Orbán Ottó

A SARKUTAZÁS

 

Naponta többször próbahalált halok.

A kezem, a lábam zsibbadtan megbénul, kiver a víz, és lassan pá&#45

rologva hűti a testemet fagypont alá.

A jégcsapdába zuhant mamut nem adja föl, dobálja magát, ka­-

paszkodik, liheg, forró nyarakra gondol, verset ír, hiába

persze, a tél csak tél marad s a halál halál.

Lassan föléje gyűlik a korszemét, lejárt tévéújság, a világhírla-

pok, adópapír, nyugták – a tundra.

A képzelet még dacosan cincog a roppant testben, aztán elhal­-

kul, föladja ő is, jöhet az újabb tízezer év.

A végtelen, mocsaras táj. Zuzmók, mohák.

Úgy pusztulok el, mint századunk utópiája.

Hallgass rám, ó, Füst Milán. Volt egy áramütésnek tetsző pilla­-

nat egykor, a századelő.

Villámlott és dörgött, miközben a korszellem föltépte a történet

hátlapját, és meglátta a társadalmi rugót meg a szerke­-

zetet,

s Freud megtalálta az ősanya őssötét ölében az ősmajom faszát,

hogy az ösztönök éjszakájában rőt fáklyaként mutassa föl

útjelzőnek –

az emberiség megint egyszer fiatal, csupa lángeszű megfigyelés,

csupa rossz következtetés, csupa eltúlzott remény.

S megérkeztünk. A kilencvenes évek. Semmi emelkedett gyász,

mintha dobot vernének, tompa dobot, csak az ágyúk, a

géppuskák ugatása, a technika.

Nem az új világ, csak az újdonságok, a szerkentyűk, az okos-hü­-

lye automaták, a hatalmas kráter, az eszmehiány, a világ­

nagy fekete lyuk.

S ami legjobb bennünk, léha kísértőnk, könnyen ígérgető mú­-

zsánk, aki mindig korszerű nyelven fejti ki nézeteit, hogy

nincs vereség, és hogyha van is, csak időlegesen,

vállát vonogatva áll a sarokban, hogy hát ugye mit tehetünk,

s fejünk körül, ne feledjük, a tévé kékes fénye,

különben a vastömör sötétség.