Marno János

A CSELEKMÉNY – ISTEN HA EGYSZER LÁBRA KAP

(versmetszetek)

 

Megeresztette a mosdóba a vizet.
De valami kiszámíthatatlan ok­-
ból, a zuhany alá állt be, gyöt­-
rődve várta a hideg víz megráz-­
kódtatását, az azonban nem jött.
(M. Lowry:
Vulkán alatt)

Mégiscsak tanultam valamit,
miközben Robinsont elkísértem
az éjszakába.
(L. F. Céline: Utazás az éjszaka mélyére)

 

robinson és az öreganyó kart
karba öltve kanyargóznak a kórházkert
sóderesén… pallos, sátorfa, karó…
robinson csuklóját dörzsöli a frottír
köntösujj – ám ez csak az emlékpróba még…
(az olvasót nem számítom) szóval a fér­-
fiú egyelőre jámborul tűri a több-mint-csik-
landozást, talajt fog keze a radír
kézfején, s ez az anyót is már-már meg­-
engesztelné… leülni viszont egy padra
nem engedi őket a közelmúlt-esővíz

*

hátul, a meghittség kedvéért
fejből idézem, egy kabát alatt lapul
illetve éppen hogy púposodik, kirí
a másológép; s ez így célzatos; magyarul
amit az előbb még csak ide-oda vetett, vetí­-
tő rétegnek néztem, most irdatlan halom s ék
formán forgatja, redőzi, szórja, gyűjti
falja át magán a fóliáns iparvidék
dögleteg nyűveit – versnyesedéket gyűr le, ír…
s minthogy a kérődzésre én ülök elöl
itt, mi dolgom lehet a jövővel

*

most, hogy új papírt csavarok be
eszembe jut egypár elmulasztott hiba­-
lehetőség, melyekkel embert, istent
leszerelhettem volna; hiszen magam is
híve vagyok a balul jött-ment
lélekhibbanatnak; fent se vagyok még, és
már hasonértelmű refrént dúdolok
csupa telt ház a reggel, a dél… a vers
automatikusan idomul a koktél
szélzsákocskáihoz; kip-kop-kop, kipikop
ráng, kikopik szemközt a féregszalag

*

kenyerem a kitartás, valami(k)
mellett, de hogy mi(k) mellett, ez már túl fogas –
adódik meglépnem: csonthéjas tito(k)
a számomra; miközben az ember egy láb­-
beli- és lekvárszagú odúban alszik, alkot
melyet az indóház környékén egy nyomorék
adott ki… s ahogy én, amaz is érzi, hogy
ébreszteni az idézet, ennél tovább
már semmire nem ébresztene; nincs egyéb
menetidő; a tito(!) – csonkolt rím – önmagát
újrázza, tréfálkoz, gyúr galacsint

*

robinson vendég, ha szava­-
zásra kerül a sor, semleges papírt
fog dobni a dobba; persze, mi az
hogy semleges papír? merev? puha?
hullám?… vagy – kritikus szemre, szájra is –
tajtékmentes cetli?… grimasz
fordulat tesz a dolog végére
pontot, robinsont megint ugyanaz
a szar érzés keríti hatalmába
mint mikor először hallott dönteni
magáról; s most a szar sem hibádzik

*

egy rakás szakáll, sebes szájhús
régi röhejek hurutja a szemgolyón
s fehér ingmelle mögött; erős­-
ködöm, hogy a víz, igazán is­-
teni – vagy legalább: „langyos! langyos!”
de már érkezik vodkával a sör
bezúdítva jéghabbal a tűz
a vézna gyerekkéz, palakörmök
szűnnek remegni; – ecce imágó –
nyúlik az üres palack után; meg hogy
úgyis kiesnék az úszógatyából

*

amikor alva virrasztok, is­-
ten olyankor hisz bennem; s ez nem holmi
holdkórisme; hátat fordítok neki
hogy ne láthasson a papírok közé
de hallja, a gép ha kopog, csavarodik
a henger… s hogyha feltartóztat a víz
mert a szív nem bírja már a kávé
meg a nikotin iramot, diktáljon ő
az agytörzs csöveseinek; napokig
utána kerüljük egymást, nepper szerzők
zsebben a penge, bianco fizetőeszköz

*

mert mit mond az írás, amit még
egyszer megtudok talán?… mert elsőre
kéretlenül jött… mit mond a szer
mikor az izgalom közepett nyelnék
egy falatot, ám se nyál, se falat, a könyv
pedig csupa pókköpet, s mint hogyha más­-
valaki metszőfoga – kerti olló –
csattog: képed meg volna a szerző
ábrázatához?!… a banya talált
mint először, most megint ugyanúgy elönt
a víz, marja szememet a betű

*

„miután végeztem a kórház
belégzésével” – idézem robinson
atyjának szellemét, (s) szokott utamra
indulok, sem nem szanitéc, sem nem ho-
ratio, képzelt magánbetegeim közé…
vergődésük kóroka izgat is, nem is
együtt érzem a hálapénz s az ólomspray
hatását tagjaimban, a beszédlejtés
hirtelen ficamodásain, s egyik-másik
ágyszélén – ahogy ki-kifújom magam…
(míg robinson énnálam hever, odahaza)

*

egyre fájóbban vonzanak a vén-­
asszony történetei; vonatra ülök
egy este, mert az autózás műfajilag
is taszít már, szemben a vonattal, ami előbb
mindig felzaklat, de kisvártatva a világ
magától értetődő érverése ragad
magával benne, egyedül birtokolok csak­
nem egy egész dohányzó szakaszt, az öregcsaj
neki-nekividámodva turkálózik
az emlékei között… egy füst alatt a szív-
s a hidegfonál – mikor a vénámra tapint