Kelevéz Ágnes

BABITS MIHÁLY ABBAHAGYOTT TANULMÁNYAI

 

„A »legérdekesebb könyv« mindig az, ami még nincs megírva – nincs egészen megírva, s talán sohasem lesz – írja Babits befejezés előtt álló regénye, az Elza pilóta kapcsán 1933. október 16-án Könyvről könyvre rovatában. – Igazán csak az eleven, ami nem létezik.” Babits kéziratos hagyatékának abbahagyott, de nemlétezésükben is eleven tanulmánytöredékei következnek itt. Némelyiknek címe sincs, dátum egyiken sem található. Az egyik a mondat, a másik a gondolatmenet közepén szakad meg; van, amikor elképzelhető, hogy nem egy hosszabb tanulmány első bekezdésével, hanem egy rövidre kerekített glosszával van dolgunk.

A Babits kritikai kiadás előkészítéseként többen is részt veszünk az életmű feldolgozásában. A hagyaték filológiai leírása után megállapítható: a költő és tanulmányíró Babits alkotómódszere szembetűnően eltérő. A versek közt rengeteg a kiadatlan, a variáns, a töredék; az esszék, tanulmányok egy lendülettel megírt és befejezett kéziratok. A fiatalkori jegyzetektől, szárnypróbálgatásoktól eltekintve kevés a félbehagyott értekező próza.

A keletkezési körülmények után nyomozva a torzóban maradt gondolatok mögött gyakran igazi dráma bontakozik ki. A Szabó Lőrinccel, Kosztolányival, Németh Lászlóval kapcsolatos cikkeket a múlt terheli. A különböző okokból, de egyaránt fájdalmasan felbomlott barátságok akasztják meg Babits tollát. Nem tud „oly elfogulatlanul és feszélyezettség nélkül” írni, „mint kellene” – fogalmazza meg ő maga Szabó Lőrincnek írott levelében. Néha azért szakítja félbe gondolatmenetét, mert a cikk aktualitását veszti (Kassákkal való vita), néha azért, mert a kérdés összetett, nehezen megoldható, politikai vonatkozásokkal bonyolított (nemzetfelfogás, a magyarság kérdése).

A töredékeket keletkezési sorrendjükben közlöm, külön-külön bevezetővel. Ez alól kivétel a cikkem végén csoportosított három írás, melyek egy témakörhöz tartoznak: a magyarság kérdésével foglalkoznak. Az eddig publikálatlan szövegek összegyűjtésére törekedtem, a már megjelent töredékek elemzésére nem térek ki.

 

*

 

A hagyományhoz való viszony, az úgynevezett primitív művészet a legkorábbi írás tárgya, célja pedig A Tett körével és Kassákkal zajló vita folytatása lett volna. Lássuk az előzményeket.

1916. szeptember 1-jén, nem sokkal A Tett megindulása után Babits hosszúságában megtisztelő, hangnemében pedig barátságosan kritikus cikket közöl. A néha kissé atyáskodó elemzés célja a generációk elkülönülésének megelőzése. Erkölcsi kötelességének tartja a fiatalok felé fordulást: az új nemzedék ne olyan értetlen, ellenséges légkörben induljon, mint alig tíz éve a Nyugat költői. Babits nem dicsér, hanem értelmezni próbál, s ha eltérő következtetésre jut, akkor vitatkozik. A Tettben közzétett program ellen szól, mely bár szabadságot hirdet, de éppen program volta miatt a szabadság gátjává válhat: a hagyományok és formák tökéletes elvetését teszi kötelességgé. Babits Kassákékkal vitatkozva irodalomfelfogásának egyik legfontosabb elemét fogalmazza meg: „a művészet lényege maga hagyományszerű momentumokon alapszik”.

Kassák a „dorgáló” hangnemre a Nyugat következő számában váratlanul gúnyos harciassággal felel. Pontokba szedett válaszában azonban ő mutat rá művészetről vallott felfogásuk lényegi különbségére: alapvetően más az értékelés kiindulópontja. „A hangsúly nem a művészi produktumon, a megcsinálás hogyanján van, […] hanem a művészen mint szociális emberen.” A hagyomány és a „százados technikai eszközök” szerepét másodlagosnak ítéli, ellenérvként a „négerek plasztikáját és az egész primitív festők képeit”, azok lényeglátását emeli ki.

Babits is pontokba szedett feleletet csatol Kassák „szerkesztői, sőt apostoli érzékenységből fakadó” cikke után, röviden megismétli gondolatait, s a vitát lezártnak tekinti. De Kassák érvei és talán váratlanul éles hangneme tovább dolgozik benne: Irodalmi kinövések címen hosszabb értekezést készül írni, melyben önironikus hasonlattal magát modern Kazinczynak, Kassákot „lelkes istenfinek” nevezi. A „primitív művészet” eredetét, a hagyományhoz való viszonyát elemzi. Mást ért azonban Babits és mást Kassák a primitív elnevezésen. Babits inkább a neoprimitivizmus, a naiv művészet kritikáját adja, Kassák értelmezése A plakát és az új festészet című cikkéből rekonstruálható, amelyet a Ma legelső számában, 1916. november 15-én publikált. Primitíveknek ő „a futuristák, expresszionisták és a többi »bolondok«” csoportját nevezi, akik „nem tévesztendők össze a gerinctelen neoprimitívekkel és Henri Rousseau-val”.

Babits félbehagyott gondolatmenetének oka talán e cikk megjelenésében keresendő, vagy Kassáknak a Szintetikus irodalom-ról tartott előadásában, mely a Galilei-körben december 3-án hangzott el). (Ma, 1916/2.) Itt Kassák a magyar avantgárd mozgalom irodalmi előzményeit veszi számba, az analitikus és szintetikus látásmód felől közelítve elemzi az elődöket, dicsérőleg említi a Nyugatot, és a mozgalom első hírnökeinek Ady Endrét és Révész Bélát vallja. Aktualitását veszti Babits válasza, művészileg pedig az Új költök könyve című antológia győzi meg, 1917 áprilisában írt kritikájában Kassák verseit emeli ki dicsérőleg. (Nyugat, I. 700.)

 

Irodalmi kinövésekről

 

Nemrég a Nyugat hasábjain egy fiatal folyóiratról tettem kritikai megjegyzéseket, kissé talán nagyon is valami modern Kazinczy szellemében, túlzott megbecsüléssel és még túlzottabb jóhiszeműséggel. A folyóirat szerkesztője akkor – a maga személyében kétségtelenül „lelkes istenfi” – hogy már a Kazinczy nyelvén is beszéljek – a primitívek (néger plasztika, sőt holmi modern primitívkedők) példáját vetette fejtegetéseim ellenébe, melyek a hagyományok megbecsülését, több tanulmányt és technikát követeltek a fiatal íróktól.

Ez ellenvetés oly gondolatmenetet ébreszt, mely már nem csupán a legifjabb magyar irodalmat érdekelheti: hanem összefügg egész mai irodalmunk bizonyos legszembetűnőbb kinövéseivel – illetőleg az európai irodalom bizonyos irányaival, melyek félreértése vagy hiányos ismerete, előműveltség híján, éppen e kinövések okozója lehet. Kétségtelen, hogy a mai európai irodalom egyik vezető jelszava a primitívséghez való visszatérés. A velleitás, sőt maga a jelszó sem egészen új már: történetileg Ruskin és az angol preraffaeliták mozgalmáig nyomon visszakövethető.

Az új irány, első alakjában, úgy jelenik meg, mint ízlésváltozás: mint a hideg és üres technikai fejlettség ellen való jogos és szükséges kritikai visszahatás. Ha azonban a primitívség – ami az ízlésreakció szükségszerű következménye – a kritikából az alkotók lelkének mélyeibe is leszivárog, egyszerre egészen pozitív színt és fényt fog kapni: a művészek a primitív remekművekhez hasonlókat akarnak alkotni, s maguk nem lévén primitívek, a primitívség látszatát fejlett művészetük legrafináltabb eszközeivel próbálják előállítani, s így művelt közönségüknek, mely a régi primitív művészeteket szintén ismeri és szereti, a stilizálás és imitáció kultúrélvezetét is nyújtják, mint hajdan az alexandrinus idillköltő a homéroszi egyszerűség affektálásával. Nem primitív művészet származik ebből, hanem ellenkezőleg, komplikált, mind eszközeiben, mind céljaiban: aminthogy például az angol költészet sohasem volt komplikáltabb, mint Rossetti és Swinburne korában.

A primitívség negatív valami: de a primitívet bálványozó művészet pozitívat keres. Pozitív újságot és érdekességet. És megtalálja ezt a primitív művészetnek és a primitív művészetet létrehozó koroknak naiv színpompájában, s megtalálja a primitív művész lelkének hívő bensőségében, mely az ő szkeptikus és rafinált lelkét mint idegen és érdekes kuriózum, esetleg mint elvesztett és visszavágyott paradicsom, izgatja. Így iparkodik ezt a visszaálmodott paradicsomi kort új életre kelteni műveiben: aminthogy az angol preraffaeliták iparkodnak a középkor színeit föltámasztani. Hasonlít ebben a primitívségre törekvő mozgalom a romanticizmushoz, s talán oly romanticizmusnak volna tekinthető, melynek szenzációszomja bensőségesebb egzotikumok felé irányul.

Mint a romanticizmus, úgy a preraffaelitizmus is természetesen fordul a népművészet felé: s Morris vagy Swinburne éppoly rajongással tanulmányozzák a skót balladákat, mint hajdan Percy püspök és Walter Scott. Csak amíg a romantikusokat a népköltészet külső, szinte etnografikus színei érdeklik: addig az újabb költők inkább a népfantázia belső, naiv frissességének illúzióját akarják elővarázsolni. Ez a népi anyaggal szemben nagyobb fölényt s egyszersmind a formák mélyebbre ható tanulmányát és azok kezelésében nagyobb raffinement-t föltételez. Mert a puszta „couleur locale”-ban, a külsőlegesebb színekben kéjelgő megelégedhetik az etnográfiából vagy a történelemből összehordott színanyagnak a modern kor ízlésében és formáiban történt alakításával – amint az a romantikus írók költeményeiben, történeti regényeiben stb. alakított –: de mihelyt a népfantáziának immár nem anyagáról, hanem szelleméről van szó, a primitív formai eszközök tanulmánya és rekonstrukciója, azaz stilizáló, stílust utánzó művészet szükséges.

Ez a művészet, bár a primitívet utánozza, maga semmi esetre sem primitív: sőt a lehető legmesterkéltebb, hiszen egy idegen modort iparkodik utánozni, ölt mintegy magára: s az íróra mint egy színészre azt a nehéz technikai feladatot rója, hogy vállalt szerepéből egy percre ki ne essék. E feladat oly nehéz, hogy elérése, legalább eleinte, magában is méltó művészi teljesítményként tekinthetik, követésre csábít, s lassanként, mint rendesen történni szokott, divatos modorrá és affektációvá lesz. Épp ezáltal azonban mind könnyebbé és értéktelenebbé is válik, mert amihez eleinte a primitív korok és műalkotások mély tanulmánya s lényeges és utánozható hangulat-eszközeinek nagy judíciumot igénylő kiválogatása volt szükséges: ahhoz lassanként, a népszerűsödéssel, elegendő lesz egy bizonyos frazeológiai kelléktár ismerete, a divatos művekben mindinkább ismétlődő s a divatosan primitív hangulatosságnak már-már mintegy konvencionális jelképeivé váló eszközöké. A stilizáló, visszaérzésekben kéjelgő művészet ritkán szabadul a modorosságtól; egy Rossetti, egy Swinburne sem teljesen mentek ettől; de mikor a stilizálók már nem is az eredeti friss forrásokhoz térnek vissza meríteni, hanem egymástól megirigyelt hatásokra pályáznak egymástól ellesett eszközökkel: akkor ez már puszta modornál és affektációnál egyébnek alig mondható, melynek primitívséghez éppoly kevéssé van köze, mint valódi művészethez.

 

A modern primitívkedő divatnak csupán eredetét és fejlődési irányát óhajtottuk jelezni, s nem volt szándékunk annak bármily vázlatos történetét is adni. Hosszú története van még ezután, hogyan fajul el az, ami eleinte magas stílművészetnek indult, a legképtelenebb majomságokig, új sznobizmussal fertőzve meg minden műízlést, s megérdemelve kétségkívül a legerősebb ítéletet is, amilyent például Anatole France is mond a primitívkedő műkritikáról A pingvinek szigeté-ben. Sajnos, e ferde divatoknak legferdébb fajtái szivárogtak be a magyar kultúrába, s mint rendesen, itt is, kiválóbb s jobb írók eltévedt példája szabadította fel a tehetségtelen utánzók csapatát. Semmi sem olyan veszedelmes példaadás, mint az affektálás, mely már természeténél fogva ragadós.

Így, sajnos, szükségszerűen belekerülnek fejtegetéseinkbe jobb íróknak nevei is, olyanokéi, akiket magunk sokra becsülünk, kikhez erős rokon érzés köt, kiket a világért sem akarna kritikánk bántani. Szükséges talán ezt előrebocsátani nálunk, ahol minden, csak némileg is beérkezett író füle kizárólag tartalmatlan dicséretekhez szokott, s ahol kritizálni alig divat más célból, mint bántásért.

Az első ifjabb költészetünkben, ki primitív hangulatokat tudatosan és stilizálva, valódi tanulmánnyal és rafinált eszközökkel iparkodott fölvarázsolni, talán Szép Ernő volt. Első költeményeiből a gyermeki naivság nagy szeretete, a gyermekemlékek hangulatában való ellenállhatatlan gyönyörködés zengett, s magával ragadta a közönséget, magával ragadta e sorok íróját is. Naivsága nem volt az ártatlan, bűnbeesés előtti naivság: de nemes stílművészet volt, ravasz, makacs, valódi vágyakozástól sugallt megközelítése az elveszett paradicsomnak.

Megértettük és szerettük ezt a művészetet, mert egyéniség és hangulat kifejeződésének éreztük: de éppen azért nem szívesen üdvözöljük állandó modor, műfaj, sőt divat gyanánt. Az egyéniséget nem lehet ismételni, sem a hangulatot: más egyéniségben (ha az értékes) mássá kell válnia a hangulatnak, s viszont, ugyanaz az egyéniség sem maradhat meg mindig ugyanazon hangulatban: a költő mindig új meg új eszközöket fog keresni az élet változó hangulatainak kifejezésére, s nem fog a kintornához hasonlítani, mely minden nótát ugyanazon a hangon darál le. „Egyéni modornak”, ha jó értelemben kívánjuk, nem egy betanult hangulatosságot szabad jelenteni, hanem az egyéniségnek minden különböző tárgyakon és változó hangulatokon önkényt átsugárzó erejét. Az önutánzás mindig a költő szegénységének jele, s mi hisszük, hogy Szép Ernő, akit nem tartunk szegény költőnek, már rég egészen új billentyűket fog megütni a zongorán, mikor tehetetlen majmok még mindig nyomni fogják a pedált, hogy a régibb hangok fakó, nyújtott és édeskés utóíze ne hallgathasson el.

 

(OSZK Fond III/1642)

 

*

 

A következő töredék 1927 júniusában íródott; Babits és Szabó Lőrinc egy életen át tartó „disputájának” egyik állomása. A befejezetlen tanulmányról először Kabdebó Lóránt tesz említést Basch Lóránttal vitatkozó cikkében. (Tanítvány és mestere. Jelenkor, 1966/12.)

Babits 1923. márciusi, Szabó Lőrinc első verskötetéről írott kritikájában, melyet a Nyugat-ban közöl, már az elhidegülés jelei mutatkoznak. A dicsérő sorok között nem a régi, lelkes barát hangját hallani, hanem a távolságtartó kritikusét. Ezzel párhuzamosan a fiatal költő kapcsolata a Nyugattal is fokozatosan romlik; 23 tavaszán Szabó Lőrinc összevesz Osváttal, majd 1924 januárjában kirobban az első nemzedéki vita, amely látszólag Babits és Sárközi közt folyik, a valódi indulat azonban Szabó Lőrinc irányába vág. Babits „kis jó mozgású epigonokról”, „örökségét életében tékozlókról”, „irodalmi Ödipusz-komplexusról” beszél. (A fordító vallomása, Fiatalok. Nyugat, 1924. jan. 16., febr. 1.) Szabó Lőrinc pedig leszögezi: „A Nyugatba írni ma már nem megtiszteltetés, hanem kényszer.” (Ma Este, 1924. 20. sz.) Összeveszés, szakítás, gyógyíthatatlan sebek.

Évek múltával kezdődnek csak a békülési kísérletek. 1926 elején újra találkoznak, nyáron Szabó Lőrinc Esztergomba látogat, karácsonytájt Új-Tátrafüreden töltenek együtt pár napot. Ekkor jelenik meg Szabó Lőrinc harmadik kötete, A sátán műremekei. A Nyugat feltűnően sokáig nem közöl róla kritikát, csak júniusban lát napvilágot Füst Milán kegyetlenül ironikus bírálata, azé a Füst Miláné, aki három évvel korábban, a nemzedéki vita kapcsán a Nyugat hasábjain Babits mellett foglalt állást. Tanulmányának most is Babitsot igazoló és a tanítványt elítélő éle van. Tudatos szerkesztői lépés? Osvát ellenszenve? Talán. Ennek ellenére Szabó Lőrinc barátságos hangú, de értetlen levelet küld Babitsnak Esztergomba. Babits „disputát” akar kezdeményezni Füsttel, de írás közben rájön, hogy védelem helyett inkább támadásszámba megy kritikája: „művének értékei, barátai szerint is, egy pamflet értékei”. Magyarázó levelet ír Pestre: „Füst Milán cikkét megelőző nap kaptam meg, mint leveledet. Én is nagyon csodálkoztam: miért haragszik rád? […] Ezért egy pillanatig még azzal a tervvel is foglalkoztam, hogy valami válaszban vagy »disputában« reflektáljak rá a következő Nyugat-számban, sőt meg is kezdtem írni egy ilyen irányú cikket, de kiderült, hogy nem tudom oly elfogulatlanul és feszélyezettség nélkül megírni, mint kellene.” (MTA Ms 4699/96) Újabb vitát, összeveszést nem akar Babits, mást, mint amit érez, nem tud, nem akar írni. Inkább elhallgat.

 

Disputa

 

Füst Milán a Nyugat legutóbbi számában szokatlanul kemény hangú kritikát mond a Szabó Lőrinc legújabb verskötetéről. Ehhez a kritikához nekem a személyes közöm csak annyi, hogy a kritikus egyik versemet használja föl kiindulópontul, s mintegy textus és mérték gyanánt: ami bizonnyal nagy megtiszteltetés. Talán fölösleges itt hangsúlyozni, hogy Füst Milánt az új magyar költészet egyik legigazabb értékének tudom, kritikai véleményeit is sokra becsülöm, s alig lehetne nagyobb örömem, mint az ő magas véleménye kurta stanzámról, alig kötelezhetne le jobban, mint hogy ezt a véleményét a nyilvánosság előtt is elmondja. Ámbár, őszintén bevallom, egy kissé feszélyez, hogy fiatal költőtársam előtt a Musterknabe szerepében álljak; aki ezúttal a Prübelknabe lett. De hát ebbe nincs beleszólásom, s a Prübelknabe talán még rosszabbul járt volna, ha például Ady valamely versét idézik fejére azokból, melyek témában rég megelőzték A sátán műremekei-t. A kritikus szempontjai valószínűleg ugyanazok maradtak volna. Bizonyos, hogy Adynál a Nagy Pénztárnok s a Disznófejű Nagyúr hatalmas életszimbólumokká válnak; míg Szabó Lőrinc sokat emlegetett bankárai és gazdag emberei csak bankárok és gazdag emberek – egyének, akikkel Szabó Lőrinc mint egyén látszik szemben állani: mint egy fölháborodott szegény ember, vagy a „disznóságokat” leleplező újságíró, akinek többé-kevésbé „igaza van”. Szabó Lőrinc művének értékei, barátai szerint is, egy pamflet értékei; ez a könyv az aktuális élet síkján mozog, akár a hírlapok; s ez a sík nem azonos a magas költészet síkjával.

Így lehet talán magyarázni, hogy Füst Milán a költő kifakadásaiban csak az egyén hangját hallja: s akkor ez az egyén alig lehet rokonszenves; mert ami szent és jogos felháborodás az egész Emberiség képviselőjének, a Költőnek ajkán, az a kárvallott kis egyén szájából alig lenne több közönséges és irigy szitkozódásnál, mely a szitkozódót alacsony és silány léleknek mutatja, kiben a pénz vágya s a szegénység dühe kiölt minden érzéket az élet szépségei és a szellem

 

(OSZK Fond III/1497)

 

*

 

Az első felütés után szakad meg a következő írás: a rím kérdéséről szólna, amely látszólag tisztán poétikai kérdés. Végre nem politika és irodalompolitika – írja Babits. A tartózkodó, türelmet hirdető sorok, a kifejtetlen gondolatok többről árulkodnak.

Mi is történt? Kosztolányi 1934. március 11-én a Pesti Hírlap vasárnapi képes mellékletében Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel ironikus hangvételű cikket közöl az új, népiesnek nevezett líráról. Ellenérzéseit két témakörben fogalmazza meg. Egyrészről a művészi ábrázolás módját kritizálja: „Hiába kiabálod torkodszakadtából, hogy egyszerű vagy és természetes, ezzel még nem vagy sem egyszerű, sem természetes.” Másrészről a hanyag rímképzést, a formalazító törekvéseket bírálja: „A szabad verstől visszatértetek a zárt formához és a rímhez. De a ti zárt formáitok olyan lazák, mint egy gatya vagy egy borjúszájú ing.” Félek – fejezi be cikkét Kosztolányi –, hogy költészetünket elkanászosítjátok.

A levél címzettjei közül Illyés válaszol, aki „félig-meddig magára vélt ismerni” Kosztolányi soraiban. Cikkének első részében irodalompolitikai vonatkozásokról beszél, öntudatlanul vállalt szerepet tulajdonít Kosztolányinak: a költő azok malmára hajtja a vizet formai fenntartásaival, akiknek tartalmi, politikai kifogásuk van a népi líra ellen, akik attól félnek, hogy „ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is”. Válaszának második felében, most már csak a rím kérdésére koncentrálva, kitűnő vitatkozóként, Kosztolányi vádját – hogy a pongyola rímek a költői mesterség ismeretének hiányából adódnak – úgy cáfolja, hogy rögtönzött poétikai elemzést ad az úgynevezett „rossz rímek” funkciójáról főleg francia példákra hivatkozva.

Kosztolányi a szópárbajt nagyvonalúan zárja le. Mintegy mellékesen, majd egy hónap múlva, szintén a vasárnapi számban rövid glosszával válaszol. Illyés érvelésének politikai kardsuhintásai elől félrehajlik, s csak a rím kérdésére reagál: „A rím ékesség. Olyan, mint a nyakkendő. Ha valaki nyakkendőt hord, megértem. Ha valaki egyáltalán nem hord nyakkendőt, […] szintén megértem. De ha valaki nyakkendő helyett következetesen csak katángkórót vagy egy törlőrongyot biggyeszt a nyakába, díszül, attól megkérdezem egyszer – nem többször –, hogy miért viseli ezt.”

Babits ennek a vitának a kapcsán, talán még Kosztolányi válasza előtt, ragad – illetve nem ragad – tollat. Több szempontból is érintve van. Kosztolányi „levele” ugyanazokat az ellenérveket vonultatja fel a népi lírával szemben, amelyeket a Nyugat hasábjain egy évvel korábban Babits fogalmazott meg Könyvről könyvre rovatában, Új népiesség című cikkében a fiatal Radnóti és főleg Sértő Kálmán verskötetét bírálva. A Kosztolányi által kialakított Vojtina-szerep párhuzamos Babits utalásával A nagyidai cigányok-ra: „Szeretném büszkén hangoztatni: nem harcolok, Puk Mihály módjára, mezítelen cigányhadak ellen.” Mindketten Arany Jánosra hivatkoznak, ifjúkori barátságuk közös példaképére.

Lényeges pontokon van azonban eltérés kettejük között. Babits különbséget tesz az irányzat elsekélyesedése és valós értékei közt. Miközben elkeserítőnek találja a Sértő-féle „etno-pornografikus” költészet elburjánzását, elismeréssel szól Illyés Gyuláról, s a két költő között olyan színvonalbeli eltérést lát, mint hajdanában Lisznyai és Arany János között volt. Illyés verseiről mindig elismeréssel írt Babits, s mint tudjuk, a fiatalok közül vele alakítja majd ki legtermékenyebb kapcsolatát.

Babits költészete felől nézve van egy másik vetülete is Kosztolányi cikkének, „A későbbi Babusból hiányzik a verstani bravúr” – foglalja össze tömören Nemes Nagy Ágnes. A Kosztolányi által emlegetett pongyola rímek” jellemzik ekkor már Babits verseit is. Kétségtelen, hogy ebben a fiatal népi költők – Illyés, Erdélyi – formalazításának is szerepe van.

Az új Vojtina-vitában Babits valóban több szempontból is érintve van, s érvei talán inkább Kosztolányival és régi önmagával perlekednének. Valószínű, nem akarja folytatni az ekkor már beteg, régi baráttal azt a polémiasorozatot, mely hol kíméletlenül, hol az esztétika elegáns köntösébe bújtatva folyt kettejük között. A bekezdésnyi szöveget olvasva úgy gondolom: ezért az irodalompolitikai utalások tudatos kiiktatása és a „kiváló költők” mesterségbeli vitájára való szűkítés, ezért a békülékeny, megértést hirdető hang. Babits a polémiához – ismereteim szerint – nem kapcsolódott. Az Illyéssel egyre szorosabb szövetséget kötő, de Kosztolányival újra vitázni nem akaró költő néma maradt.

 

A rím kérdése nem olyan jelentéktelen, technikai kérdés, mint a nagyközönség előtt látszhatik. Egészen rendjén van az, ha a költők a rímről vitatkoznak. Sokkal egészségesebb dolog, mint ha politikán és irodalompolitikán kapnak hajba.

S ahol olyan kiváló költők állnak vitába a maguk mesterségéről, mint Kosztolányi és Illyés, ott nem is szükséges igazságot tenni. Biztosan mindegyiknek igaza van, a saját költészetének törvényei szerint. A probléma voltaképp a generációk problémája s az irodalmi moment-é. Ezek fölött az Idő maga tesz igazságot. A vita csak azt célozhatja itt, hogy megértsük az időket, megértsük a generációkat, és megértsük a költőket. Amiben az a kívánság is benne van, hogy – a költők is értsék meg egymást.

Ezekhez még távolról hozzászólni is egész tanulmány kellene. Amit szeretnék is egyszer megírni.

 

(OSZK Fond III/1953/27)

 

*

 

„Dilettánsok” ellen hadakozik Babits a következő töredékben. A cikket a Könyvről könyvre rovatba szánta, ahol hasonló címen – Nagyúri dilettánsok – 1933 júliusában publikált már egy írást. Akkor „két valóságos habsburgi főherceg”-nek a Budapesti Szemlében megjelent gyöngécske verseit figurázta ki, mondván: a közéleti nagyságok maradjanak csak a közélet porondján. Most ennek ellenkező előjelű folyamatát látja veszélyesnek: az írók, „Köztük a legkülönbek némelyike”, irányítani akarják a közéletet. Az írás időpontja viszonylag pontosan meghatározható. Babits az általános kritikai utalások után – falukutató mozgalom – „legnagyobb regényírónk”, Móricz Zsigmond népfőiskolai tervéről és a „másik kitűnő írónk”, Zilahy Lajos kezdeményezéséről, a kitűnők iskolájáról beszél. Mindkét javaslat 1940 első hónapjaiban kapott nagy teret a sajtóban, különösen a Móricz által szerkesztett Kelet Népében. Móricz egy már meglévő intézmény kibővítését javasolja, a vidéken felhalmozódott „tanulási elszántságot” akarja összefogni. (Kelet Népe, 1940/3.) Zilahy egy új oktatási forma, a kisgyermekkortól kiépülő „tehetségkiválasztó és – védő intézmény” létrehozását tartja szükségesnek.

A március 1-jei számban jelenik meg Móricz lelkes hangú cikke Törökvész címmel, melyben Németh László leveléről számol be: a fiatal író felajánlotta Törökvész úton lévő házát évi három hónapra, nyári népfőiskolai oktatás céljára, ez alatt az idő alatt a fenntartás költségeiről is gondoskodna. Tálán ez a mozzanat váltotta ki Babits glosszáját a „fő-fő dilettáns” ellen, bár lehet, hogy az augusztus 15-i számban megjelent, Németh László által javasolt Népfőiskolai Tanterv.

Az indulatos hangú írás mögött most is egyszerre húzódnak meg a politikai, irodalmi és személyes ellentétek. Egyrészt rejtett vita ez a volt szerkesztőtárs, Móricz közéleti programjával, melyet januárban hirdetett meg a Kelet Népe általa szerkesztett első számában: „Hagyd a politikát: építkezz!” Másrészt annak a régóta tartó, végül pajzzsal és dárdával vívott hadakozásnak része, melyet Babits folytatott Németh Lászlóval.

 

Egyszer már kifakadtam ezen a helyen a dilettánsok ellen, évekkel ezelőtt. Kifakadtam, ez nagyon is erős szó. Viszont azt mondani, bírálatot írtam, kissé kevés lenne. Bírálatot az egyes művekről vagy írókról ír az ember. Magát az irodalmat nem bírálhatjuk, mert nem nézhetjük kívülről. Érdekeltek vagyunk, benne vagyunk magunk is. Hibái nem tárgyilagos ítéletet váltanak ki belőlünk, hanem elkedvetlenedést, gúnyt, haragot, keserűséget, furdalást vagy aggodalmat, esetleg ironikus elnézést, akár a magunk életében vagy környezetében észlelt hibák.

Legtöbbször azonban harci kedvet.

Tehát hadakoztam már ezen a helyen dilettánsok ellen máskor is. Csakhogy azok nagyúri dilettánsok voltak, amilyenek abban az időben elözönlötték az irodalmat. Egyházi és világi méltóságok, kik szabad óráikban középszerű verseket és regényeket írtak, s közéleti tekintélyükkel álltak a versenybe, melyben a könnyű s irodalmi színezetű középszerűségnek úgyis előnye van. Veszedelmet jelentettek, mert megzavarták a közönség ítéletét, s könnyen korrumpálhatták a kritikát is. S lehetne a dolgot tréfásan úgy is fogalmazni, hogy az írók, az igazi írók, most bosszút állnak. A közéleti nagyságok betódultak az irodalomba. Az írók viszont irányítani akarják a közéletet. Legalábbis ez ma az irányzat, és ezt nyíltan hangoztatják is.

Egyszóval ma megint itt az alkalom, dilettánsok ellen hadakozni. A dilettánsok azonban ezúttal nem irodalmi dilettánsok, hanem igazi írók, köztük a legkülönbek némelyike. Nem az irodalomban dilettánsok, hanem a közélet változatos egyéb terein. Egy költő a nyelvtudományt akarja reformálni, mások a szociológiai vizsgálat módszerét helyezik új alapra, egy egész felekezet fiatal lírikusokból és novellistákból falukutatással foglalkozik, legnagyobb regényírónk népfőiskolát tervez, egy másik kitűnő regényírónk a „kitűnőek iskolájáért” agitál. Nem is beszélve a fő-fő dilettánsról, aki minden tudományt jobban tud a szakembereknél. A kertgazdaságtól, a természeti és történeti stúdiumokon át, egész a filozófiáig és politikáig, mindenről saját külön elmélete és terve van, s legszívesebben azokhoz szabná az egész Magyarországot is. Mai irodalmunknak alig van feltűnőbb és jellegzetesebb jelensége, mint ez az egyetemes dilettantizmus. Az író mindent akar és mindent vállal, csak a tiszta irodalmat nem. Az írás mestere a gyakorlati tudomány és közéleti cselekvés kontárává szegődik. Eléggé perverz ambíció.

 

(OSZK Fond 111/1509)

 

*

 

Két félbehagyott cikk következik, témájuk közös: mindkettőben a szélsőséges nacionalizmus, a fajiság jegyében előretörő nézetek veszélyeire hívja fel a figyelmet Babits.

Az első Surányi Miklósnak egy könyvhét alkalmából elhangzott beszédéhez kapcsolódik. A keletkezés időpontja egyértelműen behatárolható. Az 1929-es könyvhét megnyitóján szerepelnek együtt. Surányi beszédét a Budapesti Szemle júniusi száma, Babitsnak ez alkalomra írt versét – Ritmus a könyvről – a Pesti Napló közli május 19-én.

Május 13-án, az ünnepélyes megnyitóülésen, az Akadémia zsúfolásig megtelt nagytermében először Klebelsberg Kunó kultuszminiszter mond beszédet. Egyrészről széles körű koncepciót vázol fel nép- és iskolakönyvtárak létrehozásáról, másrészről ideológiai követelményként a magyar kultúrfölény biztosítását tűzi ki célul. Ehhez kapcsolódik Herczeg Ferenc írása, melyben a magyar gondolat eszményi és hódító erejű megnyilatkozását a magyar könyvben látja megvalósulni: „A jó könyv pótolja a tankokat és repülőket.” Majd Surányi Miklós lép a közönség elé. Előadásának első részében a „tökéletes szabadság atmoszféráját” követeli minden művész számára, majd ennek kissé ellentmondva a Babits által kritizált koncepciót fejti ki: „A magyar irodalom legyen meztelenül és brutálisan magyar, minden bűnével és minden erejével, és égen és földön, emberben és természetben […] egész földi életünket, eredetünket és hivatottságunkat, egyénenként és külön-külön és nemzetben összefoglalva valamennyiünket, mindent, mindig csak magyar szemmel és a művész szemüvegén nézzen.” A beszédeket viharos éljenzés és taps fogadja.

Ezután következik Babits. Ne feledjük: 1929 májusát írjuk, ez az az év, amikor először osztanak Baumgarten-díjat: a költő egyben kurátor is. Erre az alkalomra olyan verset ír, amely összefoglalása nézeteinek. A legfontosabb pillérek – az erőszak elítélése, háborúellenesség, a humanista erkölcs tisztelete, a múlt értékeinek megőrzése:

 

mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

 

Éles az ellentmondás az egy porondon fellépők között. Babitsot nyilván bántotta a közös szereplés ténye, s bár korábban tett megértést kezdeményező lépéseket a konszolidációt hirdető kurzus irányába (A kettészakadt irodalom), de az ilyen szereplések kiábrándítóan hathattak rá. Fél évvel ezelőtt írt cikkében, Az írástudók árulásá-ban, melynek széles körű vitája még ekkor is ott gyűrűzik az irodalmi közéletben, egyértelműen állást foglalt. „A könyv és puska jelszavát mint a cselekvőnek kérkedett élet szimbólumát kipellengérezve, Mussolini fasizmusát ítéli el, minthogy ez volt az ő jeligéje” – mutat rá a cikkel kapcsolatban Rába György Babits-monográfiájában. Az elhangzott beszédek után Babits szükségét érzi a konkrét, politikai tartalmú állásfoglalásnak, a jobboldal nacionalista nézeteitől való elhatárolódásnak.

Miért maradt torzóban ez a cikk is? Talán azért, mert ez már nem a kultúrpolitika, hanem a politika terrénuma, s Babits csak ritkán lépte át ezeket a határokat.

A második töredék keletkezési körülményei nem határozhatók meg ilyen pontosan, a megfogalmazás nem kötődik konkrétumhoz. A húszas évek elején, közepén írhatta Babits. A mind népszerűbbé váló nemzetkarakterológiai megközelítésről s az egyre nyíltabban jelentkező fajelméletekről mond éles kritikát.

 

Margóra

 

Brutálisan magyar. – Ezt a két szót legutóbb Surányi Miklóstól hallottam, a Magyar Könyv Ünnepén, ugyanabban a felolvasásban, amiben sok okos és megszívlelendő dolgot is mondott, például az irodalom feltétlen szabadságának megőrzéséről, ami oly fontos a nemzet életében. De megütötte a fülemet ez a két szó: hogy Surányi is brutálisan magyar irodalmat kíván. Nemcsak ő; s ez talán nem is az ő szava. Alig állhatna valakinek oly rosszul, mint neki. Mert arra az irodalomra, amit Surányi csinál, bajos lenne kevésbé találó jelzőt elgondolni. De legalább elméletben enged meg egy megbillent kor ferde lendületének, mely mindenben a brutálisat keresi: mért ne hát a magyarságban is? Jobb- és baloldalról nagyon sokan készséggel aláírnák ma a Surányi kívánságát: mind, akik a Kor jelszavainak szófogadó gyermekei. De nem jó kívánság ez; s bevallom, még jobban megütközöm rajta, ha jobbról hallom, mint ha balról.

 

(OSZK Fond III/1764)

 

Faj és táj az irodalomban

 

Társaimnak, akik velem együtt gyászolják kultúránk szörnyű lekicsinyedését, ajánlom ezt a témát chriára: mi a legizgatóbb probléma, legkényesebb kérdés, amely irodalmi életünkben settenkedik, bujkál, ki-kitör, pártokra oszt és shiboletheket teremt? Írd le csak biztosan a címet: A faj szerepe az irodalomban. Ez mindig aktuális.

 

(OSZK Fond III/1565)

 

*

 

Prohászka Lajos könyve, A vándor és a bujdosó 1936-ban jelent meg. E kötet kapcsán lát neki Babits a kritika megírásának. Különösen izgathatta ez a könyv, hiszen egyetemi jegyzeteit kivéve szinte semelyik művel kapcsolatban nem találtam a hagyatékban ilyen részletes, oldalszámokkal, kérdőjelekkel ellátott jegyzetanyagot. Tanulmányát mégis – vagy éppen ezért – abbahagyta.

A nagy feltűnést keltett, sok vitát kiváltó mű szellemtudományi alapon álló, nagy műveltséggel megírt, a német újidealizmus hatását mutató nemzetkarakterológia. Prohászka a nemzeti tulajdonságokat a magyar népszellem bujdosó jellegéből vezeti le, s párhuzamba állítja a német jellemmel, melynek metafizikai lényegét a vándor motívumában látja. A vándor és a bujdosó többszörösen ütemvesztett mű” – írja Lackó Miklós Viták a nemzeti jellemről a XX. század első felében című tanulmányában. Prohászka koncepciója készen állt már 1928-ban, s mire 1936-ban könyv alakban megjelenik, megváltozott viszonyok veszik körül. A német előretörés hatására a gondolatmenet más megvilágítást kap, a két nép közötti párhuzamot egyre hevesebb ellenérzéssel fogadják. Az Anschluss után Szekfű Gyula – határozottan németellenes céllal – egy ellenkarakterológiai tanulmánykötet létrehozását tartja szükségesnek. 1939-ben jelenik meg a Mi a magyar? című kötet. Babits itt írja meg a három évvel korábban félbehagyott könyvkritika helyett véleményét Prohászka művéről.

A magyar jellemről című tanulmánya a kötet egyik legjózanabb, legracionálisabb írása. Babits életműve szempontjából azonban több kérdés vetődik föl. Ő volt az, aki már 1931-ben az egyik legszínvonalasabb kritikát írta Szellemtörténet címmel, és többször határozottan elzárkózott a fajelméletek irányába mutató nemzetkarakterológiai elméletektől, most mégis a kérdés megfogalmazásából következő módszert fogadja el.

Ennek egyik oka, hogy Babits személyes ügyének is tekinti a vitát. Úgy véli, hogy Prohászka művére saját fiatalkori, A magyar irodalom-ról 1913-ban írt tanulmánya volt meghatározó befolyással. Irodalmi értekezése a Taine-féle pozitivizmuson nyugvó, nemzeti jellemképet is megfogalmazó fejlődéstörténet volt. „Le kell vele számolnom – írja Prohászka könyvével kapcsolatban – s alig tudok ellene mondani. Ahogy olvasom, mintha a saját gondolataimat látnám torzító tükörben. […] Vajon ismerte a könyv szerzője fejtegetéseimet, hogy ilyen különösen visszhangozza?” Babits saját, régen túlhaladott gondolataival vitatkozik, hosszú passzusokat idéz magától, hol egyetértő, hol kérdőjeleket kitéve. A másik ok a szellemtudomány által újra és újra feltett kérdés maga, mely a politikai körülmények alakulása folytán a válaszadás kikerülését egyre lehetetlenebbé teszi, viszont mikéntjét egyre jobban meghatározza és megnehezíti.

Tanulmányának szinte felét Babits arra szánja, hogy a kérdés jogosságát kétségbe vonja. „Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel?” A tanulmány második részében – önmagával ellentmondásba kerülve – A vándor és a bujdosó-t bírálva, szinte egy új jellemtani elemzést kapunk. Célja, hogy bizonyítsa: a fasizmus ellenkezik a magyar alkattal, s így végül „mintegy erőszakot téve szemléletén” – írja Németh G. Béla akadémiai székfoglalójában –, „a részt, mint annyian mások kortársai közül, ő is megkísérlette önállóan, elszakítottan, magában vizsgálni”.

Jó lenne tudni, hogy mit írt volna Babits Prohászka könyvéről 1936-ban. Kár, hogy nem fejezte be tanulmányát.

 

Egy könyv hever előttem, olyan témáról, ami minden magyar embert izgat, s ma jobban, mint valaha. Ez a téma: a magyarság sorsa és hivatása.

Különösmód, akármennyire is izgat a téma, a róla szóló írásművek inkább untatni szoktak. Erről a tárgyról jobban szeretünk beszélni, mint hallani. Izgalmunk könnyen ömlik szóba, sőt szónoklatba; de mások szónoklataira nem vagyunk kíváncsiak. Bizony, amit az utóbbi időkben a magyarság problémáiról írtunk vagy olvastunk, az kevés kivétellel mind csak ilyen szónoklat és líra. Ahol gondolatok és megállapítások, s szinte még a nyelv is, az utolsó szóig és frázisig, a szerző politikai vágyálmainak vagy aggályainak függvénye.

Az a könyv, amely előttem fekszik, látszatra nagyon különbözik ezektől a szónoki és politizáló írásoktól. Tartalma egy tudósoknak szánt szellemkutató folyóiratban jelent meg először, s a magas filozófiai kísérlet igényével áll az olvasó elé. A magyar jelenségeket nem a múló pillanat szempontjából nézi, még csak nem is a történelem szempontjából, hanem mintegy időtlenül, sub specie aeternitatis. Mi lehet ellentétesebb a politikával, mint a metafizika? Íme, egy valóságos metafizikai tanulmány a magyar lélekről és sorsról, amely már természeténél és műfajánál fogva is kénytelen a hely és időpont szűk látóköre fölé emelkedni. Ahogy mondtam: a könyv izgató témájú. Mégis, igazában nem témájával, hanem műfajával kapja meg figyelmünket.

Magasabb, filozofikus álláspontból nézni önnön lényegét és sorsát, nem idegen törekvés a magyar lélektől. Régibb irodalmunkból elég Zrínyi Miklós műveire hivatkozni, a magyar „klasszicizmus” korából Széchenyi, Kemény vagy Eötvös nevét idézni, hogy ez világos legyen. Az utóbbi években azonban nagyon távol jutottunk a filozofikus magaslatoktól. Lenn tévelygünk, politikai irányzataink útvesztőjében – ahol legkönnyebben beleveszni a szavak sarába. Az eszmék egeit csak e sarak tükrében szemlélgetjük. Kiváló szellemeink, mint Szekfű Gyula, iparkodnak megtartani bennünket a történelmi józanság biztos talaján. Körültekintően óvnak az útvesztőktől és mocsaraktól. Szekfű lámpása széles távlatokat világít be: de ezek földi és történeti távlatok. A történetíró feladata a tények közti eligazodás. De van egy másfajta eligazodás is, mely a tények jelentőségét keresi. A tények típusai és elhelyezkedésük a lehetőségek közt, a történelmi és kollektív létezés értéke és értelme, a történelmi közösségek tudományos jellemzésének módszerei és megbízhatósága, a sorstípusok összefüggése a jellemek típusaival: csupa olyan kérdés, mely túl a történelem esetlegein, annak mintegy metafizikai hátterét kutatja, s az esetlegesnek látszó tények mélyebb jelentőségére szeretne rávilágítani.

Ez nem a történetíró, hanem a filozófus dolga.

Természetes érdeklődéssel forgatom hát a filozófus könyvét, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, s mintegy a modern tudomány nyelvére fordítja le a problémákat, amiket Széchenyi óta inkább csak költőink mertek fölvetni, Vörösmartytól Adyig, a magas költészet szimbolikus és lírai módján. Ezt kísérli meg Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című tanulmányában. Ő maga tökéletesen tudatában van annak, hogy a költők nyomain jár. Gyakran idézi Adyt, s még a filozófiai terminológiában is igyekszik fölhasználni a költők tömör és jelképies kifejezéseit, sőt utánozni kifejezésmódjukat, ahogy könyvének címe is mutatja. A magyar költészettől a német metafizikáig elég nagy távolság. Új filozófusunk szelleme ezt a távolságot szeretné áthidalni

 

(OSZK Fond III/1848)