OSZLOPREND ÉS LÉLEKHASONULÁS

Gondolatok egy könyv ürügyén

 

 

Gerő László (főszerkesztő): Magyarországi zsinagógák
Szerzők: Gazda Anikó, Kubinyi András, Pamer Nóra, Póczy Klára, Vörös Károly
Műszaki, 1989. 263 oldal, 690 Ft

 

 

E szép kiállítású tudós gyűjteményben Pamer Nórának a zsinagógák formai alakulásáról szóló tanulmánya 60. oldalán olvasható, hogy klasszicista stílusú zsinagóga „hazánkban több van (és sokkal több volt), mint bárhol külföldön. Ilyen értelemben a klasszicista zsinagógát valóban magyar építészeti jellegzetességnek tekinthetjük”. Később – a 61. oldalon –: „A klasszicista zsinagógát könnyű felismerni a bejárati timpanonos oszlopzata elé épített oszlop- vagy pillér-rendes portikuszról, a bejárati előépítményről, amelyhez néhány lépcsőfok vezet fel.” – A budapestiek jól ismerhetik az ókori ízlést idéző régi óbudai zsinagógát, de ehhez hasonló stílusú zsidó templom az épen állók között például az abonyi, a tápiószelei vagy a bajai zsinagóga is. Ezek és a hozzájuk többé-kevésbé hasonlatosak (a már leomlottakkal együtt húsznál is több volt, illetve van) a XVIII. század végső évtizedeiben és a XIX. század első harmadában épültek. Eközben az európai országok zsinagógái vagy még a gótikát folytatják, amelyet módosít a barokk, vagy már az orientális stíluselemekhez fordul, és kialakítja az azóta is elterjedt mór zsinagógastílust. A XVIII. század óta az európai úri építkezésben sokáig (a XIX. század derekáig) uralkodó klasszicizálás rajtunk kívül csak itt-ott, kivételes példákként jelent meg a zsinagógaépítkezésben.

Mi lehet az oka és magyarázata, hogy a magyar felvilágosodás kibontakozásától a reformkorig eltelő néhány évtizedben az itthoni zsidó értelmiség a klasszicizmusban találja meg önkifejezési formáját? A kérdésre ezeknek a templomteremtőknek tudat- és érzelemvilága, műveltségük tartalma adhat választ.

Bizonyos, hogy a XVIII. századig a zsidóság kívül esett a magyarság fogalmán. Ahol viszonylag nagyobb közösségekben éltek, ott egymás közötti érintkezésük nyelve sem volt még magyar: az ország északi és nyugati részein javarészt németül beszéltek, keletebbre jiddisül, a déli vármegyékben az odatelepedett szefárdok spanyol anyanyelvüket hozták magukkal, amelyet anyakönyveikben és szerződéseikben héber betűkkel írtak. De azokban a falvakban, főleg a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon, ahol kevésszámú, olykor csak egy-két zsidó család, kocsmáros, lókupec, házaló kereskedő élt olyan paraszti környezetben, amely kizárólag magyarul beszélt, vagy ahol a zsidó zenészek életformája és megélhetési alapja a vidéki nemesurak szórakoztatása volt, ott előbb a másokkal való érintkezés váltott magyarrá, majd az otthoni beszéd is. A színmagyar városokban – Debrecenben, Nagyváradon, Kecskeméten – a nagy létszámú zsidó közösségek a XVIII. század végére már otthon is magyarul beszéltek; az Alföld déli részén, főleg Szegeden egyenest „őző” tájszólással.

Az anyanyelv egyben nemzettudatot jelent. Ez fokozottan érvényesült éppen ebben a felvilágosodástól a romantikáig terjedő időszakban, amikor a nemzettudat nemzeti öntudattá erősödött. Országszerte fellángoltatta II. József rendelete, amely a hivatali latin helyére élő nyelvet, a németet akarta állítani. József császárnak olyan tévedése volt a „német nyelvi rendelet”, amely sok mindenben akadályozta nagyszerű céljainak megvalósítását. De nem mindenben. Például nem a polgári egyenjogúságért és az oktatás fejlesztéséért tett erőfeszítéseiben. Az éppen erre az időre magyar anyanyelvre váltó zsidóság felemelkedésének ez a nagy fordulópontja. 1783-ban még latin nyelven jelenik meg a Systematica gentis Judaicae regulatio című rendelet, amely ugyan nem ad teljes jogegyenlőséget, de mégis polgárira emeli a zsidók jogállását, megnyitja előttük a különböző ipari, kereskedelmi, valamint – ha erősen korlátozottan is – az értelmiségi pályákat, s a tanulás lehetőségét az alsó iskoláktól az egyetemekig. Ehhez a tanszabadsághoz tartozik az iskolaszervezés is. A következő években számos zsidó iskola indul, amely beletartozik az állami ellenőrzés alatt működő tanítási rendszerbe. Kazinczy Ferenc, aki ebben az időben Kassán tanfelügyelő, és hatáskörébe tartoznak az észak-magyarországi oktatási intézmények, Pályám emlékezete című művében elismeréssel szól ezekről a zsidó iskolákról, különösképpen a miskolciról, amelynek oktatóiról egyenest elragadtatással beszél. Helyteleníti, hogy a művelt, széles látókörű, hivatásukat eredménnyel gyakorló tudós emberek kizárólag a zsidó fiúkat tanítják. Még arról is tudósít, hogy akad közöttük nem is egy, aki Mendelssohnnal levelezik.

Az a magyar nyelv, amelyet az éppen magyarrá válhatott zsidó családok anyanyelvükként éltek át, az a magyar költészet, amelyet a felvilágosodás éppen újjáteremtett, a magyar nemesség előző évszázadaiból érkezett. Az öröklött nyelv mellett pedig a magyar életben Szent István óta élő és hivatalos nyelvként ott volt a latin. A XIX. század végéig nem lehetett magyar értelmiséginek lenni a latin ismerete nélkül. „Magyar az anyanyelvünk, latin az apanyelvünk” – ezt nemcsak Kazinczy és Baróti Szabó nemzedéke vallotta, de a rájuk következő egész magyar romantika – a gyökerénél Berzsenyi, csúcspontjánál Vörösmarty és teljes eláradásánál Jókai – is. Az otthonosság a latin nyelvben pedig otthonosságot jelentett az ókori Róma klasszikusainak körében. Az éppen magyarrá váló zsidó értelmiségi (orvos, jogász, mérnök, tanító), aki a felvilágosodott szellemű iskolából lépett ki, a maga mindennapi olvasmányának tudta az új folyóiratokban (Magyar Musa, Magyar Museum, Orpheus, Uránia stb.) népszerűsített akkor legmodernebb magyar költőket és azokat az ókori latin auktorokat, akiket ugyanezek a költők is szükségszerűen olvastak. Az antik mintakészlet pedig egyenest kínálta, hogy amikor új mondandóhoz új formavilágot keresnek, hát tegyék a magyar nyelv számára alkalmassá a latin prozódiát. Még azok is, akik egyben-másban folytatták a népszerűbben hangzó örökölt versformák használatát, meg azok is, akik a nyugat-európai irodalmak felé tekintve kerestek új ritmikai lehetőséget, közben ki-kirándultak a latin formavilág felé, attól kezdve (és ez is a nyolcvanas években történt), hogy egymástól függetlenül három költő is (Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós) szinte kizárólag a latintól örökölt – bár eleve görög származású – formákban kezdett írni. Ezeket együtt nevezték és nevezik máig „deákos iskolá”-nak, ámbár a közös formavilágon kívül csak a kölcsönös ellenszenv kapcsolta őket egymáshoz. A deákos triász és nyomukban Virág Benedek latinos műveltséggel, de az anyanyelv mámorában írta hexametereit, alkaioszi strófáit meg a többi „deákos” költeményt.

De hát nem hasonló történt az építészetben? Az egykori áhítatos gótikára elkövetkezett a pompakedvelő nagyurak és a pompára csak vágyakozó kisurak barokkja. És lám, ugyanakkor, amikor a paloták és udvarházak lakói maguk is új magyar verseket kezdtek olvasni (nemritkán írni is), akkor a barokkon belül kezdetben csaknem észrevétlenül, előbb csak néhány oszlop jelent meg a bejáratok előtt, majd timpanon került az oszlopok fölé, és lépcsősor vezetett fel az oszlopokhoz. Azután egyszerre fontosabb lett az oszloprend, fölötte a háromszög, előtte a lépcsősor, és nem is volt fontos, hogy mögöttük barokk ízlésű legyen a ház. Párhuzamosan deákos költészetünk divatjával megjelentek és egymás után épültek nálunk az oszloprendes paloták, hamarosan ezek példájára az oszloprendes kúriák, udvarházak.

A magyar zsidóság eszményvilágában és ízlésében a hasonlót kereste. A stílusigényt ez a műveltség és ízlés határozza meg. Persze döntő módon a tanultaké, akiknek társadalmi törekvése is, saját lelki arculatuk kialakító szándéka is szükségszerűen az adott nemesi társadalom nem nemesi származású értelmiségéhez hasonul. Ezt a nem nemesi értelmiséget nevezi a kor jogi szaknyelve honoratioroknak. (Tiszteltebb, tehát még nem igazán tisztelt – honoratus – emberek; a nemes alatt, de a nem nemes fölött álló elemek.) A honoratiorok szinte egységesen álltak a felvilágosodás törekvései mögött, az új magyar költészet lelkes olvasói, a haladó politikai törekvések támaszai voltak. Ezt a polgárosodó és polgárosító korszellemet nagymértékben befolyásolta és színezte a nemesi örökség latinos töltése, amely irodalomra, művészetre és a mindennapi beszédmódra rányomta a latin vagy latinos fordulatokat, a költészetben az időmértékes verselést, az építészetben az oszloprendet, fölötte a timpanonnal. Magyar tanult ember nem tudhatta valódi magyarnak magát a latin nyelv és az antik formák háttere nélkül. Ha egy bécsi zsidó öntudatos osztrákká vált (mint Sonnenfels, az osztrák felvilágosodás egyik főalakja, a mi Bessenyeink jó barátja és társa Voltaire népszerűsítésében), akkor a maga stíluseszményét megtalálta az éppen felvirágzott német felvilágosodásban, Lessingben és a Weimarban kiteljesedő német klasszicizmusban, amely az újdonság szenzációját nem elsősorban a görög–latin versformák hullámzásában érezte. És az építészet barokk hajlatai eleve és maradandóan osztrák nemzeti ízűek voltak, nem kellett hozzájuk okvetlenül antikos oszloprend, hogy még osztrákabbnak tűnjék. Nálunk azonban a zsidóság magyarságélményét, azonosulni vágyását tükrözi, hogy legünnepélyesebb épületeinek klasszicista formát adott.

Ehhez járult a képzőművészeti klasszicizmus világdivatja. Az oszloprendes úri paloták csábítóak voltak, és a nemesi ízléshez hasonuló honoratiortudatnak még csábítóbbak a falusi kúriák lépcsős oszlopsorai. A hazai felvilágosodás kezdetei óta Párizsra vetett vigyázó szemek megismerhették a klasszicizáló templomépítkezés legfontosabb mintáját, a Madeleine-t, amely folyvást módosuló, klasszicizálódó formájával, napfényességével arra is alkalmas volt, hogy a forradalom néhány éve alatt „az Ész temploma” legyen.

A magyar zsidóság ebben a korszakban nem is igényelhetett másféle templomot saját hitfelekezetének, mint olyat, ahol lépcsőkön kell felmenni, és oszlopcsarnokon át, timpanon alatt járulhat a Frigyszekrény és a hitet-áhítatot megtestesítő Tóra elé.

Ezért történhetett úgy, hogy Magyarországon több a klasszicista zsinagóga, mint bárhol másutt.

 

Hegedűs Géza