Friedrich Schiller

A SORS JÁTÉKA

Töredék egy igaz történetből

Márton László fordítása

 

 

Aloysius von G*** tekintélyes polgári személy sarja volt, ki *** fejedelem szolgálatában állott. A liberális nevelés révén jó korán szárba szökkentek szerencsés géniuszának csírái. Még szerfölött ifjan, de már alapos tudással fölvértezve lépett fejedelme katonai szolgálatába, ki előtt nem sokáig maradt rejtve a nagyérdemű és még nagyobb reményű fiatalember. G*** az ifjúság leghőbb tüzében lobogott, a fejedelem szintúgy; G*** élénk és vállalkozó szellemű volt, és a fejedelem, kit hasonló fából faragtak, kedvét lelte az ilyesfajta jellemekben. Mozgalmas elméjével és gazdag tudásával G***-nek nem esett nehezére, hogy átszellemítse környezetét, hogy mindama társaságot, mellyel érintkezett, valaminő egyenletes jovialitással vidítsa föl, s hogy mindazt, mi csak elébe tárulkozott, elárassza derűvel és elevenséggel; és a fejedelemnek volt érzéke hozzá, hogy nagyra becsüljön olyan erényeket, miket ő is nagymértékben a magáénak mondhatott. Mindaz, mibe csak belevágott, játszadozásait sem kivéve, magán viselte a nagyság vonását; akadályoktól nem riadt vissza, s a balsiker sem vehetett állhatatosságán diadalt. Ezen tulajdonságok értékét öregbítette parancsolói termete, hibátlan képe-mása viruló egészségnek és herkulesi erőnek, mit a pezsgő szellem változatos játéka szólaltatott meg; pillantásában, járásában és egész lényében teremtett és természetes fenség mutatkozott, nemes szerénység által pallérozva. És ha a herceget elbűvölte ifjú társalkodójának szelleme, mennyivel inkább magával ragadta érzékeit a csábító külszín! Azonos életkor, jellemvonások és hajlamok harmóniája csakhamar oly viszonyt szőtt kettejük között, mely magában foglalta minden erejét a barátságnak, minden tüzét és hevét a szenvedélyes szeretetnek. G*** szállott egyik előléptetéstől a másikig; ám e külső jelek meg sem közelítették azt, mit ő a valóságban a fejedelem számára jelentett. Meglepő gyorsasággal virult föl szerencséje, melynek forrása az imádó, a szenvedélyes jó barát volt. Még be sem töltötte huszonkettedik évét, midőn oly magasságban találta magát, hol máskülönben a legszerencsésebbek is csak befejezhetik pályafutásukat. Ámde tevékeny szelleme nem sokáig henyélhetett a tétlen hiúság ölén, sem pedig megelégülni nem tudott ama nagyság csillogó uszályával, melynek lényegibb használatára elegendő bátorságot és erőt érzett magában. Míg a fejedelem az élvek holdudvara felé csapongott, az ifjú kegyenc aktákba és számvitelekbe temetkezett, és munkabíró szorgalommal szentelte magát az államügyeknek, miket végül oly pontosan és körültekintően intézett, hogy minden ügyletnek, ha csak némi jelentőséggel bírt, az ő kezén kellett átmennie. A fejedelmi kedvtelések osztályostársából csakhamar első tanácsos lőn és miniszter, ki végül magán a fejedelmen uralkodott. Hamarosan semmilyen út nem vezetett a fejedelemhez, hacsak nem őáltala. Ő döntött minden hivatalról és méltóságról; minden jutalmazás az ő kezéből volt remélhető.

G*** túl korai fiatalságában és túl gyors léptekkel jutott e magaslatra, semhogy mérséklettel élvezte volna. A magasság, hol találta magát, megszédítette becsvágyát; a szerénység elhagyta, mihelyst az ifjú vágyainak végső céljára hágott. Az alázatos hódolat, mellyel tisztelegtek előtte az ország főemberei, mindazok, kik születés, tekintély és szerencsejavak révén annyival magasabban állottak volna fölötte, és mit ifjú létére aggastyánoktól is rendre megkapott, e hódolat mámorosan fennhéjázóvá tette; s a korlátlan hatalom folytán, minek birtokába jutott, csakhamar megfigyelhető lett lényében egy bizonyos ridegség, mi jellemvonásként kezdettől fogva megvolt benne, s mit szerencséjének összes változásai sem töröltek el. Nem akadt oly fáradalmas vagy nagy szívesség, mit barátai ne várhattak volna tőle; hanem ellenségeinek volt mitől reszketniök: amennyire túlságba vitte a jóindulatot egyfelől, oly kevéssé tartott mértéket a bosszúállásban. Tekintélyét nem annyira önjavára fordította, mint inkább arra, hogy boldoggá tegyen sokakat, kik neki, mint jólétök megalapozójának, hódolattal tartoztak, ám a boldogság alanyait puszta szeszély, nem pedig méltányosság válogatta ki. Önhitt, parancsolói lénye még azok szívét is ellene fordította, kiket leginkább lekötelezett, minthogy vetélytársait és titkos irigyeit megannyi halálos ellenséggé bőszítette.

Azok között, kik minden lépését a féltékenység és az irigység tekintetével fürkészték, és kik titokban immár bukásának eszközeit készítették elő, volt a fejedelem kíséretében egy piemonti gróf, név szerint Martinengo József, kit ártalmatlan és engedelmes kreatúrának hivén, maga G*** tolt bizalmas posztra, hogy helyettesítse őt ura mulatozásai során, mikkel ő már kezdett eltelni, és örömest váltotta őket valaminő tartalmasabb elfoglaltságra. Minthogy saját keze művének tekintette ezt az embert, kit, mihelyst eszébe jut, nyomban visszavethet a semmibe, honnét fölemelte volt, ezért felőle mind félelem, mind hála jóvoltából biztosnak érezte magát, és így elkövette ugyanazon hibát, melybe Richelieu esett, midőn átengedte XIII. Lajosnak az ifjú Le Grand-t játékszerül. Csakhogy nem lévén képes e hibát Richelieu szelleméhez méltón helyrehozni, fortélyosabb ellenséggel került szembe, mint kivel a francia miniszternek kellett megharcolnia. Martinengo ahelyett, hogy jó szerencséjében elbizakodott volna, s éreztette volna jótevőjével, hogy fejére nő, ellenkezőleg, nagyon is ügyelt arra, hogy fönntartsa a függőség látszatát, és színlelt alázattal igyekezett szerencséjének előmozdítójához mind közelebb és közelebb férkőzni. Ugyanakkor azt sem mulasztotta el, hogy messzemenően kihasználja a helyzete kínálta lehetőséget, melynek jóvoltából gyakorta időzhetett a fejedelem körében, és az uralkodó előtt mindinkább szükségessé, mi több, nélkülözhetetlenné tette magát. Nemsokára pontosan föltérképezte a fejedelem kedélyét, kifürkészte bizalmának minden megközelítési módját, és észrevétlenül belopta magát az uralkodó kegyeibe. Mindama praktikákra, miket a lélek nemes büszkesége és természet adta magabiztossága megvetendőnek mutatott a miniszter szemében, sort kerített a talján, ki céljának elérése végett a legalantasabb eszközöktől sem riadt vissza. Tisztában lévén azzal, hogy az embernek sehol sincs inkább szüksége kalauzra és cimborára, mint a bűn ösvényén, és hogy semmi föl nem jogosít merészebb bizalmaskodásra, mint a másiknak titkolni való gyönge pontjairól való tudomás, a hercegben fölébresztette ama szenvedélyeket, melyek mindaddig csupán szunnyadtak benne, s ez alkalmak során reá tukmálta magát, cinkos és bűntárs gyanánt. Oly kicsapongásokba rántotta a herceget, mik a lehető legkevesebb tanút és beavatottat engedik meg, s ezáltal ahhoz is hozzászoktatta, hogy oly titkokat osszon meg vele, mikből bármely harmadik személy ki volt zárva. Így aztán sikerült a fejedelem elaljasodására leraknia saját boldogulása gyalázatos tervének alapjait, mégpedig éppen azért, mert ennek egyik lényeges eszköze volt a titkolódzás; és így elhódította a fejedelem szívét, mielőtt G*** akár álmodhatta volna, hogy abban immár valaki mással osztozik.

Nincs abban semmi csodálnivaló, hogy e fontos változás elkerülte G*** figyelmét: túlságosan is bizonyos volt önnön becsében, semhogy egy Martinengo-féle férfiút el tudott volna képzelni vetélytársként; ez pedig volt olyan óvatos, és állt annyira résen, hogysem valaminő meggondolatlansága kiragadhatta volna ellenfelét a büszke bizonyosságból. Mi addig is már ezreket buktatott el a fejedelmi kegy síkos porondján, G***-nek is végzete lett: az, hogy elbízta magát. Nem ébresztettek benne gyanút a titkos bizalmasságok ura és Martinengo között. Nem sajnálta a feltörekvőtől ama szerencsét, mit ő maga szívből megvetett, és mi törekvéseinek sohasem volt a célja. A fejedelem barátságát azért tartotta kívánatosnak, mert az volt az egyedüli út a legfőbb hatalomhoz; és könnyelműen hagyta ledőlni maga mögött a lajtorját, mihelyst az fölvezette őt az áhított magaslatra.

Martinengo nem olyan ember volt, ki megelégedett volna efféle alárendelt szereppel. Valahány lépéssel előbbre jutott ura kegyében, annyival merészebbek lettek kívánságai, és becsvágya lassanként alaposabb kielégülést követelt. Tekintélyének növekedése minél nagyobbra hizlalta dölyfét, annál inkább nyomasztotta őt az alázatosság mesterkélt szerepe, melyet jótevőjével szemben mindmostanáig el kellett játszania. Mivel pedig a miniszter vele szembeni viselkedése nemhogy nem vált árnyaltabbá, mint azt a fejedelem kegyeiben tett gyors előrelépés megkívánta volna, ellenkezőleg, G***-nek mintha egyenesen az állott volna szándékában, hogy Martinengo fölhorgadó büszkeségét az indulására utaló hathatós emlékeztetőkkel törje le; ezért Martinengo végül annyira terhesnek érezte e kényszeredett és ellentmondásos viszonyt, hogy komolyan elhatározta: vetélytársa megbuktatásával ennek egyszer s mindenkorra végét fogja szakasztani. Tervét a színlelés átláthatatlan fátyola mögött hosszan érlelte. Vetélytársával még nem merészelhetett nyílt összecsapásban mérkőzni; hiszen ha G*** kegyeltségének első virága már elhervadt is, mégis túl hamar csírázott, és túl mély gyökeret vert az ifjú fejedelem szívében, hogysem egyszeriben ki lehetett volna szakítani. A legcsekélyebb változás régi erejében szilárdíthatta volna meg; ezért Martinengónak volt reá gondja, hogy a csíny, melynek véghezvitelére készül, halálos csíny legyen. Ha G*** talán veszített is a fejedelem szeretetéből, annál inkább erősbödött a nagyrabecsülésben; az uralkodó, minél inkább kivonta magát a kormányzás ügyeiből, annál kevésbé tudta nélkülözni ama férfiút, ki lelkiismeretes odaadással és hűséggel iparkodott az ő hasznára lenni, akár az ország érdekei ellenére is; és amilyen kedves volt szívének mint barát valaha, most éppoly fontos volt uralkodójának miniszterként.

Hogy voltaképp miféle eszköz volt az, mellyel a talján elérte célját, ez ama kevesek titka maradt, kiket sújtott a csapás, és kik általa sújtottak. Sejthető volt, hogy a fejedelem elé került néhány küldemény ama titkos és fölöttébb gyanús levelezésből, melyet G*** állítólag az egyik szomszédos udvarral folytatott; hogy valódiak avagy hamisak voltak-e, arról megoszlottak a vélemények. Bárhogy volt is, Martinengo szándéka félelmes mértékben vált. valóra. G*** a fejedelem szemében a legháládatlanabb és legsötétebb áruló színében tűnt föl, kinek bűntette olyannyira kívül esett minden kétségen, hogy az iránt sem merült föl kétely: minden külön vizsgálódás nélkül intézkedni lehet róla. Az előkészületeket Martinengo és gazdája szigorúan titkolta, úgyhogy G***-nek halvány sejtelme sem volt a viharfelhőkről, melyek már gyülekeztek a feje fölött. Kártékony jóhiszemben ringatózott mindama borzalmas pillanatig, midőn az imádat és közirigység tárgyából a legmélyebb szánakozás tárgyává kellett süllyednie.

Amikor a döntő nap elkövetkezett, G***, szokása szerint, elment a díszszemlére. Néhány év alatt zászlósból ezredessé lépett elő, és még e rang is csupán szerény köntöse volt a miniszteri méltóságnak, melyet magáénak mondhatott, és melynek révén kimagaslott az ország főemberei közül. A díszszemle volt ama rendes alkalom, hol büszkesége találkozott az általános hódolattal, és hol egyetlen röpke óra alatt annyi fensőséget és dicsőséget élvezett, hogy a nap hátralevő fáradalmait könnyűszerrel viselhette. Ilyenkor a főrangúak sem közeledtek hozzá másként, mint tisztelettudó szerénységgel, akik pedig nem voltak bizonyosak jóindulatában, reszketve. Maga a fejedelem is visszaszorítva érezhette magát vezírje mellett, ha itt időnként megjelent, mivel sokkal veszedelmesebb volt ez utóbbinak rosszallását kiváltani, mint amennyi előnnyel járt elnyerni az előbbinek barátságát. És éppen ez a térség, hol máskülönben istenként hódoltatott magának, most ez lőn lealáztatása borzasztó színhelye.

Gyanútlanul lépett a jól ismert körbe, mely a küszöbönálló eseményekről éppoly kevéssé tudva, mint ő maga, tisztelettel megnyílt előtte, parancsait várva. Kisvártatva megjelent néhány szárnysegéd kíséretében Martinengo, immár nem a simulékony, a hajbókolva mosolygó udvaronc; pimasz és pökhendi módon, miként illik a fölkapaszkodott lakájhoz, kemény és hányaveti léptekkel közeleg, fedett fővel áll meg előtte, s követeli a fejedelem nevében G***-től a kardját. Megkapja, szótlan döbbenet pillantásától kísérve; a csupasz pengét a földnek szegezi, reátiporva kettétöri, s a csonkot odaveti G*** lába elé. E megadott jelre két szárnysegéd G***-nek ugrik, egyikük a rendjelet vágja le melléről, másikuk azon fáradozik, hogy eltávolítsa az egyenruháról a váll-lapot és a parolit, valamint a csákóról a paszományt és a tollforgót. E szörnyű művelet közepette, mely hihetetlen gyorsasággal végbemegy, a környülálló több mint félezer ember egyetlen hangot, egyetlen pisszenést sem hallat. Sápadt orcákkal, dobogó szívvel, földbe gyökerezett lábbal áll a riadt sokaság G*** körül, kinek, felöltvén e szokatlan külsőt – nevetséges, ugyanakkor döbbenetes látvány! –, oly pillanatban van része, mihez foghatót majd csak a vesztőhelyen fog átélni. Ezer közül egy sem akadt volna, ki eszméletlenül össze nem rogy az első rémület súlya alatt; az ő robusztus idegrendszere és erős lelke dacolt e rémületes állapottal, s megízleltette vele annak minden irtózatát.

Alighogy véget ér az imént mondott aktus, számtalan néző szeme láttára elvezetik a dísztér legszéléig, hol zárt kocsi várja. Szótlan kézmozdulat az utasítás, hogy szálljon föl; huszárok kísérete felügyel reá. A történtek híre máris elterjedt a székvárosban, mindenütt ablakok nyílnak, minden utca telve kíváncsiakkal, kik zajongva követik a menetet, és az ő nevét harsogják a gúny, a káröröm s a még inkább megszégyenítő sajnálat váltakozó hanghordozásaival. Végre szabad térséget lát körös-körül, ám itt újabb iszonyattal kell találkoznia. Lekanyarodik az országútról a kocsi, reáhajt egy ritkán használt, néptelen útra – emez út vezet a vesztőhelyhez, hová most őt, a fejedelem kimondott parancsára, lépésben viszik. Innét, miután a halálrémület minden gyötrelmét ki kellett állnia, visszakocsiznak egy másik, emberek által sűrűbben járt útra. A rekkenő hőségben felüdülés nélkül, emberi szót nem hallva, hét rettenetes órát tölt a kocsiban, mely végül napszállatkor megáll a rendeltetési helynél, a várbörtön előtt. Eszméletlenül, élet és halál közti állapotban vonszolják ki a kocsiból (a tizenkét órás koplalás és az égő szomjúság végül az ő félisteni természetén is erőt vett), s egy förtelmes veremben éled föl, mélyen a föld alatt. Az első dolog, mit megpillant, midőn fölnyíló szemét az új élet színhelyére veti, egy hátborzongató börtönfal, reávetülő gyér holdvilágban derengve, mely tizenkilenc ölnyi magasságból hull egy-egy hasadékon által. Silány kenyeret és egy korsó vizet lel maga mellett, fekhely gyanánt pedig egy nyaláb szalmát. Ezen állapotban időzik másnap délig, midőn a torony közepén végre föltárul egy ablak, s láthatóvá lesz két kéz, mely egy kosárban az előző napihoz hasonló táplálékot bocsát le. Szerencséjének irtózatos változása óta most először szakad ki belőle néhány kérdés a fájdalom és a vágyódás nyomán: hogyan kerül ide?, mit vétett?! Ám föntről semmi válasz; a kezek visszahúzódnak, az ablak becsukódik. Anélkül, hogy egyszer is emberi arcot látna, anélkül, hogy emberi hangot hallana, anélkül, hogy rettentő sorsának okáról fölvilágosítást kapna, jövendőjéről és múltjáról egyaránt iszonyú kétségek között hányódva, meleg fénysugaraktól soha nem bátorítva, friss levegőtől soha nem üdítve, minden segélytől távol és az általános részvéttől elfeledve, a kárhozatnak eme helyén négyszáz és kilencven szörnyű napot számlál a nyomorúságos kenyérrel, mit napról napra délidőben szomorú egyformasággal bocsátanak le hozzá. Csakhogy ittlétének mindjárt első napjai során rájön valamire, mi nyomorúságának poharában az utolsó csepp. Fölismeri a helyet: ő maga volt az, ki alantas bosszúvágytól ösztökélve újjáépíttette néhány hónapja, hogy itt senyvesszen el egy érdemdús katonatisztet, ki balszerencséjére kihívta volt az ő neheztelését. Találékony kegyetlenséggel ő maga jelölte ki annak módjait, hogyan lehetne minél kínosabb a tartózkodás e börtönben; nem is oly rég személyesen hajtatott ide, hogy szemügyre vegye az építkezést, és sürgesse befejezését. Hogy szenvedéseinek végképp ne legyen határa, úgy kell esnie, hogy ugyanazon tiszt, aki számára rendeltetett a tömlöc, egy idősebb, tiszteletre méltó ezredes, lép az erődítmény éppen akkor elhunyt parancsnokának helyébe, így hát G*** kíméletlen bosszújának áldozatából sorsának urává lesz. Elfoszlott hát a végső, bús vigasz is, az, hogy sajnálhatná magát, és hogy a sorsot, bárminő keményen bánik is vele, igaztalansággal vádolhatná. Nyomorúságának érzéki tapasztalatához tomboló önmegvetés is társult, valamint annak fájdalma, mely büszke szívekben a legnagyobb keserűség: azon ellenség irgalmától függeni, kinek ő nem irgalmazott.

Ám ez a derék ember nemes lelkű volt az alantas bosszúhoz. Emberbaráti szívére végtelen súllyal nehezedett ama szigorúság, melyet megkövetelt a fogolyra vonatkozó instructio; ám öreg katonaként hozzászokván, hogy az utasítások betűjét vakon kövesse, nem tehetett mást, mint hogy szánta a rabot. Tevékenyebb segítőt nyert a szerencsétlen a helyőrségi káplánban, kit megrendítvén a fogoly nyomorúsága, melyről csupán sokára és csak homályos, kusza mendemondákból szerzett tudomást, nyomban elhatározta, hogy kieszközli G*** helyzetének enyhítését. E tiszteletre méltó lelkész, kinek nevét korántsem szívesen hallgatom el, azt gondolta, hogy legméltóbban akkor látja el pásztori szolgálatát, ha azt egy szerencsétlen ember javára fordítja, kin semmi egyéb mód nincsen segíteni.

Mivel az erőd parancsnokától nem kaphatott engedelmet, hogy a rabhoz bocsáttassék, így maga személyében indult a székvárosba, hogy kérését közvetlenül a fejedelem elé terjessze. Térdre borult, és irgalmat esdett az uralkodótól a boldogtalan férfiú számára, ki a kereszténység jótéteményei nélkül, miket a legelvetemültebb gonosztevők elől sem lehet elzárni, menthetetlenül odavész, és már alighanem közel jár a tébolyhoz. Követelte mindama rettenthetetlenséggel és méltósággal, mit a kötelességtudás adhat, hogy szabad bejárása legyen a rabhoz, kinek ő volna gyóntatója, s kinek lelki üdvösségéért Isten előtt felelősséggel tartozik. A jó ügy, melynek érdekében szót emelt, erőt adott beszédének, s az idő múltával már valamennyire csillapodott a fejedelem haragja. Helyt adott a pap ama kérésének, hogy egy ízben szabad legyen a rabot lelki vizitációval vigasztalnia.

Az első emberi arc, mit a szerencsétlen G*** tizenhat hónap elteltével megpillanthatott, segítőjének arca volt. Egyetlen barátja, ki a földkerekségen élt, a balszerencsének volt köszönhető; jósorsában G*** nem találkozott effélével. A prédikátor látogatását angyali jelenésnek látta. Nem írom le érzéseit; ám attól a naptól fogva enyhült könnyhullatása, mivel egy emberi lélek részvétkönnyeit látta omolni sorsa miatt.

Irtózat fogta el a papot, midőn alászállott a halálverembe. Emberi lény után kutatott két szemével, s egy förtelmes rémkép kúszott feléje valamelyik zugból, mely inkább hasonlított vadállat rejtekére, mintsem emberi teremtmény hajlékához. Sápadt, holteleven váz, kinek orcájáról az élet minden színe távozott, melybe azonban a bánat és a kétségbeesés mély barázdákat hasított; szakálla és körme az oly hosszas elhanyagolás miatt megnőtt az utálatosságig; öltözéke a régótai használattól félig elrothadt, és a tisztálkodás teljes hiánya miatt megfertőzte maga körül a levegőt – ilyennek látta a káplán a szerencse hajdan kedvelt fiát, kinek vasegészsége mindezt kibírta! A prédikátor, a látványtól minden ízében fölzaklatva, tüstént a várnagyhoz sietett, hogy kieszközöljön a szerencsétlen számára még egy jótéteményt, mely nélkül az előbbinek mi haszna sem lett volna.

Minthogy az elöljáró ezúttal is az utasítás félre nem érthető szavaira hivatkozik, a pap nagylelkűen úgy dönt, hogy másodszor is elutazik a székvárosba, és újból a fejedelmi kegyre hagyatkozik. Kijelenti, hogy az oltáriszentség megsértése nélkül eztán nem szánhatja magát semminemű lelki cselekvényre a rabot illetően mindaddig, míg annak emberi külalakja helyre nem állíttatik. E kérés is teljesedésbe jő; s a fogoly e naptól fogva kezdett ismét élni.

Még sok évet töltött G*** a várbörtönben, bár jóval tűrhetőbb körülmények között, midőn elvirult az új kegyenc rövid nyara, s helyébe léptek mások, kik emberségesebben gondolkodtak, avagy már nem volt rajta mit megbosszulniuk. Végül, tízesztendei fogság után fölvirradt a szabadulás napja – de nem került sor bírói vizsgálatra, sem törvényes fölmentésre. Szabadságát ajándék gyanánt kapta a kegyelem kezéből; egyszersmind fölszólíttatott, hogy mindörökre távozzék az országból.

E ponton megszakadnak értesüléseim, melyeket amúgy is csak szóbeli tudósítások alapján szedegethettem össze G*** történetéről, így hát kénytelen vagyok átlépni húsz esztendő tartamát. Ezalatt G*** elölről kezdte pályafutását, idegen hadi szolgálatban, hol végül ama korábbi csúcshoz hasonlóan fényes magaslatra hágott, melyről hazájában oly borzalmasan bukott alá. Végül az Idő, boldogtalanok barátnéja, ki lassan, ám óhatatlanul igazságot szolgáltat, végül hősünk ügyét is eligazította. A fejedelem fölött elmúltak a szenvedélyek évei, és amint haja szürkülni kezdett, lassan-lassan az emberség is tért hódított szívében. Vágyakozás ébredt benne, immár a sír szélén, ifjúságának szerette iránt. És hogy jóvátegye, ha lehetséges, az aggastyánnak, mit az ifjú férfi ellen vétkezett volt, baráti szóval visszahívta honába, mely után G*** szívében is fölébredt a csöndes vágyódás. Megható volt a viszontlátás, barátságos és megtévesztő a fogadtatás, mintha csak tegnap váltak volna el. A fejedelem elgondolkodó pillantással szemléli az arcot, mely annyira ismerős volt, most mégis annyira idegen; mintha számlálná a barázdákat, miket ő maga szántott rajta. Kutatva keresgélte az aggastyán arcában az ifjúnak szeretett vonásait, de mit keresett, nem lelhette föl. Hideg szívélyességben kényszeregtek. A két szívet örökre széjjelválasztotta szégyen és félelem. A látvány, mely bűnös elhamarkodottságát idézte lelkébe, aligha esett jól a fejedelemnek! G*** pedig nem volt képes szeretni balszerencséjének okozóját. Mégis vigasztalódva és nyugodtan tekintett a múltba, miként rossz álomból ébredve szokás megkönnyebbülni.

G*** nem sok idő múlva minden korábbi méltósága teljes birtokában mutatkozott, és a fejedelem legyűrte titkolt ellenszenvét, hogy fényesen kárpótolja hajdani barátját az elmúltakért. Ám képes volt-e visszaadni neki szívét is, melyet megnyomorítván, ő fosztott meg az élet örömeitől mindörökre? Visszaadhatta-e a reménység éveit?, avagy kigondolhatott-e a nyűtt aggastyán számára bárminő boldogságot, mi csak megközelítőleg is kárpótolta volna őt ama prédálásért, melynek férfikorában esett áldozatul?

G*** még tizenkilenc esztendeig élvezhette életének e derűs alkonyát. Végzetek és esztendők hosszú során sem hamvadt ki szenvedélyeinek tüze, sem szellemének olympusi ragyogása nem borult el egészen. Még hetvenedik évében is kapdosott ama birtokának árnyéka után, mi húszesztendős korában a keze között volt. Amikor meghalt, erődítményben volt parancsnok, hol a státusfoglyokat őrizték. Azt lehetne hinni, hogy emberséges volt hozzájuk, minek becsét a maga kárán kellett megtanulnia; ő azonban szigorúan és szeszélyesen bánt a rabokkal; és éppen egyikük váltotta ki dühének ama fellobbanását, mely a sírba döntötte nyolcvanadik életévében.