Vörös István

A KÖZBÜLSŐ ÍTELET

 

Az ajtók, amiket nem lehet már
becsukni, mert a nyelvüket
szemtelenül visszahúzzák,
és alighogy hátat fordítunk
nekik, egy kattanással kinyílnak,
a minduntalan huzatnak nyíló ajtók,
és a kivilágítatlan szomszéd
szobák sötétje, a fűtetlen
téli tiszta szobák nyirkossága,
a két ablaktábla közé szorult
meleg, az emeletes ház
ereszcsatornájában ingó-lengő
fűcsomó, a megpattant
tányér cserepei, amelyek
összevágták a háziasszony kezét,
a tenyerek érintésétől szédülő
korlát, a fal, amihez folytonos
egymásutánban egy labda
csapódik, és legelőször
egy szélkakas,
mikor már elunták
az időszámítás óta elhangzott
zörejeket, az egymáshoz ütődés,
az egymáson való dörzsölődés,
kopás hierarchiáját,
mikor csak undort ébresztenek
bennük a kihűlés és
fölmelegedés szokásai,
elkezdik a halál nevét
sorolni a legkülönfélébb
kiveszett nyelveken,
és olyan szeretnének lenni,
mint egy préselt kőréteg a föld
alatt, mindenféle
barlangtól, bányától,
ember vagy víz vájta üregtől
messze.