A MAGYAR KAR IZMA

 

Szabó Dezső: Az elsodort falu
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989. 569 oldal, 170 Ft

 

 

Hát ez kínos.

Rendkívül kínos dolog, amikor egy ócska közhely súlyosan igaznak bizonyul. Ezúttal ez a közhely: attól, hogy egy könyvet negyven (vagy még több) éven át nem adnak ki, elhallgatnak vagy akár tiltanak, a könyv még lehet rossz is.

Szabó Dezső híres, hírhedt és egyben nagy hatású regényében szinte minden mondat tökéletes. Sőt gyönyörű. Az egyes bekezdések, leírások, rövid portrék többnyire – mindenesetre jó néhány esetben – pontosak, láttató erejűek, biztosak, szellemesek. A jelenetek azonban már hiteltelenek, kimódoltak. A fejezetek gyermeteg és avítt dramaturgia szerint követik egymást. Az egész regény pedig csapnivaló. Ahogy tágulnak a szöveg egységei, úgy romlik a színvonala. Ebbe a regénybe remek dolog beleolvasni, de elolvasni kész kínszenvedés.

Nagyszerű volna, ha egy igaztalanul, otrombán letagadott hagyományt, egy valóban nélkülözhetetlen remekművet kaptunk volna vissza az… Időtől(?). Sajnos, nem ez történt.

Persze hogy szépek a mondatok: egy nagy lírai tehetség írta őket. Ez a nyelv a század egyik legnagyobb magyar irodalmi teljesítményére, Ady Endre publicisztikájára emlékeztet. Csakhogy amikor Ady párizsi újságcikkeinek a nyelvén eleven emberek (azaz regényhősök) kezdenek beszélni, az szinte paródiának hat. (És hát nem ugyanazt mondják.) Ezek a mondatok, egyenként, hibátlanok: még a Krúdy-szövegek befelé hívogató meglepetéseit is megkapjuk tőlük, váratlan jelzők, telitalálat hasonlatok teszik élménnyé szinte mindegyiket. Csak hát sem az Ady-mondatok energiája, gondolati súlya, sem Krúdy írásának kalandos és kanyargós dinamikája nincs jelen. Ezek statikus mondatok: nem lökik egymást tovább, nem utalnak előre és vissza egymásra, hanem megállnak, egyetlen kényes súlypontjukon billegve és narcisztikusan gyönyörködve önmagukban. S az olvasónak új nekiszánás kell, hogy a következőbe is belefogjon.

Van egy zseniális miniatúragyűjtemény is a regényben: néhány bekezdésnyi leírások, amilyenekkel Jókai szórta tele a könyveit, káprázatosan pontos jellemzések, zsánerképek, arcképek, amilyeneket Kosztolányi és Karinthy írtak évtizedeken át, balkézről, rosszkedvűen, pénzért. Szabó Dezső ezt is tudta, tökéletesen.

Ami itt nem sikerült, az maga a regény. Nem is az a baj, hogy ez tézisregény, hanem hogy süvít az egészből: itt a tézis lészen ábrázolva. Az ábrázolathoz magához azonban Szabó Dezsőnek már nem jutott eszébe semmi. A legfőbb baj persze az, hogy a tézisekhez sem.

Az Elsodort falu-ban leplezetlenül politikáról van szó, Magyarország „sorsáról”, múltjáról és perspektíváiról. Nos, a regény 1918-ban született, a háború elvesztésének biztos tudatában s az eljövendő korszak félelmében. A főhősök közül ketten a méltatlan (fontos a jelző!) pusztulást „jelentik”, míg a másik páros az önbecsülés és újbóli felemelkedés reményét. Az elrontott múltat Miklós és Judit sorsa jeleníti meg: a férfi állítólag zseniális író, aki eltéveszthetetlenül Adyra mintázott gesztusokkal hajtogatja, hogy ő milyen nagyszerű és értékes ember. Judit gyönyörű nő, aki a szépségét, gátlástalanul kihasználja, majd, kissé már fonnyadván, elzüllik. Az ellenpóluson egy derék, művelt falusi úr áll (János), aki végül is a gazdálkodásban, faluja ügyeinek intézésében és egy népi (paraszti) származék lánnyal (Mária) való házasságában találja meg magát, s testesíti meg a mégiscsak elpusztíthatatlan magyar értékeket. Mert erről van szó: az elpusztíthatatlan magyar értékekről.

Nemigen derül ki egyébként, hogy mik ezek az értékek; inkább csak a meglétükről tudósítanak a szereplők (személyesen, mint Fülig Jimmy), s még többször az író, mikor hőseinek éppen nincs okuk beszélni. A magyarnak izma van és faja van – körülbelül ezt variálja itt Szabó Dezső. Még szerencse, hogy számos mellékalak gyors rajza is színezi a képet, s ezek – minél inkább karikatúrába csapnak át – helyenként egyenesen szórakoztatók. Sajnos azonban minduntalan vissza kell térnünk az izmos karakterekhez, mígnem az utolsó jelenetben Miklós, a frusztrált író az erdőbe üvölti tartalmas üzenetét: „Magyar vagyok!”

Mármost miért oly fontos ez? – kérdezhetnők ványadtan, vizenyős szemekkel. Derék dolog ez a sok izom, de miért is szükséges regényt írni róla?

A meglepő magyarázat, szerintem, az, hogy Szabó Dezső tulajdonképpen meg van sértődve, amiért elvesztettük az első világháborút. Egy vesztes háborúból persze arra is lehetne következtetni, hogy a háború értelmetlen dolog (ép ésszel fölfoghatatlan, mit keres több éven át több tízezer magyar paraszt például a Piave nevű olasz folyónál). De nem – az író ehelyett azon zúgolódik, hogy ezt azért nem érdemeltük. Nem vagyunk mi rosszabbak másoknál. Sőt, hát, jobbak vagyunk, csak elrontottuk a dolgot. Az öntépés azután gyorsan primitív idegengyűlöletbe fordul. (Végső soron tehát nem is mi rontottuk el.) Akár hiszi az olvasó, akár nem, a könyvben van például egy háborús jelenet, ahol a felderítő portyára történő felszólításra a székely parasztlegények mind egy szálig jelentkeznek, a szlovák, román, sváb, osztrák, zsidó katonák pedig nem lépnek ki a sorból. A példázat jellemzi a szellemi színvonalat, sajnos. A regény – a főhős – antiszemitizmusát, így utólag (megkerülve a könyv hatásait), nem is muszáj különösebben rossz néven venni: a zsidók alig több utálatot kapnak itt, mint a környező országok népei. Legfeljebb több szó esik róluk. És, Szabó Dezsőt mentendő, még akár ez is „kidumálható”; a zsidóknak szóló utolsó tiráda végül is azzal zárul, hogy: „…szeretlek benneteket”.

Az önbecsülés visszaperlésének e kezdetleges ideológiája azonban lefokozza a veszteséget is. Sok tízezer ember életét mégsem ugyanúgy illenék elsiratni, ahogyan egy elveszített futballmeccset. Már-már az a gyanúnk támadhat: ha a háborúban történetesen a győztesek oldalán álltunk volna, az írónak semmi bánata nem volna. Minden ez, csak nem pacifista regény.

A keletkezés dátuma persze elgondolkodtató. Akár költői jövendölésnek is tekinthetnénk Az elsodort falu-t – hiszen a háború utáni hatása talán azért lehetett olyan erős, mert olvasói már tudták a csakugyan megalázó és értelmetlen végső veszteséget, Trianont is. De megfordíthatom: éppen azért, mert Szabó Dezső még nem tudta, annyira szégyenletes és méltatlan a regény ideológiája. (Azon kívül, hogy lapos.) Egy istenáldotta tehetségű, istenverte buta ember műve ez. Bántó, ahogyan az Ady Endrére formázott, a regényt végigzokogó főhős Adynak csak a legkellemetlenebb pózait másolja – akkor, amikor ez az ember még élt, és póztalan, meztelen remekműveket írt. Bántó a háborúban sporteseményt látó szemlélet, amely a túlélők nemzeti önbecsülését félti, ahelyett hogy a meghaltak ismételhetetlen életét gyászolná. És kellemetlen a felismerés, hogy mekkora félreértés „nyertese” ez a regény: hatásának mintegy az a szerencséje, hogy bár a háborús tragédiában ostobán és kicsinyesen csak sérelmet látott, de az elkövetkezett újabb tragédia magához emelte és igazolta ezt az elvétett, cizellált panaszt is. Ez a könyv nemcsak szellemi és történelmi előzményeit magyarázza félre, de méltatlan azok tiszta megrendülésére is, akik egy nyilvánvalóan lezüllő országban a reményt mutató hagyományt látták benne. S óva intenék mindenkit: most se lássa azt. Közelmúltunk és jelenünk züllése is rosszabb, mint 0:6, és pont az oroszoktól.

 

Vági Gábor