TÖMÉNYSÉG, SZIGORÚSÁG, FEGYELEM

 

Csorba Béla: Rögeszmélet
Fórum, Újvidék, 1989. 59 oldal

 

Danyi Magdolna: Rigólesen
Fórum, Újvidék, 1989. 87 oldal

 

Sziveri János: Szájbarágás
Magvető, 1988. 106 oldal, 30 Ft

 

Sziveri János: Mi szél hozott?
Szépirodalmi, 1989. 111 oldal, 34 Ft

 

 

Vannak írások, melyek a nyelvnek valamely tömény állapotában fogannak. E töménységhez a gondolatilag erőteljes és átütő hatású formákat társítjuk, mindenekelőtt a fogalmi közléseket kondenzáló, forrpontig hevítő alakzatokat. Ezekkel az eredendően intellektuális karakterű megnyilvánulásokkal szemben kibontakozhat a nyelvnek egy olyan feszültsége is, mely anélkül, hogy elsődlegesen értelmi tartalmak kifejezésére irányulna, mégis azokhoz a közlési móduszokhoz folyamodik, melyekben a gondolatiság artikulálódik. Három újabb vajdasági verseskötet s a bennük megnyilvánuló költői alkatok teszik a maguk természetes különbözősége ellenére időszerűvé e gondolatmenetet.

Danyi Magdolna Rigólesen, Csorba Béla Rögeszmélet és Sziveri János Szájbarágás, illetve Mi szél hozott? Budapesten megjelent könyvei képezik e mostani szemlélődés tárgyát. A közös jegyek a költői beszéd elvontabb régióiban merülnek fel, míg mindhárman kifejezetten sajátos, egyéni versnyelvet művelnek. Föltűnő ugyanakkor, hogy Danyi és Csorba verseinek sűrítései, kihagyásai, elhagyásai és váltásai a versek elsődlegesen intellektuális befogadására késztetik az olvasót. E szövegek recepciója, értelmezése fokozott figyelmet igényel. A metaforikusság és jelképesség is igen gyakran úgy van próbára téve e kötetekben, hogy ténylegesen lefokozott, háttérbe szorított, míg a befogadási folyamatban ezekkel rokonítható szakaszokon kell áthatolnunk. Metafora nélküli költői nyelv is funkcionálhat metaforikusan, tehát kialakíthat olyan hatáseffektusokat, melyek hagyományosan a metaforikus nyelvműködésre emlékeztetnek. A tömörítés, sűrítés, utalásosság az, ami többértelműséget biztosít a szövegeknek, s fokozza töménységét.

Danyi Magdolna verseit a mondás és elhallgatás dinamikája, az ellipszisek, az elemek közötti űrök, a szavak és a sorok által közrefogott rések alakítják. Fegyelmezett látomások, pontosság, a fogalmiság képei, nominális szerkezetek, repedező töredékekként ható egységek megformálására tesz kísérletet. Egy különös mozdulatlanságot terjeszt ki eljárásaival szövegeire, melyek tények, fogalmak sorjázásából, szilánkokba sűrített és jelzésekre redukált látványi észleletekből bontakoznak ki. Intellektuális, fogalmi, gondolati közlendőihez pontos, visszafogottsága ellenére plasztikus, kimért nyelvi eszköztárat alakít ki, mely mentes minden érzelmi felfokozottságtól. Az érzelmekhez, az emocionális világhoz szorosabban kötődő tartalmakat is az értelem feszes szűrőjén engedi át. Így válnak észleletei, sejtései, megérzései tárgyiassá, s így lesznek egy erőteljes fegyelem, visszafogottság transzparenciájának elemeivé. Miniatűrökből építkezve képes távlatok befogására: „Arról, hogy hosszúak a napok, / mikor a kéz semmit sem tűr maga előtt. / Nem békítik ravasz kis tárgyak. / Egész világ reszket sarokba szorultan.” (Arról) Másutt még pontosabb az önreflexió: „Egyszerű s áttetsző szavakat kerestél, / hallgatva elveszni köztük, ezt akartad. / Mint a tengeri szivacs a tiszta / tengerfenékhez tapadva érzi üreges / testében a hűvös víz áramlását.” (Ha kezed elárul)

Paradigmatikus képek, látványok, fogalmak. Kivételesen gazdag tárgyi világ a maga visszatartottsága és ökonómiája ellenére. Határhelyzetek, felismerések és önvizsgálat váltakozása. Pontosság, kontroll, szüntelen értelmi tisztaság. „Szétomolva mentik magukat a tárgyak. / Véget nem érő osztódásban. Mire / megértenéd, már megint nem az. / Tökéletes alakúvá így lopja magát a csonka.” (A tárgyak dicsérete) Visszatérő alakzatai e költészetnek a főnevesített melléknevek, igei állítmány nélküli kijelentések. „Kemény magasság. / Ritmustalan.” (Ami nem) A ritmusegységeket, mint amilyenek a sorok, sorpárok, soron belüli tagok, ugyanez a kimért szakaszolás, nominális jelleg, mozgást, mozgalmasságot fegyelmező és leépítő eljárásmód alakítja. Mély önismeret és helyzettudat a tétje ennek a magatartásnak. Vereségünk biztos tudatával fogalmaz, mint egyik verscíme jelöli. Amit e meggyőződésben leír, sosem tapintható aktualitáshoz fűződik, inkább egy egzisztenciális szorongástudathoz, egy hol erősebben, hol tartózkodóbban érvényesülő félelemérzethez, mely létérzékelését, egyéni és közösségi tapasztalatait áthatja. „Az úgy nem volt soha, / hogy fölmenthesd magad” – írja a Mindennapra című rövid versben.

Hogy nem oldott és lazán szőtt versekkel van dolgunk Danyi Magdolna költészetében, az kétséget kizáró tény. A visszatérő tárgyi és látványi elemek is olyan sorrá rendeződnek, melyekben a rámutatás, a néven nevezés keménysége uralkodik, s a többször visszatérő tenger, üveg, hajnal, a tárgyak, a kis halott tájképek, valamint a gyakran előforduló fogalmak, mint a pontosság, képzelet, eszmélés, bűntudat olyan hálóvá szövődnek, mely a kimondás direktségével megszüntet minden esetlegességet, értelmezési ingadozást, s nyilvánvalóvá teszi annak az életélménynek a körvonalait, melyben félelem, egyedüllét, az azonosságtudat elbizonytalanodása, az elmére alapozó szellemi és lelki konstitúció artikulálódik. E szempontból katartikusnak tűnik a vers, Melyben elmondja életét Herbertnek: „Túlnan a tűlevelű erdők, / hófúvások puha lankái, / a test útvesztői.” Tények, kijelentések, képek? Mintha mindebből semmit sem tartalmazna e költői enoncé. S talán mégis e ponton érhető tetten a leghitelesebben az a költői attitűd, mellyel párbeszédet kezdeményeztünk. Ha egy rövid háromsoros versben ilyen elvéthetetlen pontossággal nyilatkozik meg a szubjektum, minden szövege lemeztelenedésének, megmutatkozásának tekinthető, s mint ilyen élhető át. Szikárságához fel kell nőnünk, s ez olvasói feladatnak sem kevés.

 

RÖGESZMÉLET a címe Csorba Béla új kötetének, s a cím pontos látószöget kínál fel e költői vállalkozás szellemének megközelítésére. A szóösszetétel jelentést deformál, és új jelentést produkál. A fixa ideát magában foglaló szó éppen a rögeszmét semmisíti meg azáltal, hogy eszméletté bővíti a szót, melynek ily módon jellegzetes előtagjává lép elő a tőle idegen és távoli, ám Csorba költészetének tárgyi világától korántsem idegen rög szó. A kötet harmincöt verse közül egy sem viseli e címet, tárgyi, hangnembeli, nyelvi és formai változatosságuk ellenére azonban e versek olyan együttest alkotnak, melynek élére joggal és nem kis leleménnyel kerülhetett éppen ez az új és fölrázott szemantikával gazdagított szó. Még egy mozzanat által karakterisztikus e kötetcím, ugyanis Csorba egyik igen fontos eljárására, az ellentétezésre ismerünk rá benne, minek folytán nemcsak a versmondatok, az eszmék és gondolatok síkján éleződnek ki és válnak érzékelhetővé a kibékíthetetlen ellentétek, hanem a szavak s a szóelemek szintjén is. Ha a szavaknak van atmoszférája, úgy a rögeszmélet e szempontból is reprezentálja a kötetverseit: a sötét, durva tulajdonságok, a rög minőségei olyan kiterjedései e szövegeknek, melyek súlyos, nehéz foglalatként ölelik körül és ellenpontozzák mindazon értékeket, melyek a szellem, az értelem, az eszmélet s a tudat tartományaihoz kötődnek. A szembeállításokban parodizáló játékosság és lidérces józanság, irónia és szarkazmus érvényesül. A versnyelv és szókincs rétegei hasonlóképpen több szinten funkcionálnak. A látószögek és közelítési pontok, hangnemek és stílusok váltogatását eredményezik, vagy ezek eredményei, s ebből következően különböző valóságvonatkozások és szemléletformák artikulálói. A Rögeszmélet legjellegzetesebb nyelvi síkjai ennek megfelelően az intellektuális, filozófiai, illetve a naturalista, népies, szociográfiai, ideológiai, publicisztikai-lexikális rétegek. Az utóbbinak egy külön körét képezik a mély iróniával kezelt kiürült szólamok, az elcsépelt napi politikai szleng, az önigazgatás bürokratizálódásának tükreként szolgáló hivatalos fráziskészlet. A poétikai s a nyelvi öntudat mindenféle túlzástól és tobzódástól megvédi e költészetet, s az említett szókincsrétegeket és -elemeket egy mérsékelt és funkcionális rendszer keretén belül működteti. E rendszer tartozékai az irodalmi, filozófiai, történelmi jelképek és fogalmak, nevek is, melyek a három dimenziót a versvilágok szerves részeivé teszik, elmélyítvén azok művelődési, társadalmi és történeti bázisát. Az utalások irányai szerteágazóak, rendeltetésük sokrétű. E viszonylag karcsú kötet a nyelvi árnyaltságban és a hangnemváltásokban megnyilvánuló gazdagság és a rétegezett szemléletmód igen értékes költői dokumentuma. Azok a mozzanatok, melyek az olyan aktualitások felé mutatnak, mint amilyen az Új Symposion 1983-as elhallgattatása, s ezek politikai bírálataként értelmezhetők, éppen egy sor történeti, szociológiai elem révén válnak elmélyültekké, hitelesekké. A hosszabb versek mellett (Ama csütörtök éjszakáján, Huzat, Giacomo della Marca tovalovagolván Szerémség felé, Akhilleusz pajzsa) Csorba epigrammák, ironikus-groteszk miniatűrjeit, szójátékait, műfajparódiáit is feltölti és átlényegíti a szövegek intellektuális és reflexív anyaga. Íme, az Akhilleusz pajzsa néhány jellegzetes sora: „Ir(racionális) re(disztribúciónk) későkora-korakése-kelet-közép-eu / rópai városrendészeti le(fel)csapódásaként kisvárosunkban / is kivágattak minden fát az érdemes aktorok, / meghagyván a borseprőt, jégvirágot, kókuszt és banánt. Egy sor / platán, egy sor nyír, egy sor nyár… Egy sor tél. Uniformizált / szabadtéri börtönök: natura naturata. »Ez a haladás.« / Bekerítették a libalegelőt, a vásárteret és a communitas / szivattyútelepeit is azóta szintúgy.”

A politikai, ideológiai, filozófiai fráziskészletet e részletben is erőteljesen ellenpontozza a szociografikus mozzanat. A kötetcím boncolgatásában a röggel kapcsolatban többek között éppen erre a versek „helyszíneit”, tájait, tereit, tárgyait jellemző vonásra utaltam, továbbá arra a tudatosságra és átgondoltságra, mely a motívumokat a tőlük távol állókkal egybeköti. A fenti vers zárósorai is remek példái ennek az egymásba szövő eljárásnak: „íme, a lét fausti víziójából ez maradt: / érik a kukorica, / érik a gané, / éretten potyognak halottaink. / Beszántandók a gabona alá.”

Csorba verseinek „couleur locale”-ja a maga látszólagos egyértelműsége ellenére magának a couleur locale-nak is éles bírálata, és nemcsak mint az irodalomban oly gyakran elferdített és banalizált fogalomnak, hanem annak a szemléletnek is, mely a fogalomhoz hasonulva maga is téves és idejétmúlt. Készenlét, figyelem, éberség, továbbá nyelvi és formai változatosság ennek a költészetnek az ismérve, ebből bontakoznak ki arculatának egyéni vonásai és poétikai értékei.

 

Sziveri János költői pályája sajátosan alakult, hisz őt érintette legközvetlenebbül az Új Symposionnal kapcsolatos események özöne. Erőszakos beavatkozások következtében személyes sorsa és művészete is sajátosan alakult. Fölgyorsított elmélyülésnek, szemlélődésnek, összegezésnek, revíziónak kitéve transzformálódott költészete a nyolcvanas évek közepétől errefelé. Világát közéleti és személyes, emberi és közösségi vonatkozású fordulatok, az egészség és a betegség közötti ingázás alakítja. Szemünk láttára vált át a játékos és derűsen élcelődő hangnemből mind keserűbb és szemlélődőbb beszédmódba. Versformái és verselése rugalmasan követik szemléleti, költői, emberi változásait. Költészete szüntelen gazdagodásról tesz bizonyságot. A szabad vers után mind következetesebben alkalmazza a kötött formákat, hangsúlyos-rímes és időmértékes változatokat, szonetteket ír, forma- és rímjátékokkal bíbelődik, látszólag spontánul költ, miközben fokozza a közöltek s a közlésre kiválasztott formák teherbírását. Megrendítő érzelmi és intellektuális tapasztalatok birtokában fogalmaz. A kilátástalanságnak is vannak szintjei és fokozatai. Az olyan művészi alkatnál, mint Sziveri, mindez nem csupán értelmi, hanem érzelmi szinten is megnyilvánul, nyomokat hagy. Versei ritka érzékenységű szeizmográfként tükrözik mindazokat a történéseket, melyek vele megesnek, s melyek egy időben nem csupán őt érintették, hanem vele együtt a hasonlóképpen gondolkodók egész táborát. E vonatkozásban válik művészete a nyolcvanas évek vajdasági irodalmának paradigmatikus megnyilvánulásává, és egyéni kudarcsorozatába sűríti mindazokat a veszélyesen romboló és széthúzó erővonalakat, melyeknek e kultúra éveken át ki volt téve. Mindez csupán az egyik lehetséges értelmezési vonulat, mely verseinek angazsáltságát, hanghordozásának kemény elutasításait, lemondásait magyarázhatja. Az „így lettem saját hazámban idegen” (Életízesitő szonett) megtapasztalása és létérzékelése azonban véletlenül sem írható valamely túlzottan személyes élmény számlájára.

Sziveri azonban alkatából következően mindazt az emocionális és intellektuális, költői és emberi élménytömböt, melynek a „már csak belül ha élek” (Alig valami) tapasztalata kiteszi, tömény önvizsgálatnak és számadástételnek veti alá. Szakadatlan visszaszámlálásra emlékeztetnek e versek, melyek lelkiismereti és erkölcsi helytállásra apellálva vetik föl az emberi, művészi és értelmiségi magatartás alapkérdéseit: „a jellem ingre-gatyára vetkőzött” (Áin és kábel). Ilyen észleletek késztetik leverő meglátásokra, mint például „más semmi lényeges / nem történik csak ez a rohadt egyoldalú história” (Az ember komédiája). Mintha e gondosan munkált szólamnyomatékos, rímes, időmértékes, kötött versforma is afféle jellegzetes kontrasztként kívánna artikulálódni, melynek rendeltetése a már-már föltérképezhetetlenül sok ellentmondás jelzése kellene legyen. E költői alapérzés értelmében személyes és közösségi létezésünk is konfrontációk, szembenállások beláthatatlan tömkelegében alakul, pereg, vagy megtorpanásra kényszerül. A személyesség élményköre e költészetben azonban mind elmélyültebb, gazdagabb, mind elvitathatatlanabbul bensőséges. Az intimitás és emberi ragaszkodás hátterében legyen szó baráti vagy férfi–női kapcsolatról, páratlan intenzitással szólal meg, s aligha vonható kétségbe, hogy valamennyi egy mélyen megszenvedett emberi és személyes küzdelem eredménye. A Sziveri-versek valamikori humorérzéke, úgy tűnik, akkor sem hagyja cserben, amikor mind feszültebbé válik a jókedv s a könyörtelen belátás egyensúlya. Vállalás és kitartás, egy mély emberi tapasztalat az, ami gesztusok és szavak síkjának háttérrajzolataként oly tisztán elénk vetül e versekben.

 

Thomka Beáta