Takács Zsuzsa

ÉDES CHURCHILL, KÖSZÖNÖM A TÁVIRATOT!

 

A Kacsa című bulvárlappal fenyegetett, mondván,
hogy megírja az egész történetet, ha mozdulni merünk.
Miután béklyóban guggoltuk végig az értekezletet,
melynek egyetlen szónoka ő volt, ezerkilencszáznyolcvan-
kilencben a demokratizálódó Magyarországon, álmomban.
Levette rólunk a láncot, sajgott a bokám, az asztal
lábához szorítottam, hogy dörzsölje az, mivel
az asztal mozoghatott, csak mi, a tanszék oktatói
nem. Szerettem volna hallani magát a történetet,
amit, esetleg, megír. Szomjaztam az indítékok
feltárását, ösztönéletünkről lehullását minden
lepelnek. Hogy esetleg szerelmes vagyok őbele?
Vagy ő énbelém? Esetleg mindannyian
egy volt rektor képmásába a Tanácsterem
falán? Lehet, sötét dzsungel a nemiség. Éles,
bozótvágó késsel is alig haladhatni benne.
S a festmények egyébként módfelett vonzanak,
talán ez beteges! Láttam, lelkükben
néhányan máris bólogatnak, elöntött a vörösség,
miért is viseltem a múltkor kalapot
az Ernst Múzeumban? Fölismert.

De jött az újabb fordulat,

miszerint mi tizenketten nem vagyunk, csak ő van.
A kiirtás hírét nehezen vesszük, nyomorult
páriák, csak morgolódunk. Bár nem lenni jobb,
belátom, túllebegni minden piramis-határon.
Olvasgatni ott fenn Churchill memoárját:
„az emberiség keblét roncsoló X nevű káplár
… satöbbi.” A nevet, ki tudja mért, nem
merem ideírni.

Ó, emberiség keble, kövekkel tele.

Egy farkas vonszolódik a folyópartra. Nem tudja
megemészteni, hogy a felfalt barikák hasában
kővé váltak. Közben titkárnőnk bekopog,
kapok egy rejtjeles táviratot, a megfejtése:
ne egyél követ! Világos, bólintok, azaz:
ne faljuk föl egymást! De hiszen a farkast
ki merné megenni? A veszély inkább a bárányok
oldaláról fenyeget. Túl közel ülünk, s ez nem jó.
Vagy öl vagy ölel az ember, ahogy ez köztudott.
Jobb távol!

Édes Churchill, köszönöm

a táviratot, de írd meg, rejtjelezve bár,
ha nem esszük meg egymást mi magyarok,
mi lesz Angliával? S az Entente győzni fog?