Samuel Beckett

MONOLÓG

 

Török Gábor fordítása

 

 

Függöny.

Gyönge szórt fény.

A beszélő a nézőtértől balra áll, közel a színpad széléhez.

Fehér haj, fehér hálóköntös, fehér zokni.

Balján két méterre tőle vele azonos magasságú állólámpa, koponyaméretű fehér burával, mely gyöngén világít.

Priccs fehér lába, egészen a jobb szélen, alig látszik.

Tíz másodpercnyi csönd a beszéd kezdete előtt.

Harminc másodperccel a beszéd vége előtt a lámpafény halványulni kezd.

A lámpa nem ég. Csönd. Beszélő, bura, priccsláb alig látszik a szórt fényben.

Tíz másodperc.

Függöny

 

beszélő Születése volt a veszte. Még egyszer. Itt nem segít a szó. A haldoklás sem. Születése volt a veszte. Torz vigyorgás azóta is. Míg a szemfedő nem takarja. A böl­csőben is már. Első kudarc a szopásnál. Az első léptekkel. Mamától a dadáig és vissza. Az útjai. Szkülla és Kharübdisz már akkor. Torz vigyorral folyton. Temetésről temetésre. Mostanáig. Ma éjszakáig. Két és fél billió másodperc. Csak ennyi lenne? Alig hihető. Temetésről temetésre. Kedves… majdnem kimondta kedves lények temeté­sei. Harmincezer éj. Csak ennyi lenne? Alig hihető. A legsötétebb éjszakán született. A nap rég lenyugodott már a fenyők mögött. Fiatal zöldülő tűlevelek. A szobában sű­rűsödő sötétség. Majd az állólámpa gyönge fénye. Kanóc lecsavarva. És most. Ez az éjszaka. Az éj beálltával talpon. Az éj beálltával mindig. Gyönge fény a szobában. Nem tudni honnan. Az ablakból semmi. Nem. Majdnem semmi. Ilyen nincs hogy semmi. Az ablakhoz botorkál és kibámul. Áll ott és kibámul. Mozdulatlan bámul. Nem moz­dul semmi a sűrű sötétben. Visszabotorkál a láthatatlan lámpához végül. Néhány gyufa a jobb zsebében. Meggyújt egyet az ülepén ahogy apjától tanulta. Leveszi a tej­fehér burát és félreteszi. A gyufa elalszik. Másik gyufát gyújt meg mint az imént. Le­szedi a cilindert. Kormos. Baljába veszi. A gyufa elalszik. Harmadikat gyújt meg az előbbi módon és a kanóchoz közelíti. Visszateszi a cilindert. A gyufa elalszik. Vissza­teszi a burát. Lecsavarja a kanócot. A fénykör határáig húzódik s keletnek fordul. Arc­cal a falnak. Csupasz fal. Így minden éjjel. Ébren. Állva. Zokni. Hálóköntös. Ablak. Lámpa. A fénykör határáig húzódik és megáll arccal a csupasz falnak. Valaha képek borították. Kedves… majdnem kimondta kedves lények képei. Keret nélkül. Üveg nélkül. Rajzszögekkel a falra tűzve. Mindenféle alakú és méretű kép. Egyikkel a má­sik után le. Ki velük. Összetépve és szétszórva mind. Apró foszlányaik a padlón. Nem egyszerre. Nem a hirtelen támadt… Elég. Egyenként. Előbb leszaggatta a falról majd egyenként összetépte őket. Évek során. Éjszakákból álló évek során. A falon már sem­mi. A rajzszögek csak. Nem mind. Néhányat kitépett fogóval. A többi rögzít még fosz­lányokat, így áll ott a csupasz falnak arccal. Haldokol tovább. Egyenletesen. Nem. Már nem úgy. Elhal a haldoklás. Egyre inkább. Akár a fény alkonyatkor. Áll ott arc­cal keletnek. A falnál. Csupasz fehér felszín a homályban. Fehér volt hajdan. A tűszúrások fölsebezték. Valaha a nevüket is tudta. Itt volt az apja. Ez a szürke űr itt. Ott meg az anyja. Az a másik. Amott. Együtt. Mosolyogva. Esküvő. Ott mind a hárman. Az a szürke pacni. Ott egyedül. Ő egyedül. Már nem. Feledve mind. Rég vége mind­nek. Végük. Leszaggatva és darabokra tépve. Foszlányaik meg szerteszét a padlón. Ágy alá söpörve aztán csak maradjanak ahol vannak. Foszlányaik százszámra ágy alatt porral és pókokkal. Ezek a kedves… majdnem kimondta ezek a kedves lények mind. Áll ott a fallal szemben bámulva odaát. Semmi ott sem. Semmi nem mozdul ott sem. Sehol sem mozdul semmi. Sehol nem látszik semmi. Sehonnan nem hallatszik sem­mi. Egykor hangokkal teli szoba. Gyönge hangokkal. Nem tudni honnan. Ritkultak gyöngültek idők során. Éjszakák során. Már semmi. Nem. Ilyen nincs hogy semmi. Az eső éjszakánként néha még az ablakhoz csapódik. Vagy finoman csöpög odalent. Mint most is éppen. Füstöl a lámpa bár a kanóc lecsavarva. Furcsa. Ezért szennyező­dik az alacsony mennyezet éjszakáról éjszakára. Sötét alaktalan folt az egyébként fe­hér felületen. Fehér volt hajdan. Az említett mozdulatok megtétele után áll tehát szemben a fallal. Mivel fölkelt az éj beálltával aztán hálóköntöst zoknit. Nem. Rajta voltak már. Egész éjjel. Egész nap. Álló éjjel. Álló nap. Az éj leszálltával talpon háló­köntösben zoknival majd pillanatnyi zavar után az ablakhoz botorkál. Gyönge fény a szobában. Leírhatatlanul gyönge. Nem tudni honnan. Mozdulatlan állva kibámul. A sötét űrbe. Odakint semmi. Nem mozdul semmi. Amit látna. Hallana. Marad így mint aki képtelen mozdulni újra. Vagy az akarat hiányzik. Nincs benne elég akarat hozzá. Megfordul végül és visszabotorkál arrafelé ahol sejti a lámpát. Első gyufa mint fent a burához. Második a cilinderhez. Harmadik a kanóchoz. Cilinder és bura vissza. Lecsavarja a kanócot. A fénykör határáig húzódik és a fal felé fordul. Kelet­nek. Mozdulatlan mint mellette a lámpa. Fehér köntös és zokni hogy visszaverjék a gyönge fényt. Fehérek hajdan. Fehér haj hogy visszaverje a gyönge fényt. A priccs lá­ba épp hogy csak látszik a keret szélén. Fehér volt hajdan hogy visszaverje a gyönge fényt. Áll ott és bámul odaát. Semmi. Üres sötét. Mígnem az első szó ugyanaz min­dig. Éjszakáról éjszakára ugyanaz. Születés. Majd bizonytalan forma lassan földereng. A sötétben. Ablak. Nyugati. A nap lenyugodott rég a fenyők mögött. Elhaló fény. Ha­marosan nem lesz már minek elhalnia. Nem. Ilyen nincs hogy nincs fény. Csillagta­lan éj hold nélkül. Hajnalig haldoklik és nem hal el soha. Sötétben az ablak. Éj las­san leszáll. Az üvegre tapadó szem bámulja azt az első éjszakát. Elfordul tőle végül szembe a sötétedő szobával. Lassan fantomkéz dereng föl végül. Lángoló papírt tart a magasba. Fényénél földereng a kéz és a tejfehér bura. Majd a másik kéz. Az égő pa­pír fényénél. Leveszi a burát és eltűnik. Üresen jelenik meg újra. Leveszi a cilindert. Két kéz és a cilinder az égő papír fényénél. Papír a kanóchoz. Cilinder vissza. Kéz a papírral eltűnik. Másik kéz eltűnik. Cilinder egyedül a homályban. Kéz megjelenik burával. Bura vissza. Lecsavarja a kanócot. Eltűnik. Halvány bura egyedül a homály­ban. Agyrácsozat rezes csillámlása. Eltűnik. Születés a veszte. Az a halálvigyor. Har­mincezer éj. A fénykör határán áll és bámul odaát. Az újból teljes sötétbe. Ablak nincs. Kéz nincs. Fény nincs. Végük. Újra meg újra. Újra meg újra végük. Lassan fölszakad a sötétség megint. Szürke fény. Szakadó eső. Esernyők egy sír körül. Fölülről nézve. Patakzó fekete ernyők. Fekete gödör odalent. A fekete sarat vadul korbácsoló eső. Üres egyelőre. Az a hely odalent. Az a… majdnem kimondta az a kedves hely? Har­minc másodperc. Hozzáadni a több mint két és fél billióhoz. Eltűnik. Egész sötét me­gint. Szent sötét. Nem. Nincs ilyen hogy egész. Állva bámul odaát félig hallja csak amit mond. He? A szavak kiesnek a száján. Működik még a szája. Lámpát gyújt mint fent. Vissza a fény széléhez és a falnak fordul. Bámulja odaát a sötétet. Várja az első szót mindig ugyanazt. A nyelve hegyén van. Szétválnak az ajkak és előrenyújtja a nyelvét. Születés. Fölszakad a sötét. Lassan az ablak. Az az első éj. A szoba. A papír. A kezek. A lámpa. A rezes csillámlás. Eltűnik. Vége. Újra meg újra vége. Tátott száj. Ki­áltás. Orrhangon. Fölszakad a sötét. Szürke fény. Szakadó eső. Patakzó ernyők. Gö­dör. Fölkorbácsolt fekete sár. A koporsó nem látszik. Kié? Eltűnik. Vége. Tovább más témára. Megpróbálni. Más témára. Milyen messze a faltól? Feje érinti majdnem. Mint az ablaknál. Az üvegre tapadó szemmel bámul ki. Nem mozdul semmi. Fekete űr. Ki­bámul mozdulatlan állva mintha képtelen volna mozdulni újra. Vagy akarat nincs benne. Vége. Halk kiáltás a fülében. Tátott szájjal. Ziháló lélegzettel becsukja. Zárt ajkak. Az ajkak lágy érintkezésének érzése. Ajak nyaldos ajkat. Majd kiáltásra nyíl­nak mint az imént. Most hol van? Az ablaknál kibámul. Az üvegre tapadó szemmel. Mintha utoljára nézne ki. Elfordul végül és átbotorkál a gyönge leírhatatlan fényen a lámpa felé. A homályon áthaladó fehér köntös. Fehér volt hajdan. Lámpát gyűjtés arccal a falnak fordul mint fent. Feje érinti majdnem. Ott áll bámul odaát az első szót várva. A nyelve hegyén van. Születés. Szétválnak az ajkak és kinyújtja közöttük a nyel­vét. Nyelve hegyét. A nyelv finom érintésének érzése az ajkakon. Az ajkaké a nyel­ven. A külső sötét földereng az ablakban. Bámul odaát a sötét résén túli másik sötét­be. A következő sötétbe. A nap lenyugodott rég a fenyők mögött. Nem mozdul sem­mi. Nem mozdul finoman semmi. Mozdulatlanul az üvegre tapadó szemmel. Mintha utoljára nézne ki. Azon az első éjszakán. Több mint harmincezer közül. Végül a sö­tét szoba felé fordul. Ahol hamarosan lesz. Ma este. Papír. Kezek. Lámpa. Rezes csillámlás. Halvány bura egyedül a homályban. Fényvisszaverő réz ágyrács. Harminc másodperc. Gyarapítani a több mint két és fél billiót. Eltűnik. Vége. Kiáltás. Szusszantva orrhangon. Újra meg újra. Újra meg újra vége. Mígnem kinek a sírja? Me­lyik… majdnem kimondta melyik kedves lényé? He? Fekete gödör a szakadó esőben. Kiút a szürke résen a sötétbe. A magasból nézve. Patakzó esernyők. Fölkorbácsolt fe­kete sár. Úton van a koporsó. Kedves… majdnem kimondta a kedves tárgy. Úton van. A maga útján. Harminc másodperc. Eltűnik. Vége. Áll ott bámul odaát. Az egész sö­tétbe újra. Nem. Nincs ilyen hogy egész. Feje a falat érinti majdnem. Fényt visszave­rő fehér haj. Fehér köntös. Fehér zokni. Priccs fehér lába a színpad bal szélén. Fehé­rek hajdan. A legkisebb megingás… és homloka érinti a falat. De nem. Mozdulatlan áll ott gőgös fejtartással bámul odaát. Nem mozdul semmi. Finoman sem. Harminc­ezer fantoméj odaát. Túl a sötéten. Odaát. Fantomfények. Fantoméjek. Fantomszo­bák. Fantomsírok. Fantom… majdnem kimondta fantom kedves lények. Várva az el­bocsátó szóra. Áll ott bámul a sötét űr másik oldalára érthetetlen szavakat mormol­va. Más témákat keres. Más témákat próbál találni. Mígnem fél füllel azt hallja hogy nincsenek más témák. Soha nem is voltak. Két téma soha. Egy téma volt mindig. A holtak. A haldoklás és elmúlás. Elmúlni a szótól. Az elmúlás szótól. Ahogy elhal a fény most. Útjára elindult. A szobában. Ugyan hol egyebütt? Nem is vette észre bámulva odaát. Csak a bura fénye. Nem a másik. A leírhatatlan. Az sehonnan. Mindenhová se­honnan jön. Elmondhatatlanul gyönge. A bura fénye más nem. Hal el egyedül.