GRANDEZZA, KOLORIT

 

Jorge Semprun: Ramón Mercader második halála [1969]
Ford
ította Szabolcs Katalin
Európa, 1990. Megjelenés előtt

 

Konrád György: A cinkos [1975-1980]
Magvető, 1989. 461 oldal, 80 Ft

 

 

Két viszonylag kései pályakezdés – egy-egy megrendítő, maradandó, karcsú regénnyel, A nagy utazás-sal és A látogató-val. Követi ezt a hasonló terjedelmű második könyv – Az ájulás és A városalapító. Egyik sem ismétli meg vagy teljesíti ki az első bravúrját, de mindenesetre őrzi értékeit. A harmadik könyv mindkét írónál meghízik, kalandregényelemek szövik át. Sőt ezúttal még a problémakör is hasonló; a búcsú a bolsevizmustól.

Az analógiákat játékosan tovább lehetne fűzni, ám ez már fölületessé vagy túlfeszítette tenné a párhuzamot. Hiszen a két író filmes kiruccanása (Alain Resnais: A háborúnak vége; Bacsó Péter: Kitörés) nemigen említhető egy lapon, s ellenzéki magatartásuk gyökeresen más stílusú volt. Semprun illegális vállalkozásai Franco-Spanyolországban éppenséggel abba a körbe illenek, melyet – az elő-időket felidézve – Konrád A cinkos-ban jelenít meg, míg maga Konrád a modern kelet-európai legalista ellenállás egyik képviselője volt. Ami pedig a két világhírt illeti, hogyan volnának világhírnevek összevethetők? Mindenesetre annyit szögezzünk le – hamis híresztelésekkel s egy jól érzékelhető irigy, ellendrukker hangulattal szemben –, hogy Konrád világsikerét sem intranzigens politikai magatartása alapozta meg, hanem (első) műve, melyet jó érzékkel fedezett föl Jovanovich (a New York-i, a Harcourt, Brace-szel fuzionált híres könyvkiadó).

Konrád György harmadik regénye azonban véleményem szerint – magas mércén mérve, például az író saját maga által felállított mércén – bukás: annak példája, hogy a nagy tehetség hogyan válik nagy modorrá, ha belebonyolódik esztétikai problémáiba. Mint ahogy Semprun harmadik könyve sem mérhető első regényén; amivel kacérkodik, a kalandirodalom, sémáival valóban meghatározza a regény formáját. Közös s alapvető dilemmája mindkét műnek, hogy amit mondanak, nem vág egybe azzal, amit sugallnak, hogy ami fölött a lélekharangot kondítják, attól egyikük a nagyságot, másikuk a színességét nem tudja megtagadni.

A Ramón Mercader második halála problémájának egyszerűbb a végére járni. Kalandregény-stilizációja nem hevenyészett ötlet: már ez is azt állítja, hogy Nyugat-Európában a kommunista hivatásos forradalmár útja a Szovjetunió titkos ügynökének hivatásába torkollott. S az ágens neve sokat tudóan utal vissza a történet idejét, 1966-ot huszonhat évvel megelőző véres, bosszúálló cselekményre, Lev Davidovics Trockij meggyilkolására, melyet szintén egy Ramón Mercader hajtott végre, csakúgy szovjet megbízásból. „Mindamaz erkölcsi értékek – a bátorság, az önmegtagadás, az önuralom, az ügynek való teljes odaadás – története, mindezeké a kisiklott értékeké, melyek gyilkost csináltak egy mozgalmi harcosból. Aki csak mozgalmi harcosi minőségéből kifolyólag lehetett tökéletes gyilkos.” Vagy tökéletes kém. Semprun tragédiának láttatja a Trockij elleni gyilkos merény mozgalmi aktusát, melyből az idő kilúgozza a pátoszt, szétválasztja a lealjasodás és odaadás habarcsát, s csak a bűntényt őrzi meg. Önmegszüntető tragédia tehát, s mégis a valahai nagyság visszfénye világítja meg a második Ramón Mercadert is.

Mondani Semprun nemcsak a kommunista vállalkozás bukását mondja, hanem azt is, hogy e bukás kisstílű, erkölcstelenségében is kisszerű, inkább besároz, mint bevérez, de ha véres, akkor csak gyanútlan áldozatok vagy titkosszolgálatok párharcaiba keveredett aktivisták vérével mocskolódott. Igen, Hruscsov bukása „komor és kicsinyes”, már „nem véres, csak egyszerűen piszkos”: „lelkesedés és új remény” már nem fakasztható belőle. Ám művészileg nem ez a tudás lelkesíti át a regényt. Komor méltósága abból a nagyságból táplálkozik, melynek immár nemlétét állítja. Nemcsak stiláris kérdés ez, noha persze ebben mutatkozik meg a paradoxon igazi romboló hatása. Semprun, főhősének NKVD-s főnökeként becsempészi regényébe az első bolsevik generáció típusát, azt a forradalmár értelmiségit, aki a piszkos munka professzionátus végzése mellett éppoly professzionátusan értekezik Vermeer van Delft festészetéről vagy Marx nyersfogalmazványairól. Az „Öreg” megjárta Kolimát, ’55-ben szabadult. Ki-ki ítélje meg az ezúttal egybehangzó történelmi és művészi igazság szempontjából, hogy fél évszázad sorozatos csisztkái, terrorisztikus kontraszelekciói után ez a típus, a régi gárda alakja juthatott-e vezető operatív feladathoz a Szovjetunió államvédelmi hatóságánál a hatvanas évek második felében.

Utalhatunk a regény nagy emléktablóira: az egyik apára, aki polgár és hívő keresztény létére fölemelt ököllel, a népfrontot éltetve hal meg a kivégzőosztag előtt a spanyol polgárháborúban, s a másikra, aki a lenini pártot éltetve hal meg fölemelt ököllel a sztálini Szovjetunióban. Vagy Sztálin elsiratására a bautzeni (NDK) fegyházban. S utalhatunk egy szövegrészletre, melynek pátosza – meglehet, különösképp itt, Kelet-Európában, a bolsevik „torzulások” és a „lenini normák” hiteltelen szembesítéseinek földjén – hiteltelenül hangzik: „Lenin és Ulbricht képe, amelyek tulajdonképpen nagyon jó helyen vannak, mind a kettő, hiszen a köztük lévő keskeny távolságon nagyon jól lemérhető a roppant szakadék, eredeti szándékuk és mindaközött, amit a valóságban létrehoztak, hisz első látásra botrányos közelségükön jól lemérhető a botrányos lezüllése annak a roppant, emberfeletti vállalkozásnak, amelyet megpróbáltak megvalósítani, éppen azért, mert emberfölötti volt, mert lerombolta a mindennapi megfoghatatlan vaskosságát, mert visszaadta a világnak az egyetlen lehetőséget, amit az nem teremtett meg magának, az átalakulásét.”

A sorok írója nem kíván benevezni az egyre divatosabb nemzetközi sportjátékba, mely versengve stilizálja le alantas gengszterbandává a bolsevik kísérlet első nemzedékét. Nem, a nagyság, olykor shakespeare-i nagyság nem tagadható meg tőlük. Nagy hősök és nagy szörnyetegek kerültek ki közülük. De a búcsú a bolsevizmustól nem lehet érzékeny; radikálisnak, gyökeresnek kell lennie. Ha a búcsúzó nem képes elvágni a szálakat, ha nem képes múltját történelemként vagy éppen shakespeare-i jelenésekként szemlélni, akkor az emberfeletti, a nagyszabású iránti érzék elkeveredik holmi világ- és önsajnálattal, mert az és ő már nem lehet a heroikus gesztusok részese.

Így és ezért erőltetett az a grandezza, amely Semprun regényének kanavásza. A dignidad, amely az ügynök hős minden mozdulatát – persze elbukása történetében – meghatározza. S amely kiterjed a természetre: méltóságteljességet és kecsességet kölcsönöz a hóolvadásnak, az őszi fénynek, a szélviharnak, az erdőknek, a napszállatnak, a bíborszínnek, mit az író egy helyen ironikusan kiszólva regényéből bársonyvörösre javít. Ha valaki mindezt a francia regény írójának spanyol szívéből kívánná eredeztetni, annak is igaza volna, hiszen a méltóságtudat, a személyes becsület kényes védelme, a macho magatartás, úgy látszik, évszázadokon át öröklődő spanyol nemzeti jellemvonás. De ennek a karakternek az ütköztetése az illiberális nemzetközi baloldal kém- vagy terroristaszcénákba bonyolódó vagy a semmit nem tanulás és semmit nem felejtés ancien régime-jévé merevedő világával, pontosabban problémakörével, csak még élesebbé teszi az érzület és a mondandó tűz és víz voltát.

Túl későn érkezik Magyarországra ez a regény, hogy bárminő aktualitása lehessen, bár ha visszagondolok tizenöt évvel ezelőtti olvasmányélményemre, akkor sem volt már időszerű, írója, őexcellenciája, az alkotmányos monarchia minisztere mindenesetre a maga életében megoldotta a regény dilemmáját.

Ha Semprun regényének a nagyság iránti romantikus érzék a bökkenője, Konrádénak a színesség iránti barokkos érzék. A cinkos-ban is minden – figura, történet – nagyobb az életnagyságúnál. Ám ez nem jelent, néhol bántóan nem jelent „nagyságot”. A mindent elárasztó hűvös és megértő reflexió talán a nagyapa alakjától eltekintve bármiféle emberi nagyság méltánylatát meghiúsítja. Ezzel szemben minden rikítóan színes. Valami sajátos horror vacui akadályozza a szerzőt, hogy a mindennapi élet szürke prózáját akár egyetlen lapon kiszínezetlenül hagyja. S teszi ezt elkerülve a fantasztikus stilizációt valamifajta laza, szemlélődő, körültekintő írói modorban. Vagyis azt sugallja, hogy a való életről beszél, amely ilyen.

Az első nagy fejezetben, az Intézet-ben, tébolydában találjuk a regény hősét, s ez persze rögvest alkalmat ad a színtobzódásra. Pedig tudni való: az elmebetegek színessége, különösen ebben a mennyiségben, mondhatni az összes ápoltra kiterjedő színesség laikus, közhelyes balhiedelem. S hogyne tudná az okos, tapasztalt író. Mondja is: „Nálunk, betegeknél senki sem tudja jobban, hogy furcsaságainkkal is milyen unalmasak vagyunk.” (59. o.) De amit mond és amit fölidéz, itt is – mint az egész regényben – ellentmond egymásnak. Hiszen már az is, hogy bolsevik forradalmár hősét az ’56 előtti és utáni börtönévek, majd egy értelmiségi karrier után, valamilyen ellenzéki magánakció enyhe rendőri megtorlása után a bolondokházába vezényli, írói tiltakozás a kádári konszolidáció tudott és ki is mondott szürkesége, unalma, kicsinyessége ellen. A történet korábbi részeinek színességéről a politikai legendárium gondoskodik, noha ott sincs hiány barokkos cirádákban. A sorsa elé induló Nagy Imre kocsijában egy Arisztotelész nevű iszákos csimpánz is tartózkodik (!). De a 60-as évek koloritjáról a bolondériának kell gondoskodnia a mélakórházon belül és kívül: például a főhős öccsének elképesztő grand guignoljával, mely történetesen a regényt lezárulásához segíti. (Ez az öcs megfojtja szeretőjét, aki szerelmét csak megalázó és nimfomán sűrűségű félrelépésekkel képes megvallani.)

A cinkos búcsúja a bolsevizmustól kétségkívül radikálisabb, mint a Ramón Mercader-é. Az írót nem köti illúzió, önsajnálat, önigazolás ahhoz a „nagy elbeszéléshez”, amelyet elbeszél. Hőse, aki végigjárja a kelet-európai első kommunista nemzedékek jellegzetes stációit, maga sem hullat könnyet múltja felett. Igaz, az én-elbeszélő formában írott regényben zavart okoz, hogy a szerző nézeteit a jellem egységét bomlasztó módon tolmácsolja a hős. Konrád oda kölcsönözte Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz számos gondolatát alakjának, s bontakozóban van már az ő politikai, pontosabban „antipolitikai” esszéisztikájának jellegzetes – talán a kelet-európai túlfűtöttséget, izgatottságot nagyvilágian ellensúlyozó – tanáros-papos, elnéző fölényű hanghordozása: vonjuk térdünkre a két nagyhatalmat, s szeretettel dorgáljuk meg a kis kóficokat. Mármost ez a bőbeszédű végtelen reflexió nyilvánvaló ellentmondásban van a hős elhallgatásával, azzal a kórképpel vagy álkórképpel, amely elmekórházba juttatja. Vagy-vagy: nem lehet valaki abszolút fölényben a világgal szemben, melynek lelki konstitúciójában az elektrosokkolások kínjáig és megaláztatásáig menően kiszolgáltatott. A kontemplatív hős, a látogató és a városalapító egyenes ági leszármazottja evidens ellentmondásba kerül saját aktív életével (ellentmondásmentes ez a hőstípus ott lehetett – A látogató-ban –, ahol a mű tárgya és tétje az aktivitás, a beavatkozás reménytelensége volt). Választhatta volna Konrád egy valaha aktív, ma már kontemplatív élet fiktív memoárjának formáját, de nem így döntött, főképp azért nem, hogy mozgalmassá tehesse a 60-as éveket. Ezért aztán a cselekvés és a fölényes tisztánlátás közötti szakadék olyannyira bizonytalanná teszi hősének állagát, hogy tulajdonképpen nem is nevezhető karakternek. A vázból kibeszélő okos szerző szócsöve ő, és rengeteg színes, izgalmas, gyakran történelmileg jellemző történet gyűjtőfantomja.

Alighanem e történetek összegyűjtése képezi A cinkos fő szervező elvét. Mert kelet-európai képeskönyv ez, politikai anekdotakincsünk feldolgozása. De mi ellen szerveződik ez az elv? Nos, nem a fennálló kelet-európai viszonyok ellen, melyeket az író enyhe megvetéssel, de e tájon természetes életkeretként kezel – a regény kontemplatív alapkarakterének megfelelően. Más kérdés, amit a magyar kultúra nem felejthet el, hogy Konrád nagy személyes bátorsággal követte politikai regényében az igazmondás parancsát: leszámolt a bolsevizmussal könyvében, a magyar kommunisták voltaképpeni feladatát a II. világháború után a katonailag megszállt ország lelki megszállásában látta, 1956-ot forradalomként mutatta be stb. De ha a politikai regényről szólva, föltett kérdésünkre esztétikai választ akarunk kapni, akkor azt mondanám, hogy Konrád regénye a kelet-európai életkeretek unalma ellen szerveződik, hogy legfőbb mozgatója valamifajta divertissement, szórakozás és szórakoztatás.

Nem volt ez a motívum idegen attól a másik „barokkos” írótól, akivel Konrádot egykor sok stiláris közösség fűzte össze. Hernádi Gyulától. Az ő száraz, hiperracionalista keretei között a mondatok, mondatrészek irracionális, képzavart halmozó költészetében volt valami önszórakoztató, öngerjesztő elem. Az ilyenekben: „az öntudat fogolyszerelvényét sarkig táró hangosbemondó sortüzei”, amit történetesen Konrádtól, A városalapító-ból idéztem. Hernádi útja egy bizarr, s valljuk be, egyre laposabb, egyre inkább kommerciális értelemben szórakoztató szándékú fantáziavilághoz vezetett, míg Konrádé A cinkos-ban a kelet-európai realitás feldúsított kiszínezéséhez.

Mondani persze ő is az ellenkezőjét mondja: „De szomorú kis élet, állambetegség, unalom. De könnyű beleöregedni abba, hogy nem megy, s nyavalyás sérelmeinket világgondokká fölhazudni.” (348. o.) De épp ezt a tudást kontrakarírozza, amit a könyv sugall, s ami elszórakoztatja az írót: a kelet-európai életek, történetek, jelenések színessége.

Fölvethető a kérdés: ha a fenti analízis megállja a helyét, akkor A cinkos felől visszatekintve A látogató-ra nem fedezhető-e föl a pályakezdő műben ugyanez az esztétikai probléma? Mert kétségtelen, hogy valamifajta halmozott dússág annak a regénynek is jellegzetessége volt. Válaszomat három érvben foglalnám össze. Az első a terjedelemre vonatkozik. Ez művészi arányérzék kérdése: amit kisregényben drámai sűrítésként fogadunk el, az a nagyregényben a világ képévé, egy ingerlő világképpé változik. Másodszor, és az elsővel szoros összefüggésben: A látogató színgazdag eseményei, a gyámügyes esetei, hogy úgy mondjam, célra tartottak voltak. Nem a színesség kedvéért voltak színesek, nem „minden” volt színes, hanem a nyomor, a kétségbeesés, a reménytelenség változatai. Az a színesség a végtelen sivárságot ellenpontozta, s nem azonosult vele, nem helyettesítette be. Értelmezhető volt az együttérző és tehetetlen szemtanú lírájaként. S ez vezet a harmadik argumentumhoz: a „távolodó mosoly” akkoriban még nem jellemezte az írót. A látogató a részvét könyve volt, s nem a szórakozásé.

Ahogy a Ramón Mercader második halálá-t, úgy A cinkos-t sem most olvastam először. Annak idején a kézirat került a kezembe, s a fentiekre jórészt hasonlító véleményemet azon nyomban elmondtam a szerzőnek. Nem a körülmények akadályoztak abban, hogy megírjam, hanem az a remény, hogy Konrád György valamelyik következő művéről azzal a lelkesedéssel tudok majd beszélni, mint ami ma is eltölt, ha A látogató-ra gondolok. Azóta egy évtized múlt el.

 

Radnóti Sándor