Podmaniczky Szilárd

SÁRI ÉS A FÉRFI ÉS A NŐ

 

Minden kisebb alkalommal imádkozok. Összekulcsolom a kezem, és azt mondom: Sári és a Férfi és a Nő. Ilyenkor vastag pulóvert viselek. Hónaljban szűk. Szürke. Vonat robog az ablak alatt. Imádkozok az utazók életéért. Vedelik a sört az utasellátó kabinban. Értük is imádkozok. Néha megcsúszik vállamon a pulóver. Ilyenkor összeroppanok. Kényelmetlen, de két tenyerem egymáshoz tapasztom, és halkan imádkozok: Sári és a Férfi és a Nő. Gondoltam arra is, hogy nem térdelek le többé. Csak úgy állok az ablak előtt a szótlan függönybe bámulva. Bámulok. Vagy megérintem a falat, és pulóverem recsegésébe temetkezem. Sokáig tart ilyen elhatározásra jutnom. Megfontolom a dolgokat. Az eseményeket kivetítem a jövőbe, a távoli jövőbe, ötven-hatvan évre, ez a biztos, és figyelem, követem, hogy mi lesz. Vagy mindent megértek, vagy egyedül maradok. Igen, magányosan. Így fekszem ki a napra. Kifekszem a napra, talán ott életben maradok. Már hajnalban kifekszek a napra a nyirkos fűbe. A hajnali sugarak úgy találnak rám, mint valami összegyűrt dobozra. Van bennem valami? Persze szótlanul. Ha beszélek, akkor sem értem, mit mondok. Nem lehet érteni. Homályos. Talán a szavakat, azokat amúgy is mindenki ismeri. Mindenki. Ez szép. Senki. Eszelős tömeg. Tömegben soha nem imádkozok. Ha imádkoznék, akkor se hangosan. Csak nézném az előttem rohanó tarkóját, mereven, a nyak erekcióját, és magamban imádkoznék: Sári és a Férfi és a Nő. Tavasszal különösen nagy, nagyon nagy a rohanás. A téli szelídség oly hirtelen olvad szét, azt sem tudom, egyek-e vagy igyak. Elismerem, nyár van. Talán nem kellene ennyire őszintének lennem. Talán nem kellene többet tudnom a világról, amennyit egy nő, egy nő, aki halálosan olyan, akit könnyebb lenne megölni, mint megérinteni, aki mindezt tudja, és egyetlen éjszaka alatt szabaddá tesz. Reggel dzsemet eszek kolbásszal. A vaj hideg. Nem kérek. Köszönök, és azt mondom, minden nagyon finom volt. Ízlelgetem a levegőt. Lehet-e még imádkozni. Jobb, ha nem teszem. Valaki meglát, és akkor végem van. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen nyílik az ajtó. Mert hát sokáig be sem lehetett lépni, feszült a retesz, nem lehetett bemenni a másik szobába. Most már bementem. Itt időzök egy kicsit. Szemem még káprázott, de nem botlottam föl semmiben. Azt hittem, van itt valaki. Hallottam a légzését, ahogy ki-be, és mintha egy pohár langyos vizet öntene a padlóra. Aztán csend. Vajon ki az? Talán ha rálépnék a lábára. Vagy hozok egy rongyot, és felmosom a vizet. Vitatkozni nem szabad. Szóval egy határozott rúgást engedtem meg a sötét levegőbe. Puhát ért. Fájt a lábam. Azt mondta: Na. Ki az? – kérdeztem. Próbáltam csendben maradni, de újra elengedtem a lábam. Most a másikat. Semmi válasz. Úgy kellett állnom, mint valami szobornak, mint egy obeliszknek, bemártva forró csokoládéba. Édesen és setéten és hülyén. Imádkozni akartam. Összeszorítottam a tenyerem, és vártam, hogy elkezdjem: Sári és a Férfi és a Nő. De nem jött ki hang a számon. Persze, csukva volt. Aztán könyörögtem, hogy csókoljon meg. Tartottam a szám. Mindenek elé. Felemeltem a fejem, a torkom kívül szabad volt. Egy mozdulat, és mindennek vége. Mindennek. Ezt nem tudom végiggondolni. Mindennek. Szóba jöhet. Már vártam. Arra az éles pengére gondoltam, amit a sötétség leple alatt a kezében szorongat. És ő is csurom várakozás. Talán előbb begombolja az ingét. Ha van rajta ing. Vagy először magán ejt sebet. Könnyűt, találomra. Azt hiszem, szeretné tudni, hogy erős vagyok-e. Mert ha erős, akkor meggyűlhet velem a baja. Talán saját végzetébe rohanna. Örültem, hogy tétovázik. Hogy nem meri megtenni. Hogy győztem esetleg. Itt állok előtte, és nem mer mozdulni. Meglehet, kap egy tekintélyes pofont, és sírva fakad. Vagy arra gondol, hogy elhibázza, csak a mellemet sérti fel, a bordák ellenállnak. Sőt, mire képes, gondolja, ha bordáin felzúg a levegő. Ha, gondolta, mégis akkora izmai vannak, mint egy bőséges elefántnak… Óvatosan lépkedtem hátra. Arcom a mennyezetnek vetettem. Még mindig vártam. Hátha sikerül begombolni az ingét. Aztán gyorsan bevágtam az ajtót, rátoltam a reteszt. Kis hülye – mondtam magamban. Felbontottam egy üveg bort, és imádkoztam: Sári és a Férfi és a Nő. Nos, így telt el, ez volt várakozásom éve. Hiányos öltözékekben békatalppal, birkózóblúzban. Azt hittem, megölel. Sárga nadrágja egy padnak támaszkodott. Azt hittem, megöl. De oly távoli volt. Azt mondtam, azért oly távoli, mert kizuhantam az ablakon. Talán hazudtam. Egyeden üvegszilánk nem ékelődött az orromba. Így könnyű, gondoltam. Könnyű asztali labda. Gondoltam. Pattog. Le kell ütni, tenyérrel, váratlanul. Hogy ne lehessen szemmel követni. – Na, jó, elegem van magamból. Kis fehér kezem, váratlan fülcimpám. Az égben, mi? Kicsit kevés ez az idő eldönteni. Érzem, kevés az idő. Bele kell mosódni. Ez, persze, tőlem nem telik ki, mert folyton imádkozok: Sári és a Férfi és a Nő. Pedig meg akartam kerülni a törvényt. Az ok egyszerű: itt mindenki vidám. Nem érzik a gyökeresen beállott kirekesztést. – Puff, na jó. A falon medvebőr – és egy puska. Szerintem aljas dolog. Megkérdezem. Anyagelvű szórakozás. Nem baj. Hozom magam. Viszem. Leültem játszani a zongorához. Ballal kezdtem. Szerettem volna, ha nem értik: litl szekszi görl. Ezt játszottam, nyögve. Cipőmet erősen szorítottam lefelé. Kellett. Be kellett bizonyítanom, hogy túlélem, hogy kibírom, mintha minden pillanatban búcsú, elköszönés töltene el, azt is, ahogyan beszélnem vagy hallgatnom kell, magam vagyok, és kevés az idő, kevés, ahogyan várakozom. Pontosan. Bevertem a fejem, mikor kinéztem az ablakon. Azt hittem, jön valaki. Belelép a fűbe, behozza a postát, és leül, könnyedén, mint egy jóképű, merész humanista. Nem tudtam, miféle nyomok lapulnak a fűben. Pedig a füvet is kérdeztem, halkan, lábujjhegyen, lábujjvölgyön át. Az imazsámolyon ültem elfekvő gondolatokkal, ügyesen. Szikrázott a szemem. Talán valótlant állítok. De nem baj. Báj, nem? Rátámaszkodok egy fára. Kérge vékony, merész vagyok. Jó! Gondoltam, most imádkozok ezért: Sári és a Férfi és a Nő. De nem tettem. Arcomat a falhoz szorítottam, és megszagoltam. Csöngött a telefon. Ültem, vártam a telefonra, hátha csöng a telefon. Csörgött a telefon. Azt mondta, téves. Pedig szívesen elvágtam volna a torkát. Ezzel a nádszállal, amit a kezemben tartok, hiába. Csörgött, és mindjárt beszélni kezdtem: Jajj-e nekünk, vagy ha, közben mellette haladok… De nem mondtam semmit. Beértem a hangjával. Beértem. Viszonylag biztosan álltam a lábamon. A lábamat néha, erőszakkal, meglengetem. Elfelejtem, hogy vagyok. Na, jó! Ez egy idő, befelé tornyosuló. Szíven üt, hiába várakozok, azt mondom, potyognak a könnyeim, pedig tényleg. Nincs erőm imádkozni, megszokhattam volna. Erősen gondolok rá, erősen, mint kemény izmot, megfeszítem az agyamat. Remélem, érzi, érte dolgozok. Nem, nem dolgozok. Ez más. Nem csinálok semmit. Magamért teszem vagy kiért. Ilyen egyszerűen, hiányzom belőle. Azt mondtam, ekkor és ekkor beteljesül minden, egyszer meg kell érkezni. És most nem merem elhinni, hitetlen lettem talán, ami nagyszerű. Sári és a Férfi és a Nő. Menthetetlen, már elkezdtünk megérkezni. Kiről is beszélek? Igen, azt álmodtam, nem akar többet arra gondolni, hogy veszélyes lehet rá nézve, amit művelünk, hogy elrugaszkodunk, hogy tarthatatlan a mostani állapot, mely szerint távol vagyunk, nem közel, egymásban, és idegenek a tárgyak, itt igen, el vannak vadulva, harapnak. Fogtam az ernyőm, az egyetlen biztos fekete foltot, és meglengettem a fejem felett. El akartam repülni. Hová? El. Barátaim a madarak. Van egy, ami különösen. Még soha nem láttam, csak gondolom, ő az. Megtehetném, hogy fölmászok egy fára, és megnézem. Megvárom, amíg ott terem, hajnalban, sokáig kell ülni. Lehet, hogy pont akkor törik le alattam az ág, mikor megpillanthatnám. De az is lehet, hogy nem jó fára másztam, és akkor mászhatok egy másikra vagy harmadikra. Előbb-utóbb minden fát megismerek. Tudom, hol, melyik kezemet kell kinyújtani, esetleg tüskét kapok, és fel leszek szögezve egy fára. Majd inkább lentről figyelek, hogy hol a madár, és arra a fára mászok föl. Csak ha erősen rángatom, súlyomnál fogva, a lombkoronát, akkor félreérthető lesz. Szerintem minden madár fél egy kicsit. Majd értük is imádkozok, hogy elmúljon a félelmük, vagy akkor féljenek teljes erőből: Sári és a Férfi és a Nő. Amikor a tengerre gondolok, és látom, látom az otromba szekrényt, a vacak ruhákat, a polcokat, az ízléstelen maszkokat, vagy kimegyek az utcára a szorgos hangyák közé, bevetem magam a bolyba, visznek a hátukon, pedig le is dobhatnak, bele a tengerbe, bekötik a szemem, a tenger forró homokján cipelnek, hol vagyunk, kérdezem, hol vagyunk, fázom, fúj a szél, mikor a tengerre gondolok, és látom a végzetes sirályokat, és látom, ezek nem sirályok, hegyek, nagyon magas hegyek, talán a cipőmet is elveszítettem már, nem marad semmi, de nem ám, hiszen azt sem tudjuk, hol vagyunk. Ha megérkezünk a szigetre, tüzet gyújtunk, néhány száraz ágra bontjuk az éjszaka hűvösét, a dermesztő s mégis pazar levegőt… Hát most tessék nekem ezt a szobát megmagyarázni. Inkább ne, értem. Azonnal el kell tűnni. Ki lehet mászni az ablakon, föltépni, mint valami sebet. Minden ablak a világra néz, az ajtó is. Jó, akkor veled megyek. Föltépem az összes ablakot, megnézem, van-e valaki a sötétben. Már biztosan tudom, mindenütt van valaki, hasonlítanak egymásra. Mint két ablak, mint két utazás. Mi van rajtad? Sárga nadrág? Fázol? A fülkéből az eget látni? Ugye, most nem hazudok? Soha nem is hazudtam. Csak beszéltem. Azt éreztem, nem mondasz el mindent. De azt is, hogy hallgatásod féltés, mintsem hallgatás. Pedig erős vagyok. Bármikor meghalhatok. Úgy igyekezz. Bármikor.