Meller V. Ágnes

TÁSZLIRUL

 

Akkoriban, amikor virágkorát élte a tászli, alighanem úgy írták volna le a róla szóló írás címét, ahogyan írni bátorkodtam. Egy álmoskönyvben bukkantam rá a tászlira; a könyv egy karcagi padlásról került elő a harmincas évek derekán, s a háború vihara sodorta el tőlem, sok más szeretett könyvemmel egyetemben. Igen szép könyv volt: szóban és képben tájékoztatta az olvasót, mely álmok nyomán mily számokat hasznos megtenni a lutrin. Egy-egy illusztráció körülbelül akkora volt, mint két mai, nagyobbfajta bélyeg; az ismeretlen illusztrátor vad összevisszaságban komponálta össze azokat a tárgyakat, amelyek egy-egy szám megjátszását indikálják. Az egyik ábra bal felét ágas-bogas tölgyfa töltötte ki; vastag törzsén – léptékarányosan – legalább ingaóra nagyságú vekker függött, ágainak sátora alatt pedig két férfi vívott: egyikük bő fehér ingben, a másik rokokó mezben, csak úgy lobogott a csipkés kézelője meg a mellfodra. Alatta a szöveg pedig tudtul adta, mely számokat alkalmatos megtenni, ha az ember tölgyfával, órával és/vagy tászlival álmodik. Bár emlékeznék rájuk!

Már az illusztráció alapján is bizonyosnak tűnt, hogy a tászli – kizárásos alapon –csakis a mellfodor (zsabó) vagy a kézelő (mandzsetta) lehet. Valami rémlett is: A névtelen vár-ban Jókai szalvétát köttet a szomorú sorsú Marie-val a kiscicák elejébe, nehogy a kis ügyetlenek ebédeléskor összemaszatolják a tászlijukat. Felrémlett az is, hogy Arany János is használja valahol ezt a szót – talán a Vojtiná-ban? Vagy a Bolond Istók-ban? Ahá, abban a jó mérges versben, amely Báró Kemény Zsigmondhoz íródott. Abban idézi ezt a két sort:

 

„Mivel homlokomra Liza
Rózsakoszorút tászliza”

 

– így, idézőjelben, igésítve. Homlokra mellfodrot? Netán kézelőt? Itt valami nem stimmel.

Több mint harminc esztendeje fordítok magyarról németre, gyűjtöm – dehogy gyűjtöm, csak éppen megveszem, ha a kezem ügyébe kerülnek – a régi német szótárakat. Német–magyar szótárból elég sok akad a könyvpiacon, csupa szép, használható régi példányt sikerült szereznem. Érthető: hazánkban már a régi időkben is rengetegen tudtak „perfektül”, nem kellett szótár a német szövegek megértéséhez. Ám a némettel alighanem csehül álltak eleink, elkelt a szótár, ha ezen a nyelven kellett valamit megírni. A magyar–német szótárak tehát elrongyolódtak, elnyüvődtek, valószínűleg a kályhában végezték, vagy a spórban, alágyújtósként. Mégis horogra akadt egy szép példány: Ujdon uj magyar szavak tára, melly a hazai hirlapokban, uj magyar könyvekben, tudományos és közéletben előkerülő ujdon kifejezéseket, mű- és más legújabban alakított vagy felélesztett szavakat foglalja magában. Összeszedte Királyföldi Endre. Pest 1846. Kiadja Heckenast Gusztáv. (Ennek történetesen a német megfelelője nem került elő, holott bizonyára volt: a belső címlappal szemben álló oldalon németül is olvasható a fenti szöveg.) E könyv 365. oldalán szerepel a tászli, német megfelelője die Manchette, magyarán mandzsetta. Igaz, a 244. oldalon szerepel egy „kézelő” is, németül der vordere Saum, des Hemdärmels, az ing ujjának elülső szegélye. Ahá. Ez valami más.

Gyerünk tovább: Uj teljes magyar és német szótár, tekintettel az egyes szók helyes kiejtésére, rokonságára, valamint azoknak hajlitása, füzete és külömbözö értelmeinek körülirás által meghatározott szabatos előadására, különös figyelemmel levén a természettudományokban, az uj törvényhozásban, a kereskedelemben szokásos szak- és műszavakra. Írta Dr. Ballagi Mór, tanár. E mű magyar–német részének 1875-ös negyedik kiadása van birtokomban, kiadta a Franklin-Társulat, nyomtatta a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda. Ebben is ugyanaz a kettősség: kézelő = der vordere Saum des Hemdärmels (424. old.), tászli = die Manchette (747. old.). Igaz, ebben a szótárban még egy szinonima található: ugyancsak a 424. oldalon szerepel a kézfodor = die Manchette, die Hemdkrause, utóbbi szó szerint visszafordítva: ingfodor. Ingfodor pedig lehet akár a nyak alatt (amikor is zsabónak hívják), akár az ingujj végén, úgy is mint mandzsetta. A hangsúly tehát magán a fodron van; ama Pátkai Szabó tehát, akit Arany János gúnyosan idéz, arról mesél, hogy a kedves Liza rózsakoszorúval fodrozta az ő nemes homlokát.

„Tászli” természetesen nem magyar szó, hangzása szerint német eredetű. Mi lehetett az a szó, amelyet tászlivá magyarítottak? Die Tassel? Ilyen szó nincs, még a legvastagabb, még a legrégibb szótárakban sem. Valami kapcsolatban kell lennie a kézzel. A kézzel… a manccsal?

A mancs: die Tatze. Mit tudnak róla a régi szótárak? Nézzük elsőként ezt: Magyar és német zsebszótár. Közre bocsátá a’ Magyar Tudós Társaság. Második, vagy német–magyar rész. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ Betűivel, 1835. Szerkesztette és az előszót írta Vörösmarty és Schedel (a későbbi Toldy Ferenc), m. t. társ. megbizott rendes tagok a’ nyelvtudomány’ osztályában. – Itt a 653. lapon „Tatze, die: csésze; bodor, fodor (ingen stb.); talp (medvéé stb.)” Ugyanezen mű második kiadásában (1843) – ebben az előszón kívül megtalálhatók a Tudnivalók is, írta Döbrentei Gábor mk. titoknok – a 651. oldalon: ugyanezek a meghatározások. Pontosan ugyanezt olvashatjuk egy további szép kis szótárban is: Magyar–Német és Német–Magyar Tanodai és Utazási Zsebszótár. Leg ujabb és hivatalos kútfőkből szerkesztve. Német–Magyar rész. Lipcsében és Bécsben, Tendler Ferencz sajátja, 1847, a 464. oldalon.

S végül Ballagi már említett nagy szótárának német–magyar fele – ebből a 3. kiadást sikerült megkaparintanom (1867, Heckenast Gusztávnál) – a következő meghatározásokat adja a 704. oldalon: 1/ láb (elölső, főképp ragadozó vadaké), külön, talp (medvéé stb.); 2/ (a. m. Handkrause) fodor, bodor (ingen); 3/ (a. m. Tasse) csésze, findzsa; tálca, táca. – Érdekes, hogy itt a „mancs” értelmezés rukkolt az első helyre, a fodor, a bodor már csak a második helyen áll, s a Vörösmarty és Schedel szerkesztésében első helyen álló „csésze” (ill. „tálca”) értelmezés – alighanem a budai svábság fonetikájából merítve – a legvégére szorul.

 

Ellenőrző szúrópróba: mindkét kötetét sikerült megszereznem egy német–francia, ill. francia–német szótárnak „mindkét nemzet használatára”; Kiadta Antoine Doll, bécsi könyvárus, kinyomtatta Antoine Strauss. Évszám nincs ezen a hetedik, „átnézett és közel 10 000 szócikkel bővített” kiadáson, de a papírminőség, a betűtípusok, a kötés és az oldalak képe alapján aligha készülhetett az 1860-as évek után. Első kiadása tehát nyugodtan készülhetett akár Bécs napóleoni megszállása idején: akkor, amikor nagyon is elkellett egy „mindkét nemzet használatára” (a címlap szövege szerint) készült szótár! A második kötet 852. oldalán lévő szócikk szerint Tatze: la patte de l’ours, du chat etc., a medve, a macska stb. mancsa, mandzsettáról szó sincs, viszont a meghatározás pontosabb, mint a magyarországi szótárak esetében: patte-ja valóban csak a medvének és a macskaféléknek van. Ellenpróba: ugyanazon mű, 1. kötet, 746. old.: a patte (f.) majdnem teljes hasábot betöltő meghatározásai között meglehetősen élenjáró helyet foglal el a Tatze, nem marad megemlítetlenül a patte de velours, a bársonyos talpacska; faire patte de velours = selymes, bársonyos pacsit adni (behúzott körmökkel. Ugyanis a pacsit a francia patte adta nekünk, míg a német Tatze-ból mára már csak a kellemetlen tasli maradt meg).

Tászlizzunk hát ragyogó gyöngykoszorút Jókai mosolygós-kopasz fejére a – mint mindig – precíz megfogalmazásáért. Marie királykisasszony a cicák selymes talpacskáit, mandzsettáit féltette attól, hogy beletapicskolnak a tejbe; mohóságuknak mellesleg kárát láthatta volna bársonyos zsabócskájuk is.

 

Ennyi, mondják a filmesek. Kérdés, volt-e értelme a tászlivadászatnak. A vadásznak mindenesetre örömére szolgált, s fényesen igazolta a bölcs Ballagi szavait nagy szótárának „végre-valahára elkészült magyar–német része” első kiadásának előszavában: „a külömböző nyelvek megfelelő kifejezései mérszerűtlen mennyiségekhez hasonlóak és soha egymást nem fedezik” – milyen igaz, tanúsítja a jelen írás szerzője, szakmája szerint fordító (nem mű, hanem igazi) – „a miért is valamely nyelv szókincsének áttétele más nyelvre tulajdonképpen csak megközelítő működés, mely tökéletesen befejezve soha nem lehet. – Sokszor egy magyar kifejezéshez napokig, hetekig kerestem a megfelelő német szót, s mikor megtaláltam, akkor vettem észre, hogy egyiknek másiknak is még egy mellékárnyéklata is van, mely nincs visszaadva”. Fokozottan áll ez azon szavakra, amelyek vándorútra kelnek, hogy más nyelvek szókincsén belül próbáljanak szerencsét.

Meg lehetne éppenséggel vizsgálni azt is, hogy a Tatze-ból mikor, milyen úton lett „fodor” a szó általános értelmében, de – ezt is a bölcs Ballagi mondja, aki nagyjából mindent tudott, amit két nyelv viszonyáról tudni lehetett – „Goethe után felhozhatom, hogy: ’ily munka tulajdonképen soha nem készül el; hanem késznek kell azt tartanunk, ha időnk s körülményeinkhez képest a lehetőt megtettük”.