Kovács Péter

BELSŐ HŰSÉG

Egy Pilinszky-levél és a története

 

1973-ban feleségemmel, Kovalovszky Mártával másfél hónapot töltöttünk Nyugaton, főleg Franciaországban és persze Párizsban. Tulajdonképpen turistautazás volt, de a hosszú tartózkodást nagybátyám, Pilinszky János segítsége tette lehetővé. Bátyám kérte meg jó barátját, Wiener Pál doktort, hogy fogadjon be minket lakásába, s ő szerzett nekem valami szerény ösztöndíjat is, ami jó kiegészítés volt a szokásosan vékony pénztárcánkhoz.

Január 24-én estére a kitűnő szobrász, Barta Lajos hívott meg bennünket – feleségemet, Pilinszkyt és barátnőjét, Jutta Scherrert – vacsorára. A kis műtermes, galériás lakás – ha emlékezetem nem csal – a rue Vernet elején volt, csaknem a rue George V. sarkánál. Barta remek vendéglátó volt, jó konyháját János és mi is sokszor élveztük Pesten is, mielőtt a hatvanas évek közepén kivándorolt volna. Ezúttal azonban én csak az előételként kínált tejszínes avocadóig jutottam, mert hirtelen felindulásomban otthagytam a vacsorát.

A beszélgetés a szokásos „hogyan érzitek magatokat Párizsban” bevezető után gyorsan az otthoni dolgokra fordult, s az akkor nemrégen váratlanul meghalt Kondor Bélára. A vita hirtelen, szinte minden bevezetés nélkül robbant ki. Az egész Barta valami kétkedő megjegyzésével kezdődött, hogy valóban olyan fontos mesternek tartjuk-e Kondort? – Ez a kérdés még nem lepett meg, mert ismertem Bartát, aki őszintén hitt a maga által követett művészi út egyedül üdvözítő voltában. Ekkor azonban János is valami olyasmit kezdett fejtegetni, hogy az ötvenes években – miközben mások így és úgy voltak kiszolgáltatva és elfeledve – Kondor egyike volt a rendszer kedves gyermekeinek. Ekkor már indulattal reagáltam, s percek, pillanatok alatt alakult úgy a helyzet, hogy éreztem, el kell mennem. Borzasztó feldúlt voltam, és igen rosszul éreztem magamat. Kevés emberhez (talán senkihez) nem fűzött olyan feltétlen szeretet, mint bátyámhoz, s valami képtelennek éreztem, ami történt. Ha csak ketten vagyunk, valószínűleg gyorsan szót értünk. Most azonban zavart az értetlen környezet, elsősorban Jutta, aki igazán nem érthette a dolog lényegét, de mégis János pártján szólt a vitába helyeslőleg. Márta és Barta riadtan próbáltak csitítani bennünket, de hiába. Fölálltam, és közöltem, hogy „ilyen társaságban” egy percig sem maradhatok tovább. Köszöntem, és elrohantam, feleségem a metrónál ért utol.

Ami történt, borzasztóan elkeserített, kettőnk közt ilyenre soha nem volt még példa. Szégyelltem is magam az indulatomért, de nem is tudtam föloldani magamban az egészet. Mártával csaknem hazáig gyalog ballagtunk zaklatott csöndben egymás mellett. – És másnap reggel a postaládában ott volt a levél. Bátyám hozta, de nem csöngetett, csak bedobta. Le kell írnom: végtelenül meghatott a gesztusával is, hogy azonnal és ő kereste az engesztelődést. Este aztán ismét találkoztunk, most Wiener Palinál, ahol Márta főzött vacsorát. Csak Jutta nem értette, hogyan múlhatott el ily hirtelen az előző napi indulat.

 

Megjegyzések:

A levélen dátum nincs, a pontos adatokat noteszem alapján tudtam megállapítani, amibe napról napra jegyeztem a lényeges eseményeket.

A levélben „Samu” – Kondor Béla; „Ágnes” – Nemes Nagy Ágnes.

A levél:

Légipostai borítékban. A borítékon kézírással:

Kovács Péternek

A borítékban négyfelé hajtogatott sárga levélpapíron, annak mindkét oldalát teleírva, kézírással a levél.

 

 

Drága Péterkém!

 

Ha tegnap nem szaladsz el, következő mondatommal minden félreértés egy csapásra tisztázódott volna. Amit mondani akartam, annyi volt csupán, hogy Nagy Lászlóhoz és Juhászhoz hasonlóan akkori művészetpolitikánk Samuba és Csernusba is nagy reményeket helyezett. Hogy saját útjukon és saját tehetségük hívását követve fejlődtek, ez pillanatnyilag se vitás a szememben. Ezért tekintem mindegyiküket kivételes alkotónak, szemben például Ágnessel, aki akkoriban legalábbis mind a négyüket „exkommunikálta”, s bizonyos értelemben Weöres Sanyi is így volt velük. Ez persze generációs ügy is volt. Magam részéről mindig tökéletesen megértettem színrelépésük pillanatát, azt a bizonyos „előnyt”, amit fiatalságuk „fehér lapja” jelentett ideig-óráig. Mert ugyanakkor messzemenően értékeltem bennük, hogy nem engedtek a csábításnak, s nekünk is (a hajótörött nemzedéknek) szép leckét adtak belső hűségükkel. Ez minden, amit utólag elmondhatok, s valóban elmondhatok, mert mindig így gondolkoztam és eszerint cselekedtem.

Nagyon kérlek, vegyük úgy, mint egy pillanat szomorú félreértését az egész ügyet. Hiszen ki érti meg egymást, ha mi sem.

Nagyon nagy szeretettel: Jancsid.