Halasi Zoltán

SENKI? VALAKI?

Életfogyt. – Éthossz

 

Kell valaki, aki elmondhatja magáról,
tűrhető senki voltam. Ami nem is olyan
egyszerű. Nemcsak azért, mert a tettek
szavakra váltása kimeríti a valutaüzérkedés
vétségét, hanem mert akinek elmondhatná,
a pokolbeli árnyak: maguk is valakik,
akik ellenben a dolgot megítélnék –
a legkevésbé.

 

(A helyzet csak a szándékhoz

mérten bonyolult: mint mikor egy magyar
az NDK-n keresztül még otthon szerzett
nyugatnémet márkával ellátva Varsóba
érkezik, ahol angolul szólítja le
a leninsapkás síber: akar-e váltani?
S ő, aki fiatal, s egyszer az életben
elegáns szállodába, kínai vacsorára
vágyik, evégett behúzódik egy óvárosi
sötét, dohszagú kapualj alá, hisz
nem azért csempészte három határon át
dugi valutáját, hogy egy pályaudvari
váróterem alvástapasztalatával legyen
ismét gazdagabb, de aztán ott köt ki
végül mégis, mert a csencsen – nem először,
nem utoljára – rajtaveszt, s ettől
a helyzet reménytelenül egyszerűsödik…)

 

Rágódni, persze, lehetne rajta,
miért is van így, és a pokol,
bár nem gumiból van, mégsincs
rugalmasabb nála, ezt is engedi.
Hanem az már az elmélkedés bugyra,
hasztalan nyikorgás: mintha,
súrlódva, biciklilánc nyaggatná
a vázat afelől, amire
a kerékagytól sincsen felelet:
miért állunk, amikor gurulunk?
S ez is: merő különvélemény.
S közben a zománc is – kopik.

 

Az emlékezet azonban elégedett
lehet helyével. Otthon van
a pokolban, jól-rosszul, mint
egymásban szerelmesek. Mint bor
a hordóban. (Leül a kő, felül
a pimpó, ha baj van.) Szalad
a lopóban. Kitöltik. Édes,
fanyar vagy – rágja a torkot –
ecet; megisszák. Vérré válik.
S ami nem: altalajjá.
Úgy – volt, hogy – lesz.
De ezt már csak szellemszemek látják.
Pókok a hanyagul takarított
váróterem zugaiban.

 

Az a valaki, aki senki, egyelőre
türelmesen dolgozik. Helyesebben:
neki dolgozik a türelem, s ez
a mindent összefolyató, tolulásos
emlékezetben úgy kavarog, mint
az elmondhatók összessége
a már mondottakról:

s ez

a dohos, sötét óvárosi kapualj,
a munkában finomult
boszorkányosan fürge ujjak,
egyik szem a járdán ténfergő rendőrön,
másik a tilalomban cinkos turistán
(a rosszhiszemű szemethunyó és
a jóhiszemű lépremenő egyaránt: ő,
a pokolban a személy burjánzásnak indul),
a harmadik szem – ez a fő! – magán az ügyleten;
nem tudni, ki jár jól, ki rosszul,
a boldogulás szabályai ősidőktől
fogva tisztázatlanok, csak a készség
mutatkozik meg elszánt világossággal,
s ez
a valaminek tartott vízjeles ábrázolatok kis
és a semminek vélt szintén vízjeles ábrázolatok
mind óriásibb címletekben lepergetése,
kölcsönös eltevése egymás javuló rovására,
az örök-éber kapualjból (egérlyuknyi is lehet)
a játék végett kis időközzel külön-külön kilépés,
a rendőrt elhagyva két ágban folytatódás,
a szívtájékon dagadó tárca simogatása
izgalom fokozásául-csillapításául,
elvegyülés a sétát tettető tömegben,
döbbenet buboréka emitt, hogy becsapták,
kajánságé amott, hogy sikerült a trükk,
mindez az elnézett csalás keresztáramában,
majd tettrekészséggé és beletörődéssé
simulva ringatózás felbukkanó célok felé
városnézés vagy balekfogás ismétlődő jegyében,
s végül, ha a pokolbeli utak – véletlenek
ott is lehetnek – össze találnának futni:
egymás felismerésszerű elkerülése
legközelebbig