A HÁZIGAZDA

 

Konrád György: Agenda, I. Kerti mulatság
Magvető, 1989. 676 oldal, 100 Ft

 

 

Nem Házigazda, hanem Kerti mulatság – Konrád szakított régi címadási szokásával. Ezúttal nem a hősre, de a szerkezetre hívja fel a figyelmet; a kereszteződő monológok rendszerére, ami – ha sikerült volna megvalósítania a nagyvonalú alapkoncepciót – elviselné a sok gondolatot, és megakadályozta volna, hogy a szervetlenül hozzáforrt esszét oly nehezen hordozza a regény, mint csikólábai a sudár törzsű kentaurt. A látogató óta egyre szaporodnak ezek a szomorú csudalények Konrád istállójában; a tanulmány világos okfejtésétől irtózó kultúrpolitikát, a regényműfaj (minden kritikai lélekharangszó ellenére) változatlan nagy tekintélyét és egy sajátos kontrollhiányt egyaránt okolhatnak torzszülött arányaikért. Mint alapvetően hagyományos regények, ép, lezárt formára vágytak, és ezen a nouveau romantól tanult aprólékos tárgyleltárak sem segítettek. Tovább kellett lépni, méghozzá az elidegenítés irányába; így talált szerzőnk arra az izgalmas módszerre, amit nevezzünk szürfikciónak, Raymond Federman terminusát választva a kínálkozó lehetőségek közül.

A szürfikció hívei szerint a valóság sem létezik másképp, mint a tapasztalat nyelvére fordítva, tehát fikcióként; a regény és az élet egyazon síkja a realitásnak. A szerző úgy alkotta meg önmagát, mint bármelyik szereplőjét, így a hatalma sem több, mint azoké. A házigazda, Kobra Dávid előtt sorra elvonulnak vendégei, meghívottak és megidézettek. Ismeretlenek is találkoznak, holtak az élőkkel és egymással, rég elhamvadt memóriák kapcsolódnak össze. Maguk is írnak, naplót vezetnek, vagy fantáziáikat szövik; szerepeltetik egymást, de úgy, hogy az előhívott Másik is megtartja stílusát, nézeteit (– ami talán Dosztojevszkij „polifon” regényéből fejlődött ki). Mind folytathatják a történetet, a határozatlanság lebegését kínálva kárpótlásul a logikus sorért. A linearitást a halmazelv váltaná föl, a szabad sorrendben, egyenként is olvasható részek (maga Federman már a lapszámozásról is lemondott); mindebből pedig az következik, hogy a történet csak nyugvópontra juthatna, és nem végpontra.

Az alapelvek frissek, ígéretesek – a megvalósítás bukdácsoló, porszagú. A fiktív elbeszélő személyével már be is csúszott az első szerkezeti hiba; Kobra Dávid (a vezetéknév kisbetűit el is hagyhatjuk, a keresztnév jelentését, pedig igazán felesleges volt az olvasó szájába rágni) a szerző Esti Kornél-szerű megkettőzése, a mámoros kalandvágy képviselője – de Dragomán, aki az ellenképe lehetne, ugyanígy készült, ugyanannak a személyiségnek a radikálisabb meghosszabbítása. Kobra olykor egy százéves ház előtt ücsörög, sírkő asztal és vörösbor mellett szimatolja a diófa lelkét – ehhez, persze, mindenkinek joga van, de mint toposz, az organikus-tradicionalista-közösségi kultúrkörbe tartozik. A következő kép már a Korona Nagykávéházban mutatja, az individuális-elidegenedett tábor főhadiszállásán. Nem lenne baj a kettősség, ha feldolgozná a regény – csakhogy Kobrának a „földbegyökerezettek” értékrendjét kellene képviselnie Dragománnal, a „bolygó zsidóval” szemben. (A török név jelentése „tolmács”, de a Porta dragománjai ügyes, rugalmas diplomaták voltak.) Ez lenne hát a fő ellentét: a földbegyökerezettség a bolyongással, a leander a napraforgóval, az egyéniséghez és identitáshoz való ragaszkodás az állandó megújulással és a fizető kereslethez igazodással szemben; a „keletiség” mint előny és ugyanaz mint hátrány, a romantika és a felvilágosodás, moralizmus és esztétizmus, a szabadsághiány és a szabadság problémái… de „K.”, mivel „nincsen elkötelezve semmiféle gondolkodási és cselekvési hagyománynak” (653. o.), nem lehet mindezen párok első tagjainak ideális megtestesítője. Női párja, a katolikusnak mondott Melinda már alkalmasabb lenne – ha ezt a származást valóban érezhetnénk a stílusán.

A fő kérdés: sikerül-e Kobrának megbűvölnie, a póktermészetű Melindának behálóznia a két vándormadarat, Reginát és Dragománt? Megnyerhetik-e a két kozmopolitát a budapesti „Nagy Családnak”, bevonhatják-e őket a hely szellemének sajátos kultuszába, a beltenyészetbe? – mert, akár Nagy Sándor méltatlan utódai, ők is vérfertőzéssel utánozzák az isteneket: Melinda álmában a fia és lánya „férj és feleségként megőszülve ülnek a kertben” (533. o.). Kobra pedig Reginával, aki valószínűleg saját lánya, vállalkozik a „rajongó korlátoltság”, a hűség nagy kísérletére. A hűség kérdése a regény nagy, ki nem használt paradoxonja: Dragománt állítja be a (poszt)modernebbnek – pedig Kobra lehetne az. A „korszerű” figurák rizsporos parókában sem lehetnének avíttabbak, mint így, „a” férfiról és „a” nőről röpködő általánosításaikkal, „összehasonlító érintéstechnológiai tanulmányként” vagy lila ideológiába burkolva, az egyetemes emberszeretet kifejezéseként szépítgetett promiszkuitásukkal, amihez minden esetben –sajnos Kobra és Regina közt is – társul a „ki az erősebb” társasjáték. A szolidaritás hiánya (az egyetlen, ami igazán erkölcstelenné tehet egy kapcsolatot) talán megfelel az Adler-féle individuálpszichológia elveinek, sőt Amerika gyalázatos népi vallásának, a győzelemhitnek is – de ellentétes a korstílus haladási irányával; pedig a korszellemmel tartani Konrádnál is az egyik legfontosabb értékmérő.

Korunk mindenfajta hűség újjáéledését hozta, beleértve az őseinkhez, városunkhoz, de saját Regináinkhoz való hűséget is. A hagyományos értékek csöndben lopództak vissza; akadnak – sajnos, írók is –, akik még most, évekkel az általános támadás megindulása után sem sejtenek semmit. Igen, kezdetben ártalmatlannak tűnt az egész. Egy gipszszatír a főutcán a sétálókra kacsintott; a polgárok egyre többet beszéltek városvédelemről és kritikai regionalizmusról. Szürkületi fényben új, bohókás vagy megindító részleteket fedeztek föl vedlett templomuk tornyán; előkeresték és kisúrolták nagyanyjuk kávéskannáját. Később az apák megvető pillantást kaptak válaszul egy pikáns célzásra, és Hollywoodban feltűntek az első szűz sztárok. Az elmaradozók ellen a dzsungelből hozott gyilkos vírusokat a korszellem; a polgárok elővették és kifényesítették nagyanyjuk erkölcsét, „…görög simán: korrekt munka, család, / közös ebéd, urambocsá’ mise, / nő szűzies, a csábító gálád, / kinek-kinek tulajdon hitvese…” Keserű a grimasz Rakovszky Zsuzsa friss versében (Lakásmúzeum) – de azért simán görög. Konrádnál mindez heroikusan divatjamúlt – az elavult felfogás pedig nagyobb baj annál, hogy a politikai változás érvénytelenítette egyik-másik megállapítását. Tárgynak nemhogy a Kádár kori, akár Nagy Konstantin cenzúrája is érdekes lehetne – de az „érintéstechnológián” át kutatni a szabadságot, ez már 87-ben, az AB-nél megjelent kiadás évében, sőt a regény megírásakor is régiesnek számított.

A háttér állítólag Budapest; valójában egy kényelmes sablon, blue-print hímzésminta: keleti város – Odessza, Vilna, Lemberg –, ahogy a Bronxból emlékezni illik rá. A szüntelen gyakorló szaxofonos, az articsókás ürmösbort kortyolgató vendég és a többiek nem Pestről ismerősek, hanem az atlanti part irodalmából – ha ugyan nem Konrád régebbi műveiből. (Egy perverz A látogató-ból, egy házkutató A cinkos-ból…) Nem mindig baj, ha az író idegen hangulatokat keres Budapesten; a város viszonzásképp megmutatja egy új arcát, ami hasonlít a mintára, és mégis más – így gazdagodott Cholnoky Viktor óta a mesés, toprongyos Sztambul, Krúdy óta a hóba fúlt osztrák városka hangulatával… és így gyarapította Konrád is A látogató idején, amíg megőrizte a fantázia és megfigyelés helyes arányát. Ma az olvasó azzal az érzéssel küzd, hogy másoknak szánt látványosságba kukucskál – ez pedig legalább annyira zavarja az olvasást, mint a megírást az, ha a szerző egy pillanatra sem téveszti szem elől a jól fordíthatóságot. Az amerikai közönség elvárásai korántsem ártalmatlanok; eredetiségével fizethet, aki alkalmazkodik hozzá. Konrád angol fordítója, Iván Sanders meg is írta (a L’ altra letteratura nell’ europa dell’ est című kötetben – Venezia, 1980), hogy mit keresnek Kelet-Európában: Kafka igazi örököseit. Akár tudatosan, akár észrevétlenül, ez az elvárás indíthatja Konrádot arra, hogy olyan sűrűn mutogasson Kafkára, aki ha hatott is rá, csak annyira, mint bárkire a XX. század végén. Megtudjuk, hogy Kobra cinikus vallásos anekdoták specialistája – de egyet se kapunk, mutatóba sem. Amíg valóban megvolt Kelet-Európa sajátos zsidó kultúrája, tényleg ezek a khaszidista történetkék őrizték a legkülönb, sejtelmesen mély gondolatait – de a magyar irodalomba már akkor sem kerültek bele; Pap Károlynak, Gellérinek sem sikerült, legfeljebb a Hábi-szádi néhány oldalára hivatkozhatunk. Érdekes, sokat ígérő kultúra volt – de tőlünk Lemberg ugyanolyan távol esik, mint Athén vagy Firenze. Ízlelgethetjük, próbálgathatjuk – de azt állítani, hogy a vérünkké vált, nem több mint illúzió.

Hátravan még a feketeleves: legrosszabb az alig megválogatva ömlő szózuhatag, az écriture semi-automatique riasztó bőbeszédűsége. A fölösleges mondatok olykor semmitmondó fejezetté tapadnak össze – ilyen pl. az ötödik, „amelyben Klára is megjelenik”. A halmazelvnek semmiképp sem felel meg, magában nem olvasható – de ha elfelejtjük a kerti mulatság modellt, beleillik egy hagyományos regényszerkezetbe. (Ebben az esetben Klára szükséges ellensúly Kobra oldalán, mert Dragomán mellett nagy szerepet kapott Laura.) A befejezés sem a szürfikció lebegő végpontja: az „Ideiglenes végjáték”, Antal agyvérzést követő elbandulásodásával és Dragomán depressziós Melindához menekülésével erős, túlságosan is erős zárlat; a szándék újdonsága konzervatív megoldásokkal párosult. Azonkívül: klisék, közhelyek, olvasmányok emlékei. Néhány példa az első fejezetből: egy nap elmondhatatlan, mert elbeszélése igénybe vesz egy újabb napot stb. – Sterne; megesik, hogy légyként agyonüt egy nagy tenyér – Blake; az öngyilkosság mint a szabadság bizonyítéka – Dosztojevszkij; az élet célja maga a lét… Nem folytatom. Ennyi klasszikust akkor sem szabad fölsorakoztatni, ha Kobra sekélyes gondolkodásmódját akarta volna érzékeltetni. Így haladunk végig, az utolsó kanál kásáig a nagy-nagy hegyből. A befejezés; hogy az elmúlás éppoly nevetséges, mint amennyire megbotránkoztató – ismét Esti Kornél jogos tulajdona.

A műben felhalmozott, félig megformálva összedobált nyersanyagból féltucatnyi szépen összefogott könyvet is kikerekíthetett volna egy Konrádhoz hasonló tehetséggel, de szigorúbb önkontrollal rendelkező szerző:

egy esszét a Holocaustról és a közönyről – minden kegyetlen következtetéssel, ami adódik: ezt azóta megírta Márton László (Kiválasztottak és elvegyülők);

egy provokatív esszét Közép-Európáról (az önfeladóké és az önszeretőké közt az öngyilkosok régiójáról) és azon belül is az önnön visszafojtott erőitől sanyargatott Budapestről. Néhány megfigyelése, amit így nem is biztos, hogy helyesen értek, pl.: „Nekünk sem az egység, sem a hármasság nem igazán szimpatikus, mi a kettősségektől tudunk jól berúgni” – alighanem zseniális lenne, ha logikus kifejtéshez jut;

egy esszét, tulajdonképpen az előző két regényhez biggyesztettek folytatását egy „másként gondolkodó” közérzetéről, sok becsületes erőfeszítéséről az önmagát ünneplő hősi póz, a hivatásszerű elégedetlenség ellen;

egy regényt Melindáék háromszögéről és azon belül a férfi barátok homoerotikus vonzalmáról. Úgy érzem, ide illenék az első fejezetbe szánt természetre fülelés, Isten előtti kitárulkozás is – de ezt alighanem Nádas Évkönyv-e sugallja;

egy önéletrajzi regényt a tájékozódásról;

egy regényt Kobráról és Melindáról. Nem véletlen, hogy a 7. fejezet minősége messze kiugrik a mű átlagából; itt sejthetjük meg, hogyan tudna Konrád írni. A „kisurranó tolvaj” távozása pompás, a didergős ősz, a vörös frakk és rumos tea biedermeier mélabúja Krúdynak se válna szégyenére; kedvem lenne idemásolni az egész 441. oldalt. Jóval többet vesztettünk egy Kossuth-bankónál!

Politikus szerzőről lévén szó, nem lennénk Magyarországon, ha nem villant volna át az olvasó eszén: vajon ki állhat mögöttem? Nos, senki – ha Kobra alaposságára törekednék, hozzátehetném: amikor íráshoz láttam, még tornászott a székem támláján egy foltos kismacska, de elunta, és leugrott régen. Az egyetlen testület pedig, aminek az összetételét befolyásolni szeretném, a könyvespolcunkra meghívottak előkelő társasága – akik közé ez az Agenda már csak botrányosan silány kötése miatt se mehetne.

 

Hajdú Gergely