HÁBORÚ A NEMZETTEL – BELÜLRŐL NÉZVE

Beszélgetés Ryszard J. Kukliński volt ezredessel, a lengyelországi hadiállapot bevezetésének egyik tervezőjével

 

Pálfalvi Lajos fordítása

 

 

kultura Mikor merült fel először az államcsíny ötlete, és ki állt elő vele?

 

r. j. kukliński A szovjet vezetőségnek készített írásos tájékoztatóból, amelyet Jaruzelski tábornok utasítására, az ő irányelveivel összhangban, a BM-mel együttműködve személyesen állítottam össze, kiderül, hogy ez az elképzelés a hadiállapot lengyelországi bevezetéséről már az 1980. augusztusi sztrájkhullám tetőpontján felmerült, azaz majd tizenhat hónappal azelőtt, hogy Jaruzelski életbe léptette.

Kollektív szerzője az 1980. augusztus 24-én (rögtön a LEMP KB IV. plénumának befejezése után, amely, mint tudjuk, amellett foglalt állást, hogy tárgyalni kell a sztrájkoló munkásokkal) megalakult ún. Vezérkari Főcsoport, az a párt- és kormányszervezet, amelyet az akkor újra kinevezett kormányfő, Józef Pinkowski vezetett. Delegálták a Főcsoportba a LEMP KB titkárait, Kazimierz Barcikowskit és Stefan Olszowskit, Mieczysław Jagielski miniszterelnök-helyettest, valószínűleg Tadeusz Grabskit és minden bizonnyal a kulcsfontosságú minisztériumok vezetőit: Wojciech Jaruzelski honvédelmi minisztert és Mirosław Milewski belügyminisztert.

A fellázadt társadalom megtévesztése céljából a Vezérkari Főcsoport taktikusan beleegyezett a nem valami precízen kidolgozott társadalmi megállapodás aláírásába, hogy később, ha véget érnek a szinte az egész országra kiterjedő sztrájkok, kedvezőbb feltételek mellett adminisztratív eszközökkel folytatott ellentámadásba lépjenek, beleértve – mint végső eszközt – a hadiállapot bevezetését is.

Mivel már az első, 1980 szeptemberében tett kísérletek a társadalom különféle adminisztratív eszközökkel való leszerelésére a várttal ellentétes hatást váltottak ki, a Vezérkari Főcsoport elfogadott egy általános határozatot a hadiállapot bevezetésére tett előkészületek megkezdését illetőleg.

A lengyel hadseregben 1980. október 22-én kezdték meg ezeket az előkészületeket, azaz két nappal azelőtt, hogy a varsói Vajdasági Bíróságon megkezdődött a tárgyalás a „Szolidaritás” bejegyzéséről.

Ezen a napon az akkori honvédelmi miniszter, Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok utasítására a Lengyel Hadsereg Vezérkara gyorsított ütemben lát hozzá a Lengyelország területén bevezetendő hadiállapot tervének kidolgozásához.

A tervezés általános irányítását az első perctől az utolsóig az LH vezérkari főnöke, Florian Siwicki vezérezredes végezte. A tervezés bevezető szakaszában kizárólag a vezérkari főnök helyettesei vettek részt. […]

Az LH vezérkarával együttműködött:

– a Honvédelmi Bizottság (HB) titkársága, amely minden jogi ügyiratot előkészített a hadiállapothoz,

– a Belügyminisztérium, köztudott, milyen feladatokkal, valamint

– a LEMP KB Propagandaosztálya az LH Politikai Főcsoportjával karöltve. […]

A tervek bemutatása általános jellegű volt, nem merültek bele a részletekbe, mivel a katonai vezetés értékelése szerint a HB tagjainak egy része az úgynevezett „Smoncesok” csoportjába tartozott, tehát nem megbízható emberek, némi hajlandóságot árultak el a népi Lengyelország politikai rendszerének átalakítására, e hatalmi szervben csak ideiglenesen szerepeltek. A HB novemberi ülésén a Honvédelmi Minisztérium és a BM által előterjesztett hadiállapot-koncepció azonban célkitűzéseiben és alapvető álláspontjaiban nem sokban tért el attól, amit a következő év decemberében életbe léptettek.

A Honvédelmi Minisztérium kihirdette:

az állampolgári jogok felfüggesztését, a hatalom és az állami adminisztráció rendkívüli jogokkal való felruházását és a munkaviszonyt tárgyaló különleges törvényerejű rendeletet. A hadsereg az általános védelmi kötelezettséget kimondó határozatot is követelte, amely lehetővé tette, hogy:

– részleges mozgósítást hajtsanak végre, amely mintegy kétszázötvenezer tartalékos behívására terjedhet ki,

– a kötelező katonai szolgálatot, az egyetemi hallgatók és a felsőfokú tanintézetek végzőseinek kiképzését jogi úton változtassák tényleges katonai szolgálattá,

– helyezzék átfogó katonai irányítás alá a népgazdaság egységeit, valamint

– hívjanak be egymillió személyt polgári védelmi szolgálatra.

Az 1970 decemberében szerzett tapasztalatok hatására az LH Vezérkara a hadiállapot időszakában a hadsereg funkcióit igyekezett arra korlátozni, hogy a nagyvárosi-ipari agglomerációkban terrorizálják a társadalmat, amit diplomatikusan úgy fogalmaztak meg, hogy „fenntartják a rendet és a nyugalmat a városokban”, de semmiféle feladatot nem szánt a hadseregnek a sztrájkoló munkásokkal való közvetlen konfrontációban. Az LH Vezérkara azon az állásponton volt, hogy ezt a feladatot a BM erőinek kell megoldaniuk. Ezen erők tehermentesítése és támogatása céljából a hadsereg kinyilvánította, hogy védelmébe veszi a különleges objektumokat, valamint a BM rendelkezésére bocsátja nehézfegyverzetét és az ehhez szükséges felszerelést (fegyvert, lőszert, páncélozott szállító járműveket, helikoptereket stb.).

Mirosław Milewski belügyminiszter nem bajlódott azzal, hogy reszortja szándékait kifinomult terminológiával rejtegesse, mint amilyen az állampolgári jogok korlátozása, hanem igen konkrétan kijelentette, hogy szükséges:

– a „Szolidaritás” tevékenységének törvényen kívül helyezése,

– végre kell hajtani az egész országban a „Szolidaritás” és az ellenzék aktivistáinak internálását,

– meg kell tiltani a szabad mozgást, kijárási tilalmat kell életbe léptetni,

– fel kell függeszteni az olyan állampolgári jogokat, mint a személyi szabadság, a lakás és a levéltitok sérthetetlensége, az egyesülési és a sajtószabadság, a nyomtatás, a gyülekezés, a felvonulás és a tüntetés joga,

– különleges bíróságokat kell létesíteni, amelyek elítélik a hadiállapot törvényeinek megsértőit.

Az akcióprogram kialakításakor Milewski miniszter az LH Vezérkara elképzeléseinél komolyabb szerepet szánt a hadseregnek a társadalommal való esetleges közvetlen összetűzések esetére.

Végeredményben a hadiállapot bevezetésének első változata – ami a következményeket és a kívánalmakat illeti: mit kellene felfüggeszteni, betiltani, elrendelni, militarizálni, törvényen kívül helyezni, hova küldjék a hadsereget, hova a rendőri erőket, kit védelmezzenek, kit internáljanak – nem állt távol a végleges változattól, amelyet tizenhárom hónappal később életbe léptettek.

Ami e célok, a hadiállapot realizálásának lehetőségeit illeti, ez a próbálkozás a lehető legrosszabbul sikerült. Az 1980 novemberében tartott ülésről annyit tudok, hogy a Honvédelmi Bizottság tagjai, élükön Milewskivel, nem láttak lehetőséget e koncepció megvalósítására.

A helyzetet, nagyon helyesen, úgy értékelték, hogy a hadiállapot bevezetése az akkori körülmények között valóban a hatalom végének kezdete lehet, és törvényszerűen a Szovjetunió fegyveres beavatkozásával végződnék. A HB csupán tudomásul vette a HM és a BM által ismertetett elképzeléseket, valamint elrendelte, hogy folytassák ezeket az előkészületeket. A Honvédelmi Bizottság elfogadta a HM javaslatát, mely szerint a hadiállapot bevezetésének előkészületei a polgári élet kulcsfontosságú területeire, főként a hírközlésre, az energiaellátásra, a közlekedésre, a belkereskedelemre és a szolgáltatásokra vonatkoznak.

A HB e kérdésben hozott novemberi határozatairól szólván nem lehet elhallgatni, milyen pozitív szerepet játszott azokban a napokban és a későbbiekben a LEMP KB akkori első titkára, Stanisław Kania. Formálisan ugyan nem volt tagja a HB-nak, de aligha kell magyaráznom, hogy az ő álláspontja kötelező volt e szervre nézve, beleértve a kormányfőt is, aki a HB vezetője volt. Nos, Stanisław Kania – noha a szovjet vezetésnek többször megígérte, hogy erővel is megvédi a szocializmust – a gyakorlatban végig amellett volt, hogy a „Szolidaritással” való leszámolásban kizárólag politikai eszközökhöz kell folyamodni. Így hát kétségtelen, hogy Stanisław Kania álláspontja, amelyet egy adott pillanatig Jaruzelski is támogatott, lehűtötte a konfrontáció híveinek vehemenciáját, és hatással volt az akkoriban elfogadott határozatokra.

 

kultura Vagyis arra, hogy a hadiállapot bevezetésének terve egyelőre lekerült a napirendről. Lehet, hogy épp ez váltotta ki 1980. december elején a szovjet invázió fenyegetését?

 

r. j. kukliński A lehető legegyszerűbben fogalmazva, igen. A szovjet vezetés értékelése szerint a hadiállapot bevezetésének halogatása nemcsak hogy lehetővé tette a „Szolidaritás” szervezeti megerősödését, amit a Szovjetunió kezdettől fogva ellenzett, hanem új, független társadalmi struktúrák kialakulása előtt is megnyitotta az utat. […]

A szovjet vezetés ennek megfelelően 1980 novemberének végén varsói nagykövetsége, valamint Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Haderejének főparancsnoka és az LH mellé kirendelt képviselője, Afanaszij Scseglov hadseregtábornok tevékeny részvételével a kulisszák mögött megkezdte a LEMP új vezető testületének szervezését.

A kemény vonal híveinek – akik már akkor készek voltak a „Szolidaritással” való leszámolásra – hatalomátvételét megelőzően nagy haderőt vezényeltek volna Lengyelországba a Szovjetunióból és a Varsói Szerződés más tagállamaiból. Ez ügyben, valamint a Lengyel Hadsereg esetleges semlegesítése kérdésében, amelyet demoralizáltnak tartottak, Wojciech Jaruzelskivel tárgyaltak az oroszok. Ismeretlen előttem e drámai beszélgetések tartalma. Erről kizárólag Jaruzelski számolhat be, és ezt meg is kell tennie. Én csak az eredményeit ismerem. Közvetlenül a beszélgetések vége után, a teljesen elgyötört Jaruzelski személyes utasítására, 1980. december l-jén az LH vezérkari főnöke első helyettese, Tadeusz Hupałowski altábornagy Franciszek Puchała vezérezredessel együtt különgéppel Moszkvába repült, hogy megismerje az intervenciós haderő lengyelországi bevetéséről készített szovjet tervek részleteit.

A még aznap, vagyis 1980. december l-jén, a SZU Fegyveres Erői Vezérkarában, Moszkvában rendelkezésükre bocsátott információk, valamint a szovjet térképekről készült másolatok szerint, amelyeken feltüntették az invázió technikailag kész terveit, kiderült, hogy a „Szojuz 8” hadgyakorlat álcája alatt tizenöt hadosztályból álló három szovjet hadsereget, egy két hadosztályból álló csehszlovák hadsereget, valamint az NDK néphadseregének hadseregtörzsét és egy hadosztályát kellett Lengyelországba irányítani. A Lengyelország területén végzett hadműveletekben összesen tizennyolc szovjet, csehszlovák és német hadosztálynak kellett részt vennie. Az inváziós erőknek 1980. december 8-át jelölték ki, ezen a napon készültségben kellett lenniük, hogy át tudják lépni Lengyelország határát. A terveknek megfelelően a szovjet haderőnek Lengyelország középső és keleti részén, a cseheknek és a németeknek pedig az ország nyugati részén kellett hadműveleteket végezniük. Az inváziós erők tevékenységével egy időben a Szovjetunió Balti Flottájának és az NDK Népi Haditengerészetének szigorú tengeri blokáddal kellett Lengyelországot elzárnia. Az intervenció kezdeti szakaszában a Lengyel Hadsereg egységeinek (mint annak idején Csehszlovákiában) állandó külső körletükben kellett maradniuk. Csak Jaruzelski hadseregtábornok drámai alkudozásai után egyeztek bele az oroszok, hogy a másodrendű feladatok végrehajtásában néhány lengyel egység is részt vehessen. Így a csehszlovák hadsereghez kellett vezényelni az 5. és a 11. páncélos hadosztályt, a német hadsereghez pedig a 4. és a 12. gépesített hadosztályt.

 

kultura Még hat év távlatából is lesújtó hatással van az emberre, amit e pillanatban mondott. Milyen hatással voltak ezek az előkészületek és a szovjet tervek akkoriban a Jaruzelski stábjában tevékenykedő lengyelekre?

 

r. j. kukliński Az oroszok könyörtelenek és eltökéltek voltak, a Jaruzelski tábornokkal folytatott megbeszéléseken hallani sem akartak róla, hogy az intervenciós erőkből esetleg ki kellene zárni az NDK Néphadseregét. Még azt is kétségbe vonták, hogy a Lengyel Hadsereg egyáltalán részt vehet a hadműveletekben. Tökéletesen megbénították a Honvédelmi Minisztérium akkori legfelsőbb vezetését. Jaruzelski tábornok sokkos állapotban volt, bezárkózott a dolgozószobájába, és még a legszűkebb környezete számára is teljesen elérhetetlen volt. Nem volt sokkal különb állapotban Siwicki tábornok és Hupałowski tábornok sem, akire az a feladat hárult, hogy meghozza Moszkvából az invázió terveit. Ez a bénultság november 30-án és december l-jén egész nap tartott. Mindenki valami csodára várt. Csoda azonban nem történt. […]

A szovjet tervek részletes elemzése, amelyet az LH Vezérkarában végeztek el, miután ezeket meghozták Varsóba, arra a következtetésre juttatta ezen intézmény legfelsőbb vezetését, hogy az oroszok abszolúte semmit nem értenek a lengyelországi helyzetből, nem ismerik a társadalom valódi hangulatát, és képtelenek felbecsülni a „Szolidaritás” erejét. Az invázió – megbékítés helyett – még nagyobb társadalmi forrongást idéz elő, még az sincs kizárva, hogy kitör az össznemzeti felkelés.

Ebben a helyzetben Florian Siwicki, az LH vezérkari főnöke december 12-én újból megpróbálta rávenni Jaruzelski tábornokot, hogy kezdjen újabb megbeszéléseket az oroszokkal, elkerülendő az események alakulásának eme legrosszabb változatát. A helyettesei befolyása alatt tevékenykedő Siwicki tábornok javasolta, hogy terjesszenek az oroszok elé különféle más javaslatokat, főként azt, hogy bevezetik Lengyelországban a hadiállapotot anélkül, hogy kivárnák a kedvező feltételeket. Jaruzelski tábornok azonban továbbra is a teljes apátia állapotában volt, így még vitába se bocsátkozhatott.

Csak egy nappal később mutatkozott a helyzetben valami új fejlemény, amikor bekapcsolódott ezekbe az ügyekbe Eugeniusz Molczyk tábornok. Molczyk ugyanis december l-jétől 3-ig Bukarestben tartózkodott, részt vett a Varsói Szerződés tagállamainak honvédelmi minisztereiből álló bizottság ülésén, s miután visszatért az országba, és az LH Vezérkarában megismerkedett a Moszkvából hozott tervekkel, újabb kísérletet tett arra, hogy rábírja Jaruzelskit, avatkozzék be Moszkvában, terjesszen eléjük egy konkrét tervet a „Szolidaritás” és az ellenzék saját erőből történő, haladéktalan szétveréséről. A Jaruzelski tábornokkal folytatott megbeszélésen állítólag azt mondta: „A történelem sohasem bocsátja meg nekünk, ha ők lépnek a helyünkbe.” […]

Jaruzelski végül arra az elhatározásra jutott, hogy sürgősen elő kell készíteni egy alternatív tervet, mely szerint kizárólag saját fegyveres erőink biztosítanák a „belső nyugalmat”, és ezt december 5-én, Moszkvában, a Varsói Szerződés tagállamainak a csúcstalálkozóján lehetne átadni a szovjet félnek.

A lengyel küldöttség moszkvai útjára előkészített anyagokból kiderül, hogy abban az időben, amikor Stanisław Kania, a LEMP KB első titkára, valamint Pinkowski miniszterelnök lázasan kereste a mentségeket Moszkva előtt – amiért is tolerálják Lengyelországban az ellenforradalmat –, Wojciech Jaruzelski honvédelmi miniszter arra a problémára összpontosított, hogy készen áll-e a népi Lengyelország fegyveres ereje „a szocializmus megvédésére”. Ismertette a szovjet féllel azt a koncepciót, hogy a „Szolidaritást” és az ellenzéket saját erőikkel likvidálják, mihelyt feltűnnek a társadalom fáradtságának, kimerültségének első jelei. […]

 

kultura Ön szerint mi hatott az oroszok döntésére, amellyel egyelőre hatálytalanították az akkor már igen előrehaladott állapotban lévő inváziós terveket? A nyugati nyomás vagy Jaruzelski ígérete, hogy végül is elintézi az ügyet invázió nélkül?

 

r. j. kukliński Az egyik is és a másik is. Emlékezetünk szerint a lengyelországi invázió előkészületei nem kerülték el a nyugati világ figyelmét, mint Csehszlovákia esetében. A Szovjetunió nemcsak a meglepetés ilyen esetekben igen fontos tényezőjétől volt megfosztva, de a nyugati kormányok, sőt a harmadik világ államai megelőző reakcióinak eredményeként egyre inkább tisztában kellett lennie azzal, hogy az intervenció véget vetne Európában a politikai enyhülésnek. […]

 

kultura A szovjet invázió fenyegetése azonnal eloszlott az 1980. december 5-i Moszkvai Csúcs után, vagy ez lassú folyamat volt? Mit tett a hatalom, hogy teljesítse vállalt kötelezettségeit? Érzett-e ön valami olyasmit, hogy nagyobb erővel folynak a hadiállapot bevezetésére tett előkészületek? Ha igen, milyennek látta ezeket?

 

r. j. kukliński A Moszkvai Csúcs egyáltalán nem tette időszerűtlenné az inváziós fenyegetést. Mindössze azt tudatosította a lengyel vezetésben, hogy a csapás elkerülhetetlen. Ha ők maguk nem csapnak le, megteszi helyettük a Vörös Hadsereg a Varsói Szerződés más hadseregeivel együtt. Hogy minden világosan érthető legyen, az oroszok még több mint egy hónapig a Lengyel Népköztársaság határai közelében állomásoztatták csapataikat, ugyanakkor keresték azokat a lengyel politikai erőket, amelyek hajlamosabbak a konfrontációra.

Nem lévén más választásuk, december 10. környékén a hadiállapot bevezetésére tett előkészületekkel foglalkozó minden egységben megkezdték az általános törvénymódosításokat és a tervek pontosítását olyan időzítéssel, hogy 1981 tavaszán életbe léphessenek. Akkorra várták, hogy a társadalom megpuhuljon, és a „Szolidaritás” népszerűsége is csökkenjen. […]

Az 1980 decemberétől a következő év februárjáig tartó időszakban a Belügyminisztérium arra összpontosította erejét, hogy elhelyezze ügynökeit a „Szolidaritásban” és más akkoriban alakult független társadalmi szervezetekben, továbbá aprólékosan előkészítse azon személyek tömeges letartóztatását, akik, úgymond, veszélyesek a rendszerre. A tervezés e szakaszában a belbiztonsági erők kész listával rendelkeztek a „Szolidaritás” és az ellenzék letartóztatásra kiszemelt aktivistáiról; ezen mintegy négyezer személy szerepelt. Ebből a négyezerből kétszáznegyven személyt állandó megfigyelés alá helyeztek, úgy, hogy bármelyik pillanatban le lehessen tartóztatni őket.

A Honvédelmi Minisztériumban a hadiállapot normatív-jogi (vagy, ha úgy tetszik, jogsértő) ügyiratainak kidolgozására, a BM katonai védelem alá eső ún. különleges objektumainak átvételére, a katonai egységek bevetése és a BM erőivel való együttműködés terveinek pontosítására, a mozgósítás és militarizálás előkészítésére összpontosultak az előmunkálatok, valamint arra, hogy a polgári tárcák is felkészüljenek a hadiállapot idején végzendő tevékenységükre. […]

A Lengyel Népköztársaság kormányfője rádió- és tévéfellépésének első tervezetét – ezt 1981 tavaszán kellett volna a néphez intéznie a hadiállapot bevezetésének pillanatában – az LH Politikai Főcsoportja dolgozta ki Tadeusz Szacilo vezérőrnagy személyes vezetése alatt.

Ebben az együttműködésben rám – Ryszard Kukliński ezredesre – a hadiállapot előkészítésében részt vevők minden tervezetének munkaegyeztetése jutott, és ki kellett dolgoznom erre az időszakra vonatkozóan az állam tevékenysége irányításának központi tervezetét.

A LEMP KB VIII. plénumáig, amely többek között a Lengyel Népköztársaság kormányfője leváltásáról hozott határozatot, a hadiállapot előkészületeit elvileg egymástól függetlenül végezték a BM-ben és a HM-ben. Siwicki tábornok, vezérkari főnök és Mirosław Milewski belügyminiszter csak elvétve ült le a tárgyalóasztalhoz, a HM és a BM között alig volt valami munkaegyeztetés. Ennek is része volt abban, hogy a tervezés e két résztvevője közt továbbra is komoly nézeteltérések álltak fenn olyan kérdésekben, mint a katonai egységek szerepe a lakossággal való esetleges összeütközésben, a hadiállapot jogi aspektusai és bizonyos ebből adódó részletkérdések a tömeges letartóztatások foganatosítása pillanatára vonatkozólag.

Ilyen körülmények között, szinte rögtön azután, hogy a Szejm kinevezte Wojciech Jaruzelskit a miniszterelnöki posztra, az ő utasítására fogtak hozzá a tervezés minden résztvevőjét megmozgató, döntő, közös hadijáték előkészítéséhez, kiküszöbölendő az eltéréseket, egyetlen vezető testület alatt akarták tökéletesen összehangolni az akciótervet. 1981. február 16-án, amikor az ország még az új miniszterelnök-tábornok híres expozéjának hatása alatt állt, amelyben ismertette idealista, de végeredményben pozitív programját, valamint „Három dolgos hónapért – kilencven nyugodt napért” folyamodott, a Területvédelmi Parancsnokság és a Belső Karhatalmi Erők székháza aulájában, a Függetlenség Fasorban negyvenöt fős csoport gyűlt össze a HM és a BM törzstisztjeiből, valamint a LEMP KB Propagandaosztálya két funkcionáriusából, hogy egyeztessék a hadiállapot bevezetésének végső változatát. […]

Noha igen körültekintően alakították ki a hadijátékban résztvevők körét, mindenkivel, aki csak jelen volt a teremben, aláírattak egy különleges titoktartási kötelezettséget vállaló nyilatkozatot. A bemutatott akcióterveket nem lehetett írásban kidolgozni, csakis emlékezetből lehetett felidézni. Csak a játék titkársága volt felhatalmazva arra, hogy jegyzeteket készítsen.

A vita során a játék résztvevői szinte egyöntetűen arra az álláspontra jutottak, hogy az adott körülmények között a hadiállapot bevezetése Lengyelország történetének legnagyobb nemzeti tragédiájához vezethet, de a végső következtetések, amelyeket ebből az értékelésből levontak, csak siettették e tragédiát.

Mindenekelőtt végleg elvetették Tadeusz Tuczapski vezérezredes javaslatát, hogy a kormány a Szejm tanácskozása alatt hozzon rendkívüli törvényeket a hadiállapotról. A játék résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy a sokmilliós „Szolidaritás” likvidálása csak teljes meglepetés mellett lehetséges. Megállapították, hogy az akció kezdetéhez a legkedvezőbb pillanat a munka- és tanítási szünet, esetleg a szombatról vasárnapra virradó éjszaka lenne.

A hadiállapot legfontosabb lépésének az úgynevezett „Tavasz Operációt” nyilvánították, amelynek célja a „Szolidaritás” és más független szakmai és társadalmi szervezetek mintegy hatezer aktív tagjának internálása volt. Megállapították, hogy a művelet csak akkor hozhatja meg a várt eredményeket, ha tizenkét-tizenhat órával a hadiállapot hivatalos bevezetése előtt hajtják végre.

A játék alatt véglegesen kiosztották a hadsereg és a belbiztonsági erők szerepkörét, felosztották együttműködésük területeit a lakossággal való esetleges összetűzés idejére.

Megállapodtak, hogy az ipari üzemek, vállalatok és az oktatási intézmények körzetében kizárólag a belbiztonsági erők operálnak. A hadsereg azonban óvatosabban ténykedik, legfeljebb segéderőként vettetik be a városokban, és lezárja az ipari központokat.

A hadijáték zárta a hadiállapot tervezésének immár második, „tavaszi” időszakát. 1981. február 20-án e vállalkozás eredményeit Jaruzelski tábornok elé terjesztették. Másnap, február 21-én, szombaton az LH vezérkari főnöke, Siwicki vezérezredes közölte velem, hogy a benyújtott anyagot Jaruzelski jóváhagyta. A miniszterelnök néhány apróbb kiegészítést tett, és utasítást adott, hogy Az állam jelenlegi felkészülési szakasza a hadiállapot bevezetésére című tájékoztatót dolgozzák át közleménnyé, amelyet az SZKP XXVI. kongresszusán szándékozott benyújtani a szovjet vezetésnek.

Március 3-án a PAP hírügynökség közölte, hogy „a LEMP KB Politikai Bizottsága tagja, a Lengyel Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok, honvédelmi miniszter, az SZKP XXVI. kongresszusára delegált LEMP-küldöttség tagja folyó hó 3-án találkozott a Kremlben Nyikolaj Tyihonovval, a Politikai Bizottság tagjával, a Szovjetunió Minisztertanácsa Elnökével”. A társadalom ebből a közleményből tudta meg, hogy megtárgyalták az egyenlőségen és a kölcsönös testvéri segítségnyújtáson alapuló együttműködés problémáit.

Csak kevesen tudták, hogy 1981. március 3-án a Kremlben, a találkozón Wojciech Jaruzelski miniszterelnök, mikor ismertette kormányprogramját a szovjet féllel, részletes tájékoztatást adott Az állam jelenlegi felkészülési szakasza a hadiállapot bevezetésére címmel, valamint biztosította a szovjeteket, hogy a lengyel vezetés „tudatában van annak, hogy számíthat szövetségesére, kész ehhez az eszközhöz nyúlni, hogy megvédje az országot az ellenforradalomtól”.

 

kultura Ebből kiderül, hogy a kormány tavasszal már készen állt a társadalommal való konfrontációra, és erről a Szovjetuniót is tájékoztatta. Miért fenyegetett mégis márciusban és áprilisban ismét fegyveres szovjet beavatkozás? Be tudná mutatni ezen események hátterét, legalábbis a legfontosabb tényeket?

 

r. j. kukliński Nem pontos a megjegyzése, mely szerint a kormány tavasszal készen állt a társadalommal való konfrontációra. A kormánynak voltak tervei a hadiállapot bevezetéséről, volt elképzelése a „Szolidaritás” megsemmisítéséről, de az akkori körülmények közt egyszerűen nem látott még lehetőséget rá, hogy életbe léptesse. Figyelmen kívül hagyva egyéb indítékokat, amelyek befolyásolhatták Jaruzelski tábornokot, tisztán gyakorlati szempontból sem látott esélyt a hadiállapot bevezetésére. Hisz nemcsak arról volt szó, hogy ezt a műveletet el kell kezdeni, be is kellett fejezni a „népi hatalom” győzelmével. Tavasszal ez nem volt reális, sőt nem is volt lehetséges, mert a hatalom oldalán állt a részben szétszedett BM, a bizonytalan hadsereg és néhány betonfejű a széthulló pártban, az ellenkező oldalon viszont nemcsak a „Szolidaritás” sokmilliós tömegei álltak, hanem szinte az egész társadalom. Ilyen erőviszonyok mellett szó sem lehetett semmiféle rajtaütésszerű akció sikeres végrehajtásáról.

Ebben a helyzetben Jaruzelski mindig, március 3. előtt és után is, biztosította Moszkvát, hogy kész bevezetni a hadiállapotot, és kizárólag ezeken az oroszokkal folytatott, soha véget nem érő tárgyalásokon – amelyekhez az anyagot másokkal együtt személyesen készítettem elő az irányelvei alapján – magyarázgatta, hogy várni kell egy kicsit, amíg legalább valamelyest javulnak az erőviszonyok, a „Szolidaritás” veszít népszerűségéből, a kormány pedig elnyeri legalább a társadalom részleges támogatását. Azt is megmondta nekik, hogy idő kell, amíg konszolidálódnak az erők, amelyekre a hatalom támaszkodhat (itt a BM és a párt közismert gyengeségéről van szó).

Az oroszok – mint a Jaruzelski tábornokkal való minden kontaktusban – csak azt hallották, ami kényelmes volt nekik, vagy amit meg akartak hallani. 1981 elején csak arra figyeltek, hogy kinyilvánítja készségét „a szocializmus megvédésére” Lengyelországban, és a hadiállapot bevezetése mellett döntött. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy ezzel várni kell, amíg létrejönnek a feltételek, és főként javulnak az erőviszonyok, de ezt lényegtelennek találták, mert a kedvezőtlen erőviszonyokat bármely pillanatban készek lettek volna megváltoztatni, Lengyelországba vezényelve saját hadosztályaikat a csehekkel és a németekkel együtt.

Ennek értelmében, még azelőtt, hogy Jaruzelski átvette a miniszterelnöki posztot, Moszkva azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy március 16-tól Lengyelország területén és határai körül tartsanak nagy hadgyakorlatot (ez előzőleg nem szerepelt a tervekben), amelyben mintegy százötvenezer katona vesz részt, ebből harmincezer Lengyelország területén.

Az LH Vezérkarának e téren a lehető legrosszabb előérzetei voltak, mert az oroszok nem titkolták, hogy a hadgyakorlat szoros kapcsolatban áll a lengyelországi helyzettel, és a lengyel kommunistáknak nyújtott internacionalista segítség formájaként lett kigondolva. A párt- és kormányvezetés, amely a válság kezdete óta azt a taktikát folytatta, hogy nem hergeli Moszkvát, elfogadta az internacionalista segítség emez ajánlatát. Hogy értették az oroszok ezt a segítséget, arról hamarosan meggyőződhettünk.

Nem sokkal a LEMP VIII. plénuma előtt, amelyen elfogadták a határozatot a Lengyel Népköztársaság kormányfője posztján történő személyi változásról, Lengyelországba érkezett az Egyesített Parancsnokság tizennyolc szovjet tábornokából álló csoportja, köztük Kulikov marsall minden helyettese, hogy ellenőrizze a Lengyel Hadsereg felkészültségét a „Szojuz 81” hadgyakorlathoz. A HM hozzájárulásával felkerestek minden hadihajót és az összes fegyvernemet, nemegyszer hadosztályokig, sőt ezredekig hatoltak le. E tábornokokat azonban egyáltalán nem érdekelték a csapatok kiképzésének és harckészültségének kérdései; kizárólag azt vizsgálták, milyen a parancsnoki állomány viszonya az ellenforradalomhoz. Amit a lengyel tisztekkel folytatott beszélgetésekben megengedtek maguknak, az már nem agitáció volt, hanem egyenesen felszólítás a harcra saját társadalmuk ellen.

Wesolában, Varsó mellett, az 1. gépesített lövészezredben odáig fajult a dolog, hogy Afanaszij Scseglov hadseregtábornok (az orosz sovinizmus egyik legsötétebb alakja) feltette az ezredparancsnoknak a következő kérdést: „Hogyan jár el, ha a szükség úgy kívánja, hogy el kell távolítani az üzemből a sztrájkoló munkásokat?”

A tervezett „Szojuz 81” hadgyakorlat jellege még világosabban kezdett kirajzolódni, amikor február 14-től kezdve Lengyelország területére érkeztek az orosz felderítő csapatok. Kiderült, hogy a felderítés céljai egyáltalán nem a törzsek és csapatok gyakorló tevékenységére jellemző erdők és katonai lőterek voltak, hanem olyan objektumok, mint az okęciei repülőtér, a mokotówi Rádió–Televízió Központ, a Varsó Kohó, a Żerań Személygépkocsigyár, a Gdański Hajógyár, Elbląg, Szczecin, Poznań, Wrocław, Świdnik és más helységek kulcsfontosságú ipari üzemei. […]

A felderítés idején, a „Szojuz 81” gyakorlat előtt olyan esetek is előfordultak, hogy a civilbe öltözött szovjet tábornok megosztotta aggályait az őt szintén civilben kísérő lengyel tiszttel: „Felvonulhatunk az üzemek elé, lezárhatjuk, de hogyan tovább? Hogyan kényszerítjük munkára az embereket?”

Minderről tudomása volt Florian Siwicki vezérkari főnöknek és a honvédelmi miniszternek, W. Jaruzelski hadseregtábornoknak, aki akkor már a Lengyel Népköztársaság kormányfője volt. Az ő beleegyezésükkel még azon közhasznú épületek terveit is átadták a szovjet félnek, amelyeket a fővárosban és az ország néhány más városában szovjet katonai parancsnokságok székhelyéül jelöltek ki.

E tényekről szólván a legcsekélyebb mértékben sem akarom azt sugallni, hogy Jaruzelski és főként Siwicki Lengyelországba akarta volna vezetni az orosz haderőt. Ez nem lenne igaz. Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy a terven felüli „Szojuz 81” gyakorlathoz való hozzájárulás és az, hogy később szemet hunytak a „gyakorlat” orosz forgatókönyve felett, az ország ilyen bonyolult helyzetében legalábbis vigyázatlan játszadozás volt a tűzzel, hogy finoman fogalmazzak.

Úgy tetszik, maga Jaruzelski és Siwicki érezte ezt a legjobban, amikor március 16-án megkezdődtek a gyakorlatok. Hisz március 19-én, csütörtökön, tehát már a gyakorlat harmadik napján, amely a szervezők elképzelései szerint egyfajta hátországot biztosított volna a kormány régóta ígérgetett ellentámadásához, sor került Bydgoszczban a hatalom és a „Szolidaritás” közti első komolyabb összetűzésre.

A hatalom számára a „harc kezdete” fatálisan végződött. Mint emlékszünk rá, a vajdasági tanács ülésének megszakítása, valamint az után, hogy Milewski pribékjei csúnyán megverték a „Szolidaritás” népszerű aktivistáit, Jan Rulewskit, Mariusz Łabentowiczot és Michał Bartoszczot, egész Lengyelország tiltakozott. A társadalom ilyen egyértelmű fellépése ellenében, amely elítélte a provokációt, Jaruzelski kormánya hátrálni kezdett, de hamarosan kiderült, hogy nincs hely semmiféle visszavonulásra, mert hátul ott áll Kulikov marsall a Vörös Hadseregével.

Abban a pillanatban, amikor Jaruzelski kormánya elkezdte keresni a „Szolidaritással” kötendő kompromisszum valamilyen formáit, mivel a szakszervezet március 27-re négyórás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, március 31-től pedig országos általános sztrájkot, különrepülőgéppel Legnicába érkezett a Szovjet Fegyveres Erők Vezérkara Operációs Csoportjának főparancsnoka. Négyórás tárgyalást folytatott Kulikovval négyszemközt, majd ez utóbbi közölte, hogy a „Szojuz” hadgyakorlatot (amely az egyezmény szerint másnap, azaz március 25-én fejeződött volna be) meghatározatlan határidőig meghosszabbítják.

A Varsói Szerződés hadgyakorlatának meghosszabbítása rendes körülmények között (noha azelőtt sohasem fordult elő) akár észrevétlen is maradhatott volna, de 1981 márciusának végén komoly nyugtalanságot keltett, mégpedig két okból:

– először is, ürügyként szolgált ahhoz, hogy Lengyelország területére nagyobb létszámú „baráti” seregek vonuljanak be,

– másodszor (ez tán még lényegesebb volt), elismerte a Lengyelország Fegyveres Erőit vezénylő, az LH Vezérkarától független központ létezését, így olyan, békeidőben szokatlan helyzetet teremtett, amely lehetővé tette Eugeniusz Molczyk vezérezredes számára – aki arról hírhedt, hogy alárendeli magát Moszkvának – a lengyel front csapatai, tehát szinte a teljes szárazföldi és légierők vezénylését.

Az a tény sem volt jelentéktelen, hogy a hadgyakorlat ürügyén a szovjet fél kérte, jelöljenek ki helyet az Országos Légvédelmi Parancsnokság Központi Főhadiszállásán, Varsó mellett, Pyryben szovjet tisztek nagycsoportja számára, ami gyakorlatilag lehetővé tette számukra, hogy teljes egészében átvegyék az ország légterének ellenőrzését.

Nincs kizárva, hogy Jaruzelski vagy Siwicki nyugodt volt, mert többet tudtak e témáról, alárendeltjeiknek azonban a lehető legrosszabb előérzeteik voltak. Én magam az LH Vezérkarában legalább három, telefonon érkezett bejelentést vettem, amelyek Varsó közeléből, Bialobrzegből érkeztek, ahová a Front Törzse települt. Igen komoly beosztású tisztek kérdezték tőlem: „mit csinálnak maguk ott a vezérkarban? Tudjuk, milyen célból tartanak itt minket. A vezetés tényleg nem érti, mi folyik itt? Fejezzék be, vissza akarunk térni a munkahelyünkre” stb.

Moszkvának azonban továbbra is egész más tervei voltak. 1981. március 27-én az okęciei repülőtér katonai szektorában landolt a SZU kormánygépe, fedélzetén a KGB, a HM és a Goszplan több mint harminc funkcionáriusával, akik részletekbe menően meg akarták ismerni a lengyelországi hadiállapot bevezetésének terveit. A katonai csoportot a Szovjetunió marsallja, Viktor Kulikov, a KGB küldöttségét pedig Andropov első helyettese vezette.

Miután megismerték és elégtelennek találták a terveinket, az oroszok elénk tárták saját követelményeiket. Értékelésük szerint a hadiállapot bevezetését a szocializmus megvédésének szükségszerűsége követeli. Bevezetésével egy időben fel kell függeszteni az alkotmányt, és minden hatalmat át kell adni a Katonai Főparancsnokság kezébe. Vidéken a laktanyák parancsnokainak kell gyakorolniuk a hatalmat, ahol pedig nincsenek, parancsnokokat kell kijelölni az LH-ból. A hadiállapot végrehajtói a hadsereg, a belbiztonsági erők és a párt aktív erői. A hadiállapot és a bevezetésére tett előkészületek időszakában az erőfeszítéseket arra kell összpontosítani, hogy leleplezzék a „Szolidaritást” mint ellenforradalmi erőt, azonosítsák vezetőit és szélsőséges elemeit, meghatározzák tartózkodási helyüket, elhelyezzék ügynökeiket az ellenséges szervezetekben, valamint lokalizálják a földalatti rádióállomásokat és nyomdákat. Az oroszok azt is a lelkünkre kötötték, hogy huszonnégy órával a hadiállapot bevezetése előtt foganatosítsuk az internálást, ezt követően folytassuk le a nyomozást, és állítsuk őket rögtönítélő bíróság elé. Azt is közölték, hogy az ellenforradalom és a sztrájkok elfojtásához a belbiztonsági erőket együtt kell bevetni a hadsereggel. Elrendelték, hogy az LH Vezérkara, a körzetek és fegyvernemek parancsnokai mellé fogadjunk szovjet tanácsadókat. […]

Stanisław Kania, megismertetendő a szovjet felet a lengyel konfliktus mibenlétével, nevezetesen azzal, hogy valójában az egész párt a társadalommal kötendő kompromisszum mellett áll, 1981. március 28-ra, szombatra összehívta a LEMP KB IX. plénumát, amely – mint tudjuk – a dialógus és a közmegegyezés szándékát kifejező határozatot fogadott el.

Ez felhatalmazta a sajtót, hogy közreadja A Bydgoszczi Eseményeket Kivizsgáló Kormánybizottság jelentésé-t valamint a „Szolidaritás” e jelentéshez fűzött megjegyzéseit.

A társadalom megkönnyebbülten lélegzett fel. A hatalom nem, mert most, miután túlélte az általa provokált összeütközést a társadalommal, maradék erejével protektorával, Moszkvával kellett harcolnia a jogért, hogy tovább irányíthassa az ország sorsát.

Az oroszok dühösen reagáltak. Még csak tárgyalni sem akartak a „Szojuz 81” hadgyakorlat befejezéséről. Ha bátortalanul megkérdezték őket a folytatás indokairól, nem mindig adtak diplomatikus választ. Az Egyesített Haderők törzsfőnöke, Anatolij Gribkov tábornok például azt felelte, hogy „még nem értük el a gyakorlat céljait”. Kulikov marsall viszont egyértelműen azt állította: „azért folytatjuk a hadgyakorlatot, mert Lengyelországban ellenforradalom van”. […]

Április 3-án este, a sötétség leple alatt egy szovjet repülőgép Kaniát és Jaruzelskit maga Leonyid Brezsnyev színe elé vitte. A beszélgetés rövid volt, hiszen április 4-én reggel ugyanazzal a szovjet katonai repülőgéppel vissza is tértek Varsóba. Nem ismerem e beszélgetések tartalmát, de atmoszférájukra, sőt tartalmukra is következtethettem abból, ami ezekben a napokban történt az LH Vezérkarában.

Szóval április 3-án, tehát abban a pillanatban, amikor Kania és Jaruzelski a repülőútra készült, hogy találkozzék Brezsnyevvel, az oroszok légi idegháborút kezdtek Lengyelországgal. Ezen a napon, anélkül hogy előtte jelentették volna a lengyel légiforgalmi hatóságoknak, áthelyeztek Csehszlovákiából Lengyelországba harminckét Mi–6-os harci helikoptert, valamint tíz AN–12-es repülőgéppel azonosítatlan katonai szállítmányt dobtak át Brzegbe. A következő napokban e helikopterek harci repülést hajtottak végre Toruń környékén és más országrészekben. Ezek a repülések, függetlenül terrorista aspektusuktól, komoly veszélyt jelentettek Lengyelország légterében, hiszen a szovjet pilóták nem vetették alá magukat légiforgalmi hatóságainknak. […]

Április 7-én a Csehszlovák Kommunista Párt kongresszusán tartózkodó Leonyid Brezsnyev határozatot hozott a „Szojuz 81” hadgyakorlat befejezéséről. Formálisan véget ért a hadgyakorlat, de a Szovjetunió katonai terrorja Lengyelország ellen továbbra is folytatódott.

Április 8-án, anélkül hogy értesítették volna a HM vezetőségét, sőt még a légiforgalmat ellenőrző hatóságnak sem jelentették, újabb transzport érkezett az Opole melletti Brzegbe, tizenkilenc AN–12-es, másnap pedig tizennégy AN–12-es és négy IL–76-os repülőgép. […]

A „fegyverbarátság” ilyen felhangjai mellett a Varsói Szerződés tagállamai Egyesített Hadereje Közös Parancsnokságának szovjet csoportja, élén Kulikov marsallal április 8-án megérkezett Varsóba, hogy a helyszínen győződjék meg róla, beillesztették-e a hadiállapot bevezetésének terveibe az általuk szorgalmazott módosításokat és kiegészítéseket. Kulikov marsall pártkatonai vezetőségünkkel volt elfoglalva, a többiek pedig a Vezérkarban vizsgálták a részletes terveket.

A tervek ellenőrzése során az Egyesített Haderők törzsfőnöke, Gribkov hadseregtábornok kiválasztotta a húsz legfontosabb tervdokumentumot, és azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy fordítsuk le, és adjuk át a szovjet félnek, amit természetesen teljesítettünk. A kidolgozott tervdokumentumokat, noha figyelmen kívül hagyták a szovjet „konzultánsok” sok kikötését, alapjában véve pozitívan fogadták. Az oroszok azonban követelték, hogy mindegyiket írják alá, az Államtanács határozataival és rendeleteivel egyetemben, hogy bármelyik pillanatban életbe léphessenek.

Április 8-án Kulikov és Gribkov elhagyta Lengyelországot. Rembertówban, a szovjet híradós egységgel ott maradt a Szovjetunió Fegyveres Erői Vezérkarának közelebbről meghatározatlan operációs csoportja. A Varsói Szerződés tagállamai Egyesített Hadereje Törzsének operációs csoportját azonban, szám szerint negyvenhét magas rangú szovjet katonai funkcionáriust a szovjet félnek átadott, a hadiállapotra vonatkozó tervdokumentációval együtt áthelyezték Legnicába.

Az április 9-ről 10-re virradó éjszaka a hadiállapot dokumentumain dolgoztam a Vezérkarban. Ott jelentették nekem éjfél után, hogy az oroszok értesítették az Országos Légvédelmi Erők légiforgalmi hatóságait, hogy hajnali három és öt óra között Rigából, Vilnából és Lembergből harmincöt AN–12-es és tizenkét IL–76-os repülőgép érkezik, ezenkívül tizenegy Mi–6-os helikopter repül a Brzeg-Toruń útvonalon. Ilyen nagyszámú nehéz szállító repülőgép bevetése lényegében azt jelentette, hogy három légi hidat létesítettek Lengyelországba. Szerencsére április 10-én reggel Moszkva e repüléseket felfüggesztette, bár véglegesen nem szüntette be.

E nyitány után április 10-én Kulikov, a szövetséges légierőknél őt helyettesítő Mihajlin admirálissal együtt ismét Lengyelországba érkezett, Świnoujście körzetébe, ahol Kulikov működésbe lépett, hogy találkozzék Jaruzelskivel. Azt mondták azonban neki, hogy a miniszterelnök Kaniánál van, így a találkozóra csak április 13-án kerülhet sor. Jaruzelski ki akart térni e találkozás elől, mivel a szovjet fél továbbra is szorgalmazta, hogy tűzzék ki a hadiállapot bevezetése pontos időpontját. A Kulikovval való, április 13-ra kitűzött találkozóra készülve Jaruzelski április 11-én felkereste az LH Vezérkarát, hogy a legszűkebb vezetés körében személyesen ismerje meg a kidolgozott terveket. Láthatóan levert, sőt összetört volt. A terv legfontosabb dokumentumai átnézése után még nagyobb lett az elkeseredése. Nyíltan megmondta: „képzeletem legsötétebb zugaiban sem merült fel a gondolat, hogy valami ilyesmit csinálhatnánk. Nem szeretnék miniszterelnök lenni, amikor aláírásommal életbe kell léptetnem ezeket a dokumentumokat. A helyzet azonban olyan, hogy a szakadék szélére kerültünk, mert Bydgoszczban betörtük három ember orrát”.

Töredékesen elmondott gondolataiban a későbbiekben negatívan értékelte Rulewskit a bydgoszczi és Bujakot a varsói „Szolidaritásból”; azt állította, hogy „magatartásuk jellegzetesen szociálfasiszta”. Jaruzelski az esetleges középutas változat mellett állt ki az ellenzék tömeges internálása és a legszélsőségesebb aktivisták rövid ideig tartó és szelektív őrizetbe vétele és letartóztatása között. Jaruzelski további eszmefuttatásait e témáról félbeszakította a tévéhíradó, amelyet meg akart nézni. Ezen a napon a híradó inkább kedvező volt számára, mert a lengyel társadalom és a külföldi kommentátorok (természetesen csak a nyugatiak) alapjában véve jól fogadták előző napi felszólalását a Szejmben. Ettől láthatóan feldobva hagyta el az LH Vezérkarát. Április 13-án találkozott Kulikovval, határozottan szembeszegült a hadiállapot bevezetése konkrét időpontjának pontosításával, valamint megtagadta az ezzel kapcsolatos dokumentumok aláírását.

Április közepén a szovjet fegyveres beavatkozás veszélye kezdett lassan enyhülni, de végérvényesen tán sohasem szűnt meg. A Szovjetunió sohasem vonta ki Lengyelországból a „Szojuz 81” hadgyakorlat idején kifejlesztett, az intervenciós erőket vezénylő katonai rendszert. […]

 

kultura Mikor kapcsolódtak be az oroszok a lengyelországi hadiállapot tervezésébe, és miben rejlett Kulikov és a sziléziai Legnicában állomásozó stábja szerepe?

 

r. j. kukliński A Honvédelmi Minisztériumban kizárólag lengyelek foglalkoztak a hadiállapot terveivel. Az oroszok csak 1981 márciusának végén kapcsolódtak be ebbe a munkába mint „konzultáns” felügyelők. […] Április 8. után, vagyis azután, hogy megismerték a terveken eszközölt módosításokat, és konstatálták, hogy legfontosabb rendelkezéseiket figyelembe vették, valamint a tervek egy példányát Legnicába vitték, szerepük kizárólag arra korlátozódott, hogy nyomást gyakoroljanak Jaruzelskire és Siwickire: írják alá ezeket a terveket, hogy ezáltal bármely pillanatban életbe léphessenek.

A Belügyminisztériumban – ahogy a reszorttal való szolgálati kapcsolataimból megítélhettem – jóval korábban bekapcsolódtak ezekbe az ügyekbe az oroszok, és magában a tervezésben való részvételük jóval nagyobb volt. […]

Ami Kulikov marsall és legnicai csapattörzse szerepét illeti, ez volt a második eset (az 1968-as csehszlovákiai válság után), amikor a Varsói Szerződés tagállamai Egyesített Haderejének főparancsnoka kulcsfigurának bizonyult e katonai tömb egyik tagállama belső problémáinak megoldásában.

Szinte a tengermelléki sztrájkok kirobbanása óta Kulikov marsall irányította a Szovjetunió és a Varsói Szerződés némely más államai Lengyelország elleni katonai akciójának előkészületeit. […]

Április 18-án Moszkvában, az Egyesített Haderők Vezérkarában Kulikov eligazítást tartott a Vezérkar tagjaiból álló hatvan-nyolcvan fős csoportnak, és közölte, hogy a Lengyel Népköztársaság kormánya kérésére Lengyelországba vezénylik őket, hogy segítséget nyújtsanak a lengyel kommunistáknak. Ezt az egész csoportot, amely szovjet tisztekből és a Varsói Szerződés más hadseregei tisztjeiből állt, április 24-én és 25-én Legnicába vezényelték. Április 25-től Kulikov parancsnokságának legnicai főhadiszállásán állandóan magas rangú szovjet tisztek százhét-százharminc fős csoportja tartózkodott. Jakubovszkij csapattörzsével összehasonlítva, amely ugyanezen a ponton állomásozott a csehszlovákiai invázió előtt és alatt, ez a csoport legalább kétszer akkora volt. […]

E csapattörzs szovjet személyzete – az Egyesített Haderők Főparancsnoka Képviselete együttműködésével, amely a Lengyel Hadsereg mellett tevékenykedett, és Varsóban, a Krzywicki utcában székelt – mindennap elemezte és értékelte a lengyelországi társadalmi-politikai helyzetet, valamint leadta a jelentését e témában Moszkvába, a szovjet vezetésnek.

Az Egyesített Haderők főparancsnoka szerepében 1968-hoz képest, az egyetlen észrevehető változás az volt, hogy akkoriban Jakubovszkij kizárólag magával a Csehszlovákia elleni hadművelet előkészítésével és végrehajtásával foglalkozott. A cseh vezetéssel folytatott tárgyalásokat azonban kizárólag Brezsnyev és kísérete bonyolította.

A lengyelországi válság idején a katonai részen kívül Kulikov marsall vette vállára a lengyel párt- és politikai vezetéssel való beszélgetések és közvetlen kapcsolatok döntő súlyát. Kania és Jaruzelski csak ünnepi alkalmakkor találkozott Brezsnyevvel. A hétköznapokon kizárólag Kulikov gyötörte őket. Sőt a válság mélypontján Kulikov nem mindig és nem mindenkivel akart szóba állni. Azzal hencegett például, hogy a Sulkicwicz utcai palotából, ahová időnként áthelyezte a rezidenciáját, kidobta Kaniát, mert túl késői időpontban jelenik meg nála, ráadásul részeg volt. Az, hogy Kania akkor alkohol hatása alatt állt, a dühödt marsall koholmánya is lehetett, de az történelmi tény, hogy kitessékelték Kulikov rezidenciájából, mert a LEMP IX., rendkívüli kongresszusa irányvonalához tartotta magát, és ellenezte az erőszak alkalmazását.

 

kultura Hogy lezárhassuk a tavaszi időszak tárgyalását, szeretnék valamit hallani arról, véleménye szerint milyen körülmények tartották vissza másodjára is az oroszokat a Lengyelország elleni közvetlen fegyveres beavatkozástól. Megint a Nyugat reakciója, amelyet az ön által közölt titkos információk tettek lehetővé, vagy valamiféle más tényezőknek is szerepük volt?

 

r. j. kukliński Úgy tetszik, tavasszal alapjában véve ugyanazok az okok döntöttek, amelyek a decemberi inváziótól visszatartották a Szovjetuniót. […]

Ellenőrizték a katonai hierarchia felső szintjeit, de nem alaptalanul aggódtak a közép és alsó szintek miatt. Az idő tájt a lengyel társadalom nem volt kellőképpen tájékozott arról, milyen a hangulat a hadseregben, de az oroszok ezt nagyon is jól tudták. Az 1980. őszi bevonulásuk után a hadsereg aktív személyi állományának szinte egyharmadát azok a fiatalemberek alkották, akik azt megelőzően a „Szolidaritás” tagjai voltak, vagy részt vettek e szakszervezet által szervezett társadalmi tiltakozás különféle formáiban. Az újoncok tavaszi bevonulása után már ilyen emberek képezték a hadsereg személyi állományának több mint a felét. De a szovjetek nemcsak tőlük tartottak. Tán még nagyobb aggodalommal töltötte el őket az a tény, hogy a „Szolidaritás” eszméivel egyetértett a tisztikar igen nagy része. Sőt a hadsereg némely pártszervezetei közvetve vagy közvetlenül támogatták is a „Szolidaritást”. Így például a Vezérkar Operatív Csoportja pártszervezete elítélte a bydgoszczi provokációt, nevezetesen az LH Politikai Főcsoportját, amely közvetlenül belekeveredett ebbe a provokációba. […]

 

kultura Abból, amit eddig mondott, kiderül, hogy Jaruzelski, egyébként Stanisław Kaniával együtt, ígéretet tett ugyan az oroszoknak a hadiállapot bevezetésére, de ahhoz kétség sem férhet, hogy sok mindent megtett azért, hogy ezt a pillanatot a lehető legtovább elodázza. Az is lehet, hogy teljesen ki akart bújni alóla. Véleménye szerint mikor állt be fordulat az e kérdéshez való hozzáállásukban, és mikor kezdték komolyan fontolóra venni azt, ami 1981. december 13-án bekövetkezett?

 

r. j. kukliński Stanisław Kania magatartásában, attól a pillanattól kezdve, hogy a LEMP KB első titkárává választották, egészen a LEMP KB IV. plénumáig, amelyen lemondásra kényszerítették, nem volt semmi változás. Igaz, Kania hajlott a szovjet követelésekre, de lényegében csak a politikai eszközökkel folytatott harcot ismerte el. […] Jaruzelski tábornok magatartásában […] már akkor érezhető volt, hogy egyre inkább hajlik az erőszakos megoldásokra, amikor még nem jöttek létre az általa várt „kedvező körülmények”. Már június közepén nagyon közel állt ehhez. Ezt tükrözte a Honvédelmi Bizottság soron következő, 1981. június 19-i ülésén elhangzott felszólalása, amelyet a hadiállapot esetleges bevezetésének szentelt, többek között ezt mondta akkor: „Módosításokat kell eszközölnünk a hadiállapot bevezetése forgatókönyvében. Jelenleg nincs erőnk a »Tavasz« akció végrehajtásához. Igen valószínű, hogy a hadiállapot csak a zavargások, sztrájkok és rendbontások eszkalációjának hatodik, hetedik napján kerül bevezetésre. Lehetőséget kell találnunk az egyes körzetekre korlátozott tevékenységre, valamint a tervben előre jelzett intézkedések szelektív végrehajtására.”

Ettől kezdve, kis szünettel a LEMP IX., rendkívüli kongresszusának előkészületi szakaszában és közvetlenül a kongresszust követő időszakban Jaruzelski egyre inkább eltávolodott Stanisław Kania politikai irányvonalától. A kritikus pillanat szeptember elején következett be, amikor – noha a helyzet meglehetősen bonyolult volt, mivel a „Szolidaritás” hozzájutott a tömegkommunikációs eszközökhöz – a LEMP KB első titkára, Stanisław Kania fenntartotta ellenvéleményét szemben a miniszterelnök-tábornokkal, aki meglehetősen határozottan követelte, hogy ebben a helyzetben vezessék be a hadiállapotot. Abból, amit nagyon biztos forrásból tudok, kiderül, hogy nyíltan megmondta Jaruzelski tábornoknak: „a LEMP KB VI. és IX. plénumán, s a rendkívüli pártkongresszuson úgyszintén, szavamat adtam, hogy nem alkalmazunk erőszakot, s ehhez kell tartanom magam”.

Ebben a helyzetben Wojciech Jaruzelski szeptember 13-ra összehívta a Honvédelmi Bizottságot, az ülésre meghívta Stanisław Kaniát, hogy megfelelő nyomást gyakoroljon rá, és kikényszerítse hozzájárulását az oly hosszú ideje előkészített támadás megkezdéséhez.

Az ülést maga a miniszterelnök rendezte meg, igen gondosan. Az egyik előkészületi lépés a BM és a Vezérkar vezetőségének különleges találkozója volt, amelyen egyeztették a HB ülésén követendő közös irányvonalat és taktikát. A találkozóra szeptember 10-én került sor az LH Vezérkarában. […]

E sikeres tanácskozás után a HB 1981. szeptember 13-án, a meghívott Kania részvételével tartott rendkívüli ülésén a hadsereg és a Belügyminisztérium közös blokkban lépett fel a hadiállapot bevezetésének halasztást nem tűrő követelésével. A Belügyminisztérium részéről Czesław Kiszczak altábornagy „megrendítő erejű bizonyítékokat” szolgáltatott arról, hogy a „Szolidaritás” ellenforradalmi átalakulásokat akar kikényszeríteni a Lengyel Népköztársaság társadalmi rendjében, tájékoztatott a „Szolidaritás” állítólagos titkos tervéről, mely szerint át akarják venni a tömegkommunikációs eszközöket, valamint arról, hogy ez a mozgalom rendelkezik valamiféle bujkáló szövetségessel magában a hadiállapot tervei központjában. Ennek bizonyítékaként arra a tényre hivatkozott, hogy a „Szolidaritás” aktivistáinak nagy része pontosan ismeri a terveinket, beleértve az internálás tervét, a letartóztatandó személyek névsorát, sőt még a művelet fedőnevét is. Felszólalásának további részében Kiszczak altábornagy ismertette a BM készültségi állapotát a hadiállapot bevezetésére. Leszögezte, hogy tökéletesen készen állnak a cselekvésre. Befejezésképp azzal fordult az ülés résztvevőihez, hogy hozzanak politikai döntést a hadiállapot bevezetéséről.

Siwicki tábornok leszögezte, hogy – szó szerint idézem – „az LH Vezérkara egyetért Czesław Kiszczak altábornagy elvtárs, belügyminiszter értékelésével az ellenség szándékait illetőleg, amely a »Szolidaritás« kongresszusának első részében felfedte kártyáit. Egyetértünk abban is, hogy a radikálisok által erőltetett új erőpróbában pusztán politikai eszközök már nem lesznek képesek megakadályozni az események nem kívánatos alakulását a társadalmi-politikai rendszer ellenforradalmi átalakítása, valamint a szocializmussal ellenséges erők hatalomátvétele irányába.

A konfliktus kezdete óta változatlanul úgy tartjuk, hogy a hadiállapot bevezetése legyen a végső lépés. Annál nagyobb nyugtalansággal fogadjuk a »Szolidaritás« szélsőségesei által nagymértékben előkészített konfrontációt a tömegkommunikációs eszközök birtoklásáért, valamint a munkahelyi önkormányzatok anarchoszindikalista koncepciójának előterjesztését, amely ezt a lépést veszedelmes módon közel hozza”.

A fentebbi értékelésből kiindulva Siwicki tábornok – Jaruzelski irányelveivel összhangban – két alapvető változatot terjesztett a Honvédelmi Bizottság elé áttekintésre.

Az első változatban: „Amennyiben a »Szolidaritás« Országos Egyeztető Bizottsága sztrájkkészültséget vagy sajtó- és tévésztrájkot hirdet, feltehetőleg a tiltakozás eddig ismert helyi és regionális formáinak folytatásával vagy újak kezdeményezésével, beleértve a sztrájkokat is – javasolta Siwicki tábornok –, meg kell kezdeni a fegyveres erők és a belügy harckészültségi szintjének, valamint némely központi és területi állami adminisztratív szerv általános készültségi szintjének emelését – meg kell tenni ezt a hatalom elszántságát kifejező lépést, amely érzékelteti, hogy a hatalom kész radikálisan ellenállni a destrukciónak.”

E változatot tárgyalva Siwicki tábornok leszögezte, hogy: „Az állambiztonság területén demonstratívan nyílt, valamint teljes eltökéltséggel végrehajtott védelmi előkészületek azt eredményezhetik, hogy a szélsőségesek visszavonulnak, vagy ideiglenesen enyhül a nyomásuk, és a hatalom megkezdheti a számára elfogadható megoldások keresését, amelyek nem lépnék át a fizikai konfrontáció küszöbét.

Ez a változat csak bizonyos, nem nagy esélyt kínál e kiúttalan helyzet erőszakmentes meghaladásához. Alapvető gyengesége azonban a meglepetés tényezőjéről való lemondás.”

További fejtegetéseiben az LH vezérkari főnöke leszögezte, hogy „A végrehajtó szervek és erők hatékony tevékenysége s kiváltképp azon hihetetlenül lényeges különleges műveletek sikeres végrehajtása érdekében a hadiállapotról hozott döntés és az előkészületek előzetes bejelentése nem célszerű. Ezért a második változat, amelyet a Vezérkar és a belügyi tárca egyaránt hatékonyabbnak tart, a következőket is magába foglalja:

– először – az előkészületek tökéletesen titkosak,

– másodszor – a hadiállapot bevezetésére olyan pillanatot kell kiválasztani, amely a lehető legnagyobb meglepetést biztosítja, ez egyaránt nélkülözhetetlen az operációs célokhoz és ahhoz, hogy erőteljes megrázkódtatást tudjunk kiváltani a társadalomból.”

E változat tárgyalásakor Siwicki tábornok tájékoztatta a jelenlevőket, hogy: „A birtokunkban lévő és állandóan aktualizált terv- és végrehajtási dokumentumok elemzése feljogosít, hogy jelentsem, e pillanatban szervezetileg tulajdonképpen igen rövid idő alatt bevethető az állam védelmének ezen eszköze.”

Felszólalását Siwicki tábornok azzal a következtetéssel zárta, hogy „a hadiállapot rendkívül nehéz és összetett feladatokat állít elénk. Már maga a tény, hogy a hatalom ehhez a védelmi eszközhöz folyamodik, különféle, számunkra ma még ismeretlen reakciókat válthat ki a társadalomból. Mint ilyen esetekben mindig, különösen fontos a fegyverhasználat kérdése. Joggal állíthatjuk mégis, hogy a hatalom döntése ellen kizárólag a létszámukat tekintve jelentéktelen szélsőséges csoportok léphetnek fel cselekvően, a társadalom többsége azonban, amely gyötrelmesnek és kiúttalannak érzi a jelenlegi helyzetet, megőrzi józan mértékletességét, s idővel támogatja majd a hatalmat. Ezenfelül figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva. Abban az esetben, ha a helyzet kedvezőtlenül alakul, mindig számíthatunk hű barátaink segítségére. Szükséges tehát, hogy szorosabbra fűzzük a szövetséget, és még inkább együttműködjünk a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés többi tagállamával. Az LH Vezérkara értékelése szerint azonban komoly esély van arra, hogy saját erőinkkel is meg tudjuk oldani a problémákat”. […]

A HB minden tagja a hadiállapot bevezetése mellett foglalt állást.

Az ülésen történtek meglepték Stanisław Kaniát. Bár nem vonta kétségbe a hadiállapot bevezetésének szükségszerűségét, mégis azt mondta, hogy „az osztályellenséggel való konfrontáció elkerülhetetlen. Ez politikai eszközökkel folytatott harcot jelent, s csak akkor alkalmazható represszió, ha ez kudarcba fullad”.

1981. szeptember 13-tól csak Kania állt útjában a lengyelországi hadiállapot bevezetéséről hozandó végső politikai döntésnek. Nem volt nehéz eltávolítani ezt az akadályt. Moszkva már kinyírta – szinte rögtön a IX., rendkívüli pártkongresszus után mellőzni kezdték –, kényszerítették, hogy adja át a helyét annak, akibe Moszkva végső reményeit vetette. Mint tudjuk, Kania formálisan 1981. október 18-án, a LEMP KB IV. plénumán mondott le a LEMP KB első titkára funkciójáról. A tényleges hatalmat azonban gyakorlatilag pontosan abban a pillanatban veszítette el a pártban, amikor 1981. szeptember 13-án ellenezte, hogy erőszakot alkalmazzanak a „Szolidaritás” ellen.

Noha szeptember 13-án, Kania jelenlétében a HB nem hozott semmilyen végleges döntést, másnap – Jaruzelski tábornok személyes utasítására – a Vezérkar, a BM együttműködésével, nekilátott a hadiállapot bevezetéséről készülő három további változat részletes kidolgozásának:

– az első – arra az esetre, ha okkupációs sztrájkkal fenyegetnek,

– a második – arra az esetre, ha már folynak az okkupációs sztrájkok,

– a harmadik „a hadiállapotba való fokozatos csúszás”.

Ezzel egy időben megkezdték a HM átalakítását háborús vezénylési struktúrára. E struktúra keretei közt az LH Vezérkara Operációs Csoportja képezi az államigazgatás fő centrumát a hadiállapot alatt. Miután megerősítették a csoportot a HM más intézményeihez beosztott tisztekkel, valamint a kulcsfontosságú polgári tárcák funkcionáriusaival, a csoportban két osztálynak kellett működnie:

– a tervezés, amelynek élére engem (Ryszard Kuklińskit) állítottak, valamint

– a vezénylés, amelynek vezetésére Franciszek Puchała ezredest szemelték ki. Szeptember végétől kezdték előkészíteni a helyet, különleges híradós eszközökkel szerelték fel, amelyek lehetővé tették a hadiállapot alatt végzett műveletek irányítását.

Részlegem szerény helyiségeiben egyre szűkösebben voltunk, a munka légköre pedig egyre feszültebb lett. Az állandó operációs csoporthoz, amely az 1980. évi tengermelléki sztrájkok kihirdetése óta tartott ügyeletet, újabb tiszteket, funkcionáriusokat vezényeltek a HM más központi intézményeiből és a BM-ből. Az irodámban, ahol a tervezés minden szála összefutott, szinte soha nem csukódott be az ajtó. A hadiállapot bevezetésére tett előkészületek megközelítőleg egyéves időszakában hozzászoktam ahhoz, hogy tervezeteket vessek papírra. Szeptemberben azonban megtörténtek az első konfrontációk ezekkel a kérdésekkel, bár akkor még egyéni, emberi mértékben. […]

Még rosszabbul éreztem magam, amikor szolgálati kapcsolatba léptem a BM képviselőivel, főként e minisztérium osztályvezetőjével, Bronisław Pawlikowski ezredessel, aki a „hosszú kések éjszakájáról”, a „Szolidaritás” néhány aktivistájával való véres leszámolásról álmodozott. Tudtam, hogy a keze túl rövid lehet ahhoz, hogy elérhesse mindazokat, akiket vakon gyűlölt. Az viszont nyugtalanított, hogy az internálás művelete kizárólag Pawlikowski ezredes reszortja irányítása alatt állt.

Végeredményben, Kania tiltakozása ellenére, a december 13-án történtek előkészületei már szeptember közepén teljes gőzzel haladtak. Októberben és novemberben az előkészületek terhe érezhetően áthelyeződött a BM-re és a LEMP KB agitprop osztályára, amelynek határozott, a társadalomra meggyőző erővel ható igazolást kellett kerítenie az erőszak alkalmazásához. Abban az időben Jaruzelski tábornok számára, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy Lengyelországban – történelmi okokból – mindig el fogják ítélni azt, aki ezt az erőt a társadalom ellen veti be, valamiféle alibi kreálása volt alkalmasint a legfontosabb dolog.

Mivel sehogy sem sikerült bizonyítékokat gyártani az állítólagos Nyugatról irányított ellenforradalomról, a BM és a KB agitprop osztálya minden erejét latba vetette, hogy a „Szolidaritást” olyan mozgalomként mutassa be a társadalomnak, amelyet vezetői a konfrontáció felé sodortak, sőt pusztító erőként, a hatalmat ellenben olyan félként ábrázolták, amely az állam és polgárai védelmében lép fel.

Október végén újabb sztrájkhullám söpört végig az országon. Különösen az egyórás általános figyelmeztető sztrájk volt döntő hatással az események alakulására, amelyre október 28-án került sor. Ezen a napon Budapesten, a Varsói Szerződés Egyesített Hadereje Katonai Tanácsa ülésén voltam, és lehetőségem nyílt megfigyelni, hogy e szervezet tagságának legalább a fele, az összes orosz és lengyel, követte a sztrájk eseményeit és eredményeit. Még aznap este hivatalos tájékoztatást kaptunk Budapesten, hogy a sztrájk nem sikerült. Az LH Vezérkara becslése és az előzetes számítások szerint a sztrájkot mindössze a „Szolidaritás” tagjainak alig negyven százaléka támogatta; az üzemek és a dolgozók több mint fele indokolatlannak tartotta a sztrájkot, és nem vett részt benne. Hónapok óta ez volt a legjobb hír, amit Kulikov hallott.

Amikor október 31-én a Lengyel Hadsereg Molczyk tábornok vezette küldöttségével együtt landoltunk az okęciei katonai reptér betonján, az üdvözlésünkön megjelentek közül az egyik legmagasabb rangú katonai személyiségtől meghallottam azt, amitől már szeptember 13-án is tartottam. „Megszületett a határozat. E pillanatban a »Főparancsnok«, azaz Jaruzelski a konkrét időpontot és a művelet tervét egyezteti a szövetségesekkel.”

November 2-án, tizennégy óra körül hívattak az LH vezérkari főnöke helyetteséhez, Jerzy Skalski altábornagyhoz, aki a hadiállapot tervezési munkáira felügyelt, amelyet a Vezérkar Operatív Csoportja végzett. […]

E körben Skalski tábornok a legnagyobb komolysággal tájékoztatott bennünket két új, rendkívül fontos momentumról, amely jelentékeny hatással volt tervezetünkre. Ezek közül az első az a tény volt, hogy a LEMP központi és területi szervei titkárainak egy bizonyos csoportja szabályos ultimátumot juttatott el Jaruzelski tábornokhoz, amelyben megfenyegették, hogy saját kezükbe veszik a kezdeményezést, amennyiben tovább halogatják az akció kezdetét. A másik egy hiteles forrásból származó hír volt, mely szerint az amerikaiaknak birtokukban van terveink legújabb változata a hadiállapotot szabályozó jogi iratok tervezeteivel egyetemben. […] Az a hír, hogy titkaink kiszivárogtak Nyugatra, és a „Szolidaritást” bármelyik pillanatban figyelmeztethetik, minden jelenlévőt megbénított.

Drámai szóváltásra került sor. […] Witt ezredes megismételte azt a régóta hirdetett nézetét, hogy a „Szolidaritás” minden eddigi akciója, megalakulásától egészen máig, azt mutatja, hogy titkos szövetségese van közvetlenül a hatalom centrumában.

Amikor minden tekintet rám szegeződött, mindenki hallani akarta, mi a véleményem erről, már magamhoz tértem, és elhatároztam, hogy megerősítem Witt ezredes tézisét, valamint kijelentettem, hogy én is közéjük tartozom, és előadtam érveimet. Azzal kezdtem, hogy teljesen egyetértek az előttem szólóval, rendelkezésükre állok a hatóságoknak, és kész vagyok együttműködni velük a lefolytatandó nyomozásban… Amikor kezdtem összeszedni a gondolataimat, hogyan folytassam tovább, Skalski tábornok félbeszakított, közölte, hogy ő nem folytat nyomozást (ezzel a belügyi szervek foglalkoznak), ezenfelül nemcsak ránk, négyünkre korlátozódik a gyanúsítottak köre. Ezt követően arról beszélt, el kell gondolkodnunk, hogyan szervezhetnénk meg a legjobban a munkánkat, hogy végrehajthassuk az előttünk álló feladatokat. Megnyitván e témáról a vitát, Skalski tábornok tájékoztatott bennünket a javaslatokról, amelyek Jaruzelski és Siwicki véleménye szerint az így kialakult helyzetből következnek.

Az első indítvány: a benyújtott ultimátumból adódóan a hadiállapot bevezetésétől nemcsak hogy nincs visszaút, de még korábban kell készen állnunk rá, mint a hatalom átvételére készülő „Targowica”.

A második indítvány: mivel terveink kiszivárogtak Nyugatra, sokkal nagyobb nehézségekre kell felkészülnünk. Mert egészen biztos, hogy ha a „Szolidaritást” figyelmeztetik, megelőző, védelmi akciót indít, vagyis kihirdeti az általános sztrájkot, és felhívja a dolgozókat, hogy barikádozzák el magukat a gyárakban és üzemekben. Ha ezt megengedjük – mondta a tábornok –, akkor erőink elégtelennek bizonyulhatnak, és másoknak kell segíteniük rajtunk. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, készen kell állnunk a „Szolidaritás” bármilyen lépését megelőző akcióra.

November 2-től 7-ig az LH Vezérkarában minden abba az irányba haladt, amelyet a HM vezetése nevében Skalski tábornok mutatott nekünk. A dolgok ilyen állásánál az a nap, amelyen az LH emelkedett hangulatban ünnepelte az Októberi Forradalom hatvannegyedik évfordulóját, soraiban eltöltött szolgálati időm utolsó napja lett.[…]

 

kultura Mint tudjuk, vannak olyan emberek Lengyelországban és külföldön, akik Jaruzelski tábornokban valamiféle Konrad Wallenrodot látnak, aki, hazafiúi szempontoktól vezérelve, megmentette az országot a katasztrófától. Hogyan látja ön ezt a kérdést?

 

r. j. kukliński Láttam és továbbra is látom, hogy Lengyelországban reális esély volt a szovjet beavatkozás és a hadiállapot elkerülésére. A válság kezdetén Jaruzelski tábornok nem töltötte be a legmagasabb funkciót az államban. Ugyanígy 1980 augusztusa után nem az ő szava esett a legnagyobb súllyal latba. Ha Stanisław Kaniával együtt több méltósággal és erővel bírtak volna, ha nem bizonyulnak engedékenynek Moszkva iránt, hanem becsülettel kiállnak a már megkötött társadalmi megegyezések mellett, Lengyelország ma valószínűleg egészen másképp nézne ki.

 

(Az interjú, amelyet rövidítve közlünk, a szerzők hozzájárulásával, a lengyel szükségállapot bevezetésének ötödik évfordulóján, 1986-ban jelent meg a párizsi Kultura című lengyel folyóiratban.)