Eörsi István

BUSZON

 

Ülök a buszon, utazom New Yorkba. Vigasztalan eső veri a tájat. Nincs kedvem kinézni. „Vigasztalan eső” – a természet szokványos antropomorfizálása. „…veri a tájat” – még rosszabb. Miért mormolom huszadszor is magam elé? A lábam térd alatt ólomnehéz. Nyelvem dagadt a szomjúságtól. Többet kellett volna aludnom, Klárával vagy nélküle, egyre megy. Ha az ember csak két órát alszik, akkor délelőtt ne zuhogjon az eső. Klára hétkor felébredt a vekkerre, és nyöszörögve kérlelt, hogy utazzam egy későbbi busszal. Aztán mégis kivitt a buszpályaudvarra, útközben az első piros lámpánál elszunyókált. Most újra az ágyában fekszik, mert ma szabadnapos.

Előttem egy sárgás arcú idős asszony ül. Rövidre nyírt őszes haja van, magas homloka, szakadt esőkabátja. Utánam szállt fel, és ahogy jött felém, rémület fogott el. Mintha anyai nagyanyám támadt volna fel, újabb rémségekkel gyarapodva, attól tartottam, hogy azon nyomban megosztja őket velem. Lehuppant előttem a székre, és belekezdett egy véget nem érő monológba. Felháborodottan szónokol, mégis egyhangúan. Csak egy-egy mondattöredéket értek: „What does he think?” „Twenty bucks, are you crazy?” „Monster.” Kezével igen energikusan hessegeti hátra a levegőt a feje fölött. Bélgázszag nem észlelhető. Egy fiatalember cinkosan rám mosolyog. Gyáván viszonzom a mosolyt, bár még ólomnehéz lábammal is érzem, hogy fölénynek nincs helye itt. Kipillantok az ablakon, kopasz fákat látok, az esőzés alábbhagyott. A busz lassít, előttem az asszony topogni kezd. Mindjárt kiveti magát a bőréből, felszáll a plafonra, és ott folytatja magánbeszédét.

Valószerűtlen találkozások jegyében zajlott le a tegnapi nap. Ha életünket egy ősrégi városhoz hasonlítjuk, mely önmagára építkezett, és csak ásatások tárhatnák fel úgy-ahogy mind régebbi és régebbi rétegeit, akkor csodálatosnak kell tartanunk, hogyha a különféle rétegek lakói, akiket a föld mai felszínétől holt kőzetek és homoklerakódások választanak el, egyszer csak egyetlen napon kidugják fejüket a talajból, és jelentőségteljesen ránk köszönnek.

Fél háromkor érkeztem Bostonba, pontosabban Cambridge-be, hogy a Harvard Egyetem Kelet-európai Intézetében előadást tartsak a hazai színházi életről. Az előadás négyre volt kitűzve. Egyforma házak közt kódorogtam, a házszámokat böngészve, vállamon utazótáska, szívemben riadalom, hogy miként fogom szerény mondandómmal átvágni magam az amerikai nyelv dzsungelén. Az egyik kapualjból szemüveges, alacsony úr lép elém, kezében esernyő (bár tegnap még nem esett), felöltője csaknem földig ér, fején töméntelen mennyiségű haj, őszesszürke színárnyalatú, hullámos, alig fegyelmezhető.

– Borsi? – kérdi.

– Mi tagadás.

– Hova mész?

Végigmérem: ismerős a pofa.

– Nem a Kelet-európai Intézetet keresed?

– Ördögöd van – felelem. – Honnan tudod?

– Ez a Kelet-európai Intézet. Nem tudsz olvasni?

– Nem láttam a táblát.

– Mindig pocsék megfigyelő voltál. Még több mint egy óránk van. Gyere, elviszlek valahova, ahol tisztességes kávét lehet kapni.

Útközben nem beszélünk. Mennyi könyvesbolt, és mennyi fiatal ember az utcán. Egy olasz vendéglőbe térünk be. Leülünk egy homályos asztalhoz, a pincérlány meggyújt két gyertyát.

– Az egyetemi lapokban olvastam, hogy megtiszteled a Harvardot. Nevelt fiam fizikusnak készül, állítólag rendkívüli tehetség.

Felhajtja a grappáját; én kávét iszom.

– Nehéz elkezdeni egy beszélgetést annyi év után – mondja. – Egyébként hallgathatunk is, miért ne. Hallgassunk, baszodalássan.

– Gerő! – mondom. – Szavamra, csak most ismerlek meg. Hát te élsz?

– Miért ne élnék?

– Azt hallottam, hogy amikor ki akartál lógni, lelőttek a határon.

A kis ember két tenyerébe temeti arcát. Hát persze hogy ő az. Pontosan így ült annak idején a vaságy szélén, órákon át, mozdulatlanul. Akkor még fekete volt a haja, és egészen rövid, ahogy a szabályzat megkívánta. Vézna volt, most pedig kerekded. Én is kigömbölyödtem időközben. Nézem arcára tapadó ismerős kézfejét, két mutatóujja a homlokán dobol, szemüvege köztünk az asztalon,

– Gerő – mondom újra –, ne haragudj, hülyülök. Nemsokára magamat sem ismerem meg, a tükörben.

Kikukucskál az ujjai közül. Ezt is ismerem. Mindjárt megszólal, és mond valami kellemetlent.

– Mindig hülye voltál. Ott sem ismertél meg, legalább háromszor mutatkoztam be neked séta közben. Nem ismersz meg senkit, mert senki sem érdekel, csak becses személyed.

– Nono – mondom. – Erős túlzás. Te például nagyon érdekelsz. Hogy ityeg a fityeg?

Elégedetlenül csóválja a fejét. Nincs okom fölényeskedésre. Igaz, ő nem lett író Magyarországon, viszont független ember. Második felesége komputerügynök, neki pedig vasáru-kereskedése van. „Késeket is árulok – mondja –, fantasztikus pengéim vannak.” S emellett az írást sem hagyta abba. Angolul ír, egyrészt hogy a családja megértse, másrészt mert nem óhajt kapcsolatot tartani magyar emigránskörökkel. Két novelláját kinyomtatták tavaly, nem is rossz helyen. És most indulnunk kell, mert mindjárt négy óra. Mit szólnék hozzá, ha beülne az előadásomra?

– Ülj be nyugodtan – mondom –, de készülj fel arra, hogy rettenetesen beszélek angolul.

– Egyszóval nem zavarlak? – kérdi. – Nem félsz attól, hogy… – Elhallgat, fizet, feláll, és most először rám mosolyog. – Ha nem akad jobb helyed, nálam alszol?

– Nálad.

– A feleségemnek majd azt mondjuk, hogy iskolatársak voltunk.

A Kelet-európai Intézet kapujában megszorítja a kezem. – Még el kell mennem a sarokra telefonálni – mondja. – Vigyázz, mit beszélsz. A magyar követség olykor megfigyelőket küld az ilyen összejövetelekre.

Kis késéssel lépek be a kapun. Egy fiatal professzor megkönnyebbülten rázza a kezemet. Harmincan jöttek el az előadásomra, ami nagy szó. Főként lengyelek és csehek, de akad néhány magyar is. Sőt mi több: két román. Már várnak rám a szemináriumi teremben.

Az előadás kezdeti dadogások után jobban sikerül, mint reméltem. Rájövök arra, hogy jó hatást kelt, ha nem álcázni próbálom, hanem inkább eltúlzom a nehézségeimet. Látványosan küzdök a szavakkal, végső szorultságomban teljes testemet bevetem, imitálom a gondolatot, faképnél hagyom a felhasználhatatlan beszédcsonkokat, és elölről kezdem a mondatot, másutt. Az amerikai közönség méltányolja az ilyen erőfeszítést, elvégre itt végső soron mindenki bevándorló, vagy neki magának, vagy a szüleinek, vagy szülei őseinek hasonló kutyaszorítókból kellett kivágniuk magukat. A hallgatók nevetését rokonszenv diktálja, és én még rá is játszom erre a nevetésre. Csak egyszer szakít félbe egy csinos barna hölgy, amikor a színművészeti főiskolát „high school”-nak nevezem: „High school is in Hungarian gimnázium, but you are speaking about the Academy of Dramatic Art.” Megköszönöm a helyreigazítást, és miközben tovább beszélek, elhatározom, hogy előadás után megszólítom ezt a nőt. Ő azonban megelőz, gratulál, és megállapítja, hogy semmit sem változtam. Ahogy régen nekirontottam a nálam idősebb és erősebb fiúknak, úgy rontottam most neki az amerikai nyelvnek. Ehhez akkora önbizalom kell, amilyennel ő sajnos soha nem rendelkezett, mint erre én is nyilván emlékszem a régi szép időkből. Ránézek a nőre. Gerő is feltűnik, a szomszéd szobából jön elő. „Hogyan emlékezne – mondja –, hiszen sejtelme sincs arról, hogy maga kicsoda.” A nő rám nevet. „Ugye, ez nem igaz?” Ilyen helyzetben tanácsos előrefelé menekülni. „Ha Déry Tibor a saját feleségét nem ismerte meg, akkor velem is megeshet…” – „Feleséged nem voltam – szögezi le a nő –, sőt a szeretőd sem, ha most ezen törnéd a fejed…” Locsogni kezdek, hogy húzzam az időt. Elmesélem, hogy egyszer egy ismeretlen nőtől tánc közben megkérdeztem, háltunk-e már együtt, mire ő azt felelte, hogy még nem. A barna hölgy elkomolyodik: „Ezzel a nővel a helyedben nem vágnék fel.”

Csönd támad. Legfőbb ideje, hogy kitaláljam, kivel beszélek. Gerő akaratlanul a segítségemre siet, mert magához ragadja a szót. A könyvtárszobából hallgatta előadásomat, a nyitott ajtón át. Nem ült be, hogy ne zavarjon meg. Az ismerősök mindig rosszkor jönnek, ha az ember nem egészen ura a helyzetnek. El kell ismernie, hogy nagy lélekjelenlétről tettem tanúbizonyságot. Este, ha nekem is úgy tetszik, meghallgathatom erőlködésemet, mert magnóra vette.

„Mauzi – mondom a nőnek –, hogy a fenébe maradtál ilyen fiatal?” – „Ötven leszek – válaszolja a nő –, és légy szíves, ne hívj Mauzinak, mindig utáltam ezt a nevet.” – „Mindenki így hívott.” – „Elég baj volt az nekem. Klára vagyok.” – „Harmincötnek se nézel ki, szavamra.”

A fiatal professzor megköszöni az előadásomat, sokat tanult belőle. Bámulatosan jártas a magyar szamizdatirodalomban, neveket, címeket említ. Ő is, felesége is számít rá, hogy náluk alszom, és este sort keríthetünk egy számára fontos beszélgetésre. Most írja doktori disszertációját, Hegel-recepció a kelet-európai kommunista államokban, és azt reméli, hogy fontos információkat kaphat tőlem. Gerő közbekotyog, ő is meghívott már éjszakára, ámbár nem tudja, nem akarnék-e inkább egy harmadik meghívásnak eleget tenni. „Természetesen meghívlak én is – mondja most Klára –, nagy házam van, négy hálószoba közt válogathatsz.” A professzor sajnálja, hogy ezzel az ajánlattal nem konkurálhat, felesége is bánatos lesz, ő viszont, ha megengedem, később kárpótolja magát, jövő szerdán ugyanis New Yorkba kell látogatnia, ott majd felkeres. „Itt a telefonszámom – mondja Gerő –, hívj fel, mindenképp beszélnem kell veled.” Biccent, megfordul, és már indul is kifelé csaknem földig érő felöltőjében, peckesen, mint egy kakas.

Az ősz hajú nő előttem rikoltozni kezd. „Hallgattassa el, azonnal hallgattassa el”, egy fekete bőrű fiatalember a kocsi elején megfordul, lehalkítja rádióját, „Egészen! – üvölti a nő –, nem hallja, maga ördög!” – „Miért volnék én ördög?” – kérdi a fekete bőrű fiatalember, és kikapcsolja rádióját, a nő nem felel, mindkét lábát felteszi a szomszédos ülésre. „Miért volnék én ördög?” – kérdi ismét a fekete bőrű fiatalember, a nő újból a levegőt hessegeti, ettől a fiatalember megnyugszik, vigyorogni kezd.

Behunyom a szemem, és, lám, Gerő jön felém a buszon át. Megáll az előttem lévő széksor magasságában, és felszólítja az ősz hajú asszonyt, hogy vegye le a székről a lábát, mert oda akar ülni. Az asszony ügyet sem vet rá, megint a monológját mondja, Gerő szigorúan ránéz, szemüvege villan, előrehajol. Most nem a felöltője van rajta, hanem egy combig érő zöld pulóver és egy bricsesznadrág. „Hagyd békén – szólok rá –, nézd, mellettem is van hely.” – „Vadászatról jövök – mondja –, felvettek a vadászkörbe megint.” Ráül az asszony lábára, az asszony szipogni kezd, „Kegyelem, kegyelem” – hajtogatja. Gerő hátrafordul. „így kell ezekkel bánni – mondja –, ha nem ülsz rájuk, elszemtelenednek.” Aztán rászól az asszonyra: „Hallgass, vagy kidoblak az ablakon!” – „Kegyelem, kegyelem” – motyogja az asszony. – „Túl sok az őrült – állapítja meg Gerő –, mindnek nem ülhetek a lábára. De ennek itt ellátom a baját.” – „Hagyd békén – mondom –, ez a nagyanyám. Agyvérzése van, azért kapkod és motyog. Attól tart, hogy fia éhen halt egy munkatáborban, ezért kissé rendellenesen viselkedik, nézzük el neki.” – „Elnézésnek nincs itt helye – véli Gerő –, ki kell dobni az ablakon.” –”Nem dobhatod ki, hiszen esik az eső.” Az asszony tagolatlanul nyöszörög. Gerő feláll, lecsavarja az ablakot. Aztán megragadja az asszonyt a hóna alatt. Ez olyan, mint egy bábu, noha vinnyog még. „Segíts” – mondja Gerő, dermedten ülök. „Segíts, nagyon nehéz.” Erőlködik, izzad, az asszony feje már kilóg az esőbe. „Egyedül nem megy” – lihegi Gerő, és egy óriási kést ránt ki a belső zsebéből. Iszonyú rázkódás: felébredek.

A busz az autópályán áll. Előttünk hosszú kocsisor. A vezető kiszáll. Egy teherautó felöklelt egy motorost, a rendőrség helyszíni szemlét végez. Előttem az ősz hajú asszony dühödten topog, hessegeti hátra a levegőt. Amikor továbbmegyünk, negyedóra múlva, az út szélén egy letakart testet látok, szinte hallom, hogyan dobol a ponyván az eső. Tíz méterrel odébb egy motorkerékpár roncsa. Egyszer már láttam egy ponyvával letakart holtat, akkor is esett az eső. Feleségemmel robogtunk egy vidéki színházi előadásra… Régóta külön éltünk, de ő még egészséges volt, teljesen egészséges. Az a halott az út közepén feküdt, csak álláig takarták be, csupasz arcát verte az eső. Szép fiatal férfi volt, fekete hajú, kiugró pofacsontú, figyelmesen kémlelt a magasba. Mindkettőnket kivégzett barátunkra emlékeztetett, akit utolsó szabad éjszakáján hiába próbáltunk rábírni a szökésre. Egy kórházban rejtőzött abban az időben. Az ágyakon, az ágyak közt, a folyosókon sebesültek, nemrég még egymást lőtték, most egymás vérében áznak. Ő azonban nem sebesült meg, holott harcolt a tankok ellen, amíg lehetett. Már hat napja nem alszik, egy orvosnő injekciózza, hogy tovább gyárthassa a kórház pincéjében a röplapokat egy roppant hadsereg ellen, földünk hatalmasságai ellen, erkölcsi és politikai világrendünk ellen. Feleségem könyörög, én, pincebeli munkatársa, tudom, hogy nemsokára magam is eltűnök a rács mögött. Őt viszont fel fogják akasztani, már a nyomában vannak, tapasztaltam, láttam. „Inkább most, életem csúcsán halok meg – mondja –, nem csinálom végig veletek a sok kis piszkos kompromisszumot.” Feleségemmel egy műtőasztalon alszunk, a pusztulás tisztátlan erotikája, ő nem bírja átadni magát, sír a rossz szagú műbőr nyoszolyán. Ha sikerült volna mentőakciónk, talán barátommal is Bostonban futok össze, szürke hajjal és meggörnyedve ülne Klára mellett, kezet rázott volna Gerővel… Képtelen ötlet. Sehogy sem illene a Kelet-európai Intézet hallgatói közé. Gúnyosan mosolyogna, ha volna még szája. „Ügyes voltál, apukám, mondtál is valamit, meg nem is.” Magam elé idézem a kis csoportot, amint az előadás után körülfog. Ő szerencsére – igen, szerencsére – nincs jelen. Csevegünk még egy ideig, majd Klára megkér, hogy induljunk, mert egy telefont vár. Aztán visszahoz a városba, Boston downtownjába, mutat ott nekem egy-két érdekes helyet.

„Ki ez az ember?” – kérdi. Ülünk a Volvójában, kellemes dzsesszzene szól, és nekem nincs kedvem Gerőről beszélni. Inkább őrá terelem a szót. 1958 óta él Bostonban. Hét éve özvegy, de házassága már korábban tönkrement. A haláleset megrázta, részben a lánya miatt, aki az apját vesztette el, de őszintén megvallva bizonyos megkönnyebbülést is érzett. Nem mintha a férje rosszul bánt volna vele. Mindig udvarias volt, születésnapján virággal lepte meg. Néha eltűnt pár napra – csak halála után derült ki, hogy fenntartott egy másik lakást is. Sebész volt, német zsidó bevándorlók gyereke. Egyszer ő, Klára, szántszándékkal leejtett egy porcelánedényekkel teli tálcát a reggelizőasztalnál. Férje fel sem pillantott az újságból, az arca sem rándult.

Biztonsági zárak és jelzőberendezések védővonalait áttörve hatolunk be az erdőszéli házba. A nappaliban megiszunk egy-egy pohár konyakot. „Akkora, mintegy teniszpálya” – gondolom. A falakon Dali, Miro, Rothko. „Sokra vitted.” Klára megvonja a vállát. „Nem volt gyerekjáték ez a harminc év.” Ingerültség fog el. Mit kezdjek ezzel az idegen asszonnyal az óriási házban? A lánya, mint útközben megtudtam, valahol Kanadában tanít német irodalmat. Úgy érzem, fogságba estem. Hirtelen rendellenesnek találom Klára fiatal külsejét. Rámosolygok. „Nincs kedved lezuhanyozni?” – kérdi.

Amikor visszaérek a nappaliba, még mindig az asztalnál ül, kezében üres konyakospohár. Felcsendül a telefon, odaszalad, majd csalódottan a készülékhez hív. „Kinyomoztam a hölgy számát – mondja Gerő –, mivel te úgysem hívnál fel. Csak fél órát rabolnék el becses idődből.” – „Várlak – mondom –, gyere értem.”

„Nem, nem a barátom – mondom Klárának –, a rabtársam volt, együtt ültem vele 1956 után.” – „Tudom, hogy ültél – nagyon rémes volt?” – „Kellemes volt – válaszolom. – Dolgozni nem kellett, mégis adtak enni. Gondolkodni se kellett, csak épp ha az ember nagyon akart. Többnyire jó társaságban tároltak, ámbár sajnálatos módon nélkülöznöm kellett a másik nem jelenlétét.” – „Remélem, később pótoltad a mulasztottakat.” – „Semmi se pótolható – mondom. – Minden helyettesíthető, de ez nem ugyanaz.” Klára eltűnődik. „Már nem tudok eléggé magyarul, nem értem a különbséget.”

Most látom először szomorú arcát, és hirtelen feltűnik előttem a kislány, akit szerettem. Ő tizennégy éves volt, én tizenkilenc. Három hétig csókolóztunk nálunk félmeztelenül a díványon. Aztán otthagyott egy nálam fiatalabb fiú kedvéért, aki megszabadította szüzességétől. Jó pár hónapig kínzott a féltékenység és annak biztos tudata, hogy ökör voltam. Később kaptam tőle egy levelet, hogy látogassam meg. A bejárónő nyitott ajtót. A hallban egy nagy kövér ember vacsorázott sábeszdekliben. Felállt, akkora volt, mint egy torony. „Szántó Manó vagyok” – mondta. – „Mi a manó” – csúszott ki a számon. Rám nézett, mint aki nem jól hall. Hebegni kezdtem. „A lányom nincs itthon” – vágott a szavamba, és visszaült a tányérjához. Legalább egy óráig ácsorogtam a ház előtt. Évek múlva tudtam meg, hogy otthon volt, két szobával beljebb, és nem hallotta a csöngetést. „Mire gondolsz?” – és hozzám hajol. „Most láttam meg a régi arcodat.” Sóhajt. – „Tulajdonképpen miattad emigráltam.” – „Hogyhogy?” Nem válaszol, kimegy, elegáns sötétbordó ruhában tér vissza. Leül, ezúttal szembe velem, az üveglappal borított asztal túloldalára. Most veszem észre, két gyűrűt visel. Megfogom a kezét. Az egyik gyűrűbe Dávid-csillag van vésve, a másikon zöld kő pompázik. – „Amikor meghallottam, hogy letartóztattak, felmentem a feleségedhez. Ő nem kedvelt engem, elkényeztetett polgárlánykának tartott. Veletek ellentétben én sosem hittem a világmegváltó tanokban, ezért ki sem ábrándultam belőlük, viszont mindig csinosan próbáltam öltözni, és politikai tiltakozásból kölnivizet használtam. Amikor beállítottam hozzá, éppen főzött a gyerekeknek, leültetett a hokedlire, és igyekezett igen elszánt arcot vágni. Azt mondta, a család még nem tudott kapcsolatba lépni veled, de bizonyára jól érzed magad, és ha nem vernek, akkor szerinte élvezed is új helyzetedet, mint valami kalandot. Közöltem vele, hogy disszidálni fogok, mert nem akarok olyan országban élni, ahol a hozzád hasonló embereket börtönbe csukják. Abbahagyta a rántáskavarást, és felszólított, hogy gyávaságomat ne a te kontódra kamatoztassam. Ha le akarok lépni, rajta, használjam ki, hogy nyitva a határ, odakint bizonyára gazdag rokonok ölelnek majd a keblükre, különben sem éreztem soha felelősséget azért, ami ebben az országban történik. Abszolúte elismeri mindenki jogát arra, hogy a saját törvényei szerint éljen, de akkor az ember vállalja is a törvényeit, és ne használjon másokat trambulinnak az ugrásaihoz. Ezt a trambulinképet használta, becsületszavamra. Én még mindig a hokedlin ültem, elképedve a szóáradatától. Felkészültem rá, hogy a végén még meg is üt a főzőkanalával. Aztán észrevettem, hogy könnyezik. Spongya rá, mondtam neki, felejtsük el az egészet. Nekem már 45-ben ki kellett volna mennem, aznap, amikor mázsás apám negyvenhét kilóra aszva hazatért a koncentrációs táborból, és levest kanalazott a házmesternél, aki korábban a nyilasok besúgója volt. A leves kilöttyent reszkető kanalából, az orrából takony folyt, a szeméből könny, láttomra vinnyogni kezdett, és a házmester a karjában vitte fel a lépcsőn. És most megint kezdődik, nem éppen a zsidókkal, de mindenesetre azokkal, akiket a legtöbbre becsülök, csak ennyit akartam mondani, ne haragudj. Otthon bőgtem egy sort, két nap múlva kisurrantam az országból. Pár éve, miután meghallottam, hogy elváltatok, Pestre látogatva felkerestem megint. Ezúttal barátságosan fogadott, őt is bölcsebbé tették az évek. Egyetlen rossz szót se szólt rólad, sőt szabad embernek nevezett, azt hiszem, irónia nélkül, de süketnek kellett volna lennem, hogy ne halljam ki… Most már úgyis mindegy. Amikor haláláról értesültem…” Megint megszólal a telefon, Klára odarohan, felkapja a kagylót. Kimennék a nappaliból, int, engem keresnek. „Nem akarlak korlátozni szabad választásodban – mondja Gerő –, és nem akarom rád tukmálni magam, a nagy emberek minden perce drága, mindenesetre tudattam a szállásadónőddel, hogy kilenc és tíz közt mely étteremben időzöm, ne érezd magad kényszerítve, öregem, de azért nagyon örülnék…”

Kisvártatva befut Klára telefonja is. Ezúttal nem megyek ki, látványosan befogom a fülem. Megint milyen fiatal az arca, teljesen valószerűtlen. Mosolyog, bólogat is, amit mulatságosnak találok. Elé csempészek egy cédulát, hogy kilenc és tíz közt szabadságolom. „No, no” – mondja, nem tudom, nekem-e vagy a telefonba. Mihelyt leteszi a kagylót, felcsörren a készülék. „Nem vesszük fel – közlöm –, ez megint Gerő.” A csörgés nem akar abbamaradni. „Induljunk – mondja Klára. – Mit akar tőled?” –”Valószínűleg le akar szúrni. Kitűnő kései vannak.”

A busz megáll, Hartfordba értünk. Tíz percig időzünk itt. Néhányan kiszállnak, egy fiatal néger asszony fehérbe öltözve, fehér kistáskával feltűnik az ajtóban. Feje csaknem a plafonba ütődik. Körülnéz, helyet keres magának. „Ágaskodva is elférnék a melle alatt – gondolom –, megóvna az esőtől, nem érhetne semmi rossz.” Megindul hátra, futó pillantást vet az ősz hajú nőre, majd leül a hátsó széksorba. Előveszem a füzetemet, vázlatot készítek Gerőről. Már régóta meg akarom írni, de sosem mertem hozzáfogni. Miután Gerő eltűnt az életemből, nyomorúságosan és kétségbeesetten, halála hírét, mely néhány év múlva futott be hozzám, meglepődés nélkül vettem tudomásul. A temetésével akartam elkezdeni a történetet. A sírnál találkozunk, néhány volt rabtársa, pár somogylábadi rokon, a somogylábadi kultúrház alkalmazottai, néhány vadász a megyéből, itt-ott asszonyok állnak, arcukat csaknem elfedi a fekete kendő. Az egyik, egy szeplős, duzzadt ajkú, kiugró pofacsontú nő városi ruhában ácsorog, egészen egyedül. A szertartás után megfordul, gyors léptekkel távolodik a hófoltos ösvényen. Akkor érem utol, amikor éppen beszállna a Ladájába. „Viola – mondom –, ne haragudjon a tolakodásért.” Megfordul, vörös a szeme. „Nem emlékszem rá, hogy ismernénk egymást.” Bemutatkozom. – „Nem ismerem magát – mondja ellenségesen –, sose láttam.” – „De én láttam magát – válaszolom –, nem is egyszer. Minden karácsonykor, május elsején és augusztus huszadikán megkaptuk letétünkből a családtagjaink képeit. Sándor hanyatt feküdt a felső ágyon, feje felett kinyújtotta a két kezét, és így bámulta a maga arcát órákon át.” – „Igen? – kérdi a nő. – És miért meséli ezt el nekem?” – „Ilyen alkalmakkor megmutattuk egymásnak a hozzátartozóinkat. Ezért ismertem fel, mert a maga arcát nem könnyű elfelejteni.” A nő legyint. „Nagyon könnyű – mondja –, csak akarni kell.” Végigmér, vastag alsó ajkába harap. – „Ide figyeljen, ha azért mondta el ezt a történetet a felső ággyal, mert tudomásomra akarta hozni, hogy én okoztam a halálát, akkor hadd közöljem magával: nem érdekel.” Szabadkozni akarok, félbeszakít. – „Mit akar tőlem? Miért szaladt utánam? Lelki életet akar velem élni? Le akar szólítani?” – ”Egyszerűen meg szeretném ismerni. Sándor sokat beszélt magáról…” A nő már az autóban ül, hirtelen gázt ad, alig bírok elugrani.

Ezt a kezdést lehetetlenné teszi számomra a tegnapi találkozás. Mégsem ölhetem meg Gerőt egy kiagyalt jelenet kedvéért. Hiszen történetéhez most már hozzátartozik, hogy a logika ellenére nem halt bele. Vasáru-kereskedő Bostonban, a felesége komputerügynök. Múltját kirakta az ajtaja elé, de néha még bemászik az ablakán. Ha viszont életben maradt, nehezen megválaszolható kérdésekkel kell szembenéznünk. Élhetünk két életet egymás után?

A busz elhagyta Hartfordot, megyünk előre a szemetelő esőben. Kopasz fák nyúlnak ki a sáros talajból. Hátul a fekete nő beindítja rádióját, az ősz hajú előttem még nem tiltakozik. Hallgatom Edith Piafot, aki semmit se bán meg. „Látja, Viola, így is lehet élni.” Ülünk az autójában, nyilván visszajött értem. „Olyan fiatal voltam –mondja –, és Sándort hat évre ítélték.” Bólogatok. „Pénzem nem volt, mert a laptól rögtön kirúgták. A gyerek beteg lett, elküldtem az anyámékhoz. Bejártam Kaposvárra ablakot mosni. Annyi szemét férfit ismertem meg abban az időben…” Megkeményedik az arca. „Két évig bírtam. És a kezem teljesen tönkrement. És nem csaltam meg Sándort, pedig éheztem. És amikor meglátogattam a gyereket, nem akart odajönni hozzám. Háromhavonta levelet kaptam Sándortól, egyre csak vádaskodott.” Megint bólintok, erről én is tudnék regélni. „Akkor regéljen – mondja Viola –, úgyis esik az eső.”

Nem tudom, mit mondjak ennek az asszonynak. Mereven néz maga elé, a száját csücsöríti, így még duzzadtabb az ajka. Ablaktörlője akadozik, az útkanyarban csaknem árokba csúszunk. Földúton haladunk előre, kétoldalt ázott tarló. Egyszer csak felém fordítja fejét, de lábát nem veszi le a gázról. Edith Piaf énekel a rádióból. Amikor megszólalok, alig ismerem meg a hangomat: mintha kívülről jönne.

1957 őszén kerültünk egy zárkába. Kora ősz volt, mert még csíkost viseltünk. Az ő zakója komikus hatást keltett, csaknem a térdéig ért. Amikor október végén szumánba öltöztettek bennünket, akkor is irdatlanul hosszú zakót választott magának. Én nagy színes gombokat varrtam a magaméra, és ezzel kihívtam haragját. „Ez nem bohócruha. Ez rabruha. Miért értékeled fel?” Naphosszat ült az ágy vasán, noha a szabályzat tiltotta ezt. Csak a hokedlire ülhettünk, vagy a földre. Négyen voltunk egyberekesztve, L alakban két emeletes ágy, az egyik sarokban kibli, a másikban asztal, rajta edények, alatta vödör. Sétálni csak akkor lehetett, ha senki sem ült a földön. Sándor tehát az ágyon ült, pontosabban a vasán, hogy ne deformálja a szögletesre kiképzett szalmazsákot. Arcát a keze közé temette, hallgatott órákon át. „Gerő Sándor – mondta, amikor először találkoztunk a börtönudvaron –, nem ismerhetsz, mert én csak egy vidéki firkász vagyok, és sosem kaptam kitüntetéseket pocsék verseimért, mint te, baszodalássan.” Viola még mindig engem néz, az ablaktörlő teljesen felmondta a szolgálatot, félelmetes, ahogy haladunk előre, rég fel kellett volna borulnunk. „Körénk zárult az eső körfüggönye” – mondom, ő homlokát ráncolja, hogy jön ez ide. Gerő ül az ágy vasán, keze közé temeti arcát. Sakkfigurákat csinálunk kenyérbélből. A szalmazsákból kitépünk egy madzagot, szétsodorjuk, a kibliről rozsdát kaparunk a kócba, vödörfedéllel a padlóhoz dörzsöljük a rozsdabelű fonalat, ez lassan átizzik, meggyújtunk néhány vécépapírt, a hamut a kenyérbélbe keverjük, így készülnek el a fekete bábuk. Szerelmes verset írok a házimunkás menyasszonyának, a ceruzabélt megtarthatom, sakktáblát rajzolunk. Gerő őrjöng. „A sakk szabad emberek időtöltése – mondja. – Kellemessé teszitek a börtönt.” Éjszaka hipis van, Gerő örömére sakktalanítanak bennünket. Egy szép napon – már 58 áprilisában – bejön a házi, két őr kíséretében, és bedeszkázza az ablakot, hogy ne láthassunk ki. A börtönt eszményi tájra építették, erdős vidékre, távolban nőies lankák, legelő barmok, esténként derűs időben a nap véres színjátéka a láthatáron. Most mindezt deszkák fedik el, nappal is huszonötös égő világít, a kibliből dől a bűz, szellőztetni sem lehet. „Ez a jó – mondja Gerő –, mert ez a valóság. Ha börtön, akkor legyen börtön.” Új sakkot készítünk, ő ül az ágy vasán, kezébe temetett fejjel. Egy Gazsi nevű fiatal sofőr a szakaszvezetőt utánozza, akit rühes macskának becézünk. Természetesen némajátékkal szolgál, kapálódzik, fejét rángatja, forgatja a szemét. „Mit röhögsz – szól rám Gerő –, éppen ebben a pillanatban basszák odakint a feleségedet.” Megindulok felé, vállat rándít. „Vagy az enyémet, mindegy. Nincs okunk röhögésre.” Április végén a házi bemondja az etetőn: „Az amcsik megegyeztek a ruszkikkal, május elsején általános amnesztia.” – „Biztos?” – kérdem. – „Tuti –mondja a házi. – Adenauer már le is nyilatkozta.” – „Elég a hülyeségből – mondja Gerő –, sose lesz amnesztia, itt fogunk megdögleni.” Meggyőződése, hogy még az ítélet lejárta előtt egy újat kapunk, aztán megint egy újat. Ezért a következő levélben meg is fogja írni Violának: okosabban teszi, a gyerek érdekében is, ha beadja a válópert.

Férfinevetést hallok. Meglepődve tapasztalom, hogy Gerő ül a volánnál, őszesszürke hajjal, hosszú felöltőben, ahogyan tegnap láttam. Az autó egy szántóföldön áll. „Nem tudtam megírni a levelet – és szeméből potyog a könny –, emlékszel, képtelen voltam rá.” Nem tetszik a nevetése, hátrafordulok, Viola mögöttünk ül, mutatóujja az ajkán. Gerő előregörnyed, arcát a két tenyerébe temeti. Így ült az ágy vasán is, heteken át, miután május elején kézhez vette felesége levelét. Ebben az asszony tudatta, hogy elválik tőle, és férjhez megy egy dr. Siklós nevű rendőr századoshoz. Nagyon rendes ember, nagyon családias, mindenestül vállalja őt. Így hát megint együtt élhet a gyerekkel, ennek nyilván Gerő is örül. Abbahagyta az ablakmosást, gép- és gyorsírói tanfolyamra jár. Irodában helyezkedik el, ha nem is vezetői poszton, hiszen ő, Gerő, a börtönbüntetését tölti, de dr. Siklós gondoskodik arról, hogy ne legyen oka panaszra. Gerőnek különösen az a kitétel fájt, mely szerint Viola és dr. Siklós „minden szempontból” összeillenek. „Minden szempontból”, érted? – és egy obszcén mozdulatot tett. Hátrafordulok: Viola még mindig a szájára szorítja mutatóujját. – „Induljunk – mondom –, mire várunk?”

Felriadok: előttem az ősz hajú hölgy vadul tapsol. Muzsika nincs, a fehér ruhás néger óriásnő elszunnyadt a hátsó ülésen. Egyenletesen haladunk előre, ezúttal száraz úton, feltehetően sohasem érkezünk meg. Le akarom jegyezni álmomat, de túl fáradt vagyok. Majd kitalálom, ha szükségem lesz rá. Nem szívesen válok meg Violától, újra lehunyom a szemem, hiába, rendelésre nem jön házhoz. Egyik barátom feleségére emlékeztet, akivel éveken át majdnem viszonyom volt. Egyszer egy hétvégi autókirándulást is megbeszéltünk, de péntek délután lemondta.

Nem értem, miért kavar fel ennyire Gerő. Tíz-tizenöt év óta csak egyszer találkoztam a nevével, egy könyvtár folyóirattermében, ahol régi újságokat böngésztem. Egy cipőgyári maffiáról írt tudósítást, valakik ellopták a bőrt, és papírtalpú cipőket hoztak forgalomba. Az ügyet egy dr. Siklós nevű rendőr főhadnagy göngyölítette fel. Érdekes, a börtönben sosem említette, hogy ismerte felesége csábítóját. Talán össze is jártak, az újságíró és a jogászból lett rendőrtiszt, talán meg is hívta magukhoz, és Viola hozta be a férfiaknak a süteményt meg a bort. Hirtelen izgatni kezd, miért hallgatta el, hogy alig néhány hónappal letartóztatása előtt interjút készített dr. Siklóssal. „Rendőr – mondta –, pont egy rendőrrel kell kamatyolnia, egy rohadt ávóssal!” Vagy: „Képzeljétek el, amint egy politikai fogoly felesége leszop egy zsarut.” Ilyenkor, de csakis ilyenkor hangosan nevetett. Most ébredek rá, hogy ha valóban ismerte dr. Siklóst, akkor látta is, amit mond. Persze az is lehetséges, hogy egy másik Siklóssal csinált interjút, vagy hogy már rég elfelejtette cipőgyári tudósítása hősét. Egy vidéki újságíró hetente hat-nyolc cikket is legyárt. Legszívesebben visszautaznék Bostonba, hogy kifaggassam.

Azon kezdek tűnődni, hogy Kláránál aludnék-e megint. Illetlenül fiatal a bőre, és ruganyos az állaga. Szerintem egy ötvenéves nő kívánatosabb, ha érzik rajta némi hervadás.

Okosan tettük tegnap, hogy nem a Gerő által megjelölt vendéglőbe mentünk. Amit neki mondhatnék, ahhoz Klárának semmi köze. Amit Klára nekem mondana, az nem tartozik Gerőre. Egy japán éttermet kerestünk fel, asztalunknál sütögette a pincérszakács forró fémlapon a húst. Rejtett világítótestekből színes fény szivárgott Klára sötétbordó ruhájára, hullámos barna hajára. Megtapogattam a két gyűrűt az ujján. „A csillagost apámtól kaptam – mondta. – Már rákja volt. Kiküldte anyámat a kétágyas kórteremből – a másik ágy lakosa előző nap halt meg –, csak a lehúzott redőny résein át szűrődött be némi fény, sötétebb volt, mint itt. Szájához húzta és megcsókolta a kezemet. Iszonyúan zavarba jöttem, eddig mindig én csókoltam meg az ő kezét, gesztusa rémítően rendellenes volt. Ráadásul szégyelltem is magam, mert viszolyogtam a szagától. Fogta a kezemet, mozdulatlanul feküdt, már azt hittem, alszik vagy meghalt, és ekkor megszólalt, elmesélte, hogy munkaszolgálatos korában Wiener Neustadtban egy vastaligán köveket kellett feltolnia egy dombtetőre, ott ki kellett borítania őket, majd visszaraknia a taligába, és tolni lefelé, a kiindulópontig, majd újra fel, tíz napon át. Aki összeesett, azt rögtön agyonlőtték. Nagyon szeretett volna elnyúlni a földön, csak azért nem tette, hogy még egyszer láthasson engem. Megrendültem, mert 1945-től e beszélgetés időpontjáig, azaz 1956 februárjáig sosem számolt be nekem, és mint később megtudtam: anyámnak sem, munkaszolgálatos élményeiről. Aztán előkotorta párnája alól ezt a mógendovidos gyűrűt itt, az ujjamra húzta, és megesketett, hogy csak zsidó emberhez megyek feleségül.”

Klára elhallgat, hallom a hús sercegését, a finom illat az orromba csap. A zsarolás iskolapéldája, gondolom, halottas ágy hangulatmegvilágításban, kézcsók és gyűrű, a szeretet hörögve közli, mennyibe kerül. Akaratlanul elmosolyodom, mert eszembe ötlik, hogy Bostonban szerencsére könnyen teljesíthető ez az utolsó kívánság. Klára megkérdi, hogy mit találok olyan mulatságosnak. Válasz helyett megfogom a zöld köves gyűrűt. „Ó, ezt egy férfitól kaptam – mondja, és visszahúzza a kezét –, egy nálam tíz évvel fiatalabb férfitól, aki…” A szakács-pincér tálal. Klára megjegyzi, hogy ugyanolyan mohón falok, mint régen, és emlékszem-e rá, hogy egy kirándulás végén tizenkét ember megmaradt hideg elemózsiáját tömtem magamba. Ez a Margit hídon történt, mindent kiraktunk a híd párkányára, én egyik ételdoboztól a másikig léptem, és egyetlen morzsának sem irgalmaztam. Ő azon a kiránduláson ismert meg engem, és e lakoma elriasztotta tőlem, míg rá nem jött, hogy étvágyam egy általánosabb életvágy kifejeződése. – „Miért nem akarsz a zöld gyűrűről beszélni?” – kérdem. – „Igaz is, miért ne, hiszen úgyis elutazol.” A gyűrűt öt évvel ezelőtt kapta egy Jiři nevű részeges cseh irodalomtörténésztől, aki 1969-ben érkezett Amerikába Svejk vagy Don Quijote? című terjedelmes kéziratával, melyben a kelet-európai politikai ellenállás útjait vizsgálta. A kézirat megjelent, de nem keltett feltűnést. Jiři néhány évig mulatóban zongorázott, jelenleg egy nagy kiadó számára lektorál cseh, szlovák, lengyel, orosz és szerbhorvát könyveket. Közben nővérét is, öccsét is elbocsátották odahaza az állásából. Jiři szívesen látogatná meg a szüleit, mindketten betegeskednek, mégsem viszi rá a lélek, hogy vízumért folyamodjon a csehszlovák hatóságokhoz. Úgy tervezi, hogy a temetésükre majd látogatási engedélyt kér, ezt nemigen tagadhatják meg tőle. Egyre többet iszik, és időnként elrulettezi megtakarított pénzét. De részeg állapotban is nagyon szórakoztató, és úgy tud veszteni, mint senki más. A vesztésben történelmi rutinja van, ezt szokta mondani. Évente egyszer feleségül kéri Klárát. Először akkor kerített erre sort, amikor megajándékozta a zöld gyűrűvel, melyet anyjától kapott. Utoljára ma tett ilyen ajánlatot, a telefonba, miközben én ott ültem az asztalnál, és idétlenül befogtam a fülem. „Miért nem mész hozzá? Mert fiatalabb?” Klára nemet int. „Mert részeges?” Újabb fejrázás. „Nem szereted?” – „Azt hiszem, szeretem” – mondja Klára. – „Akkor menj hozzá.” – „Nem tudok – válaszolja –, nem tudok, értsd meg, nem tudok.” Most kapcsolok. „Csak nem apád miatt?” – „Őrültség, mi?” – kérdi. – „Nem feltétlenül. Ha hiszel abban, hogy megbántod apádat a túlvilágon…” – „Nem hiszek semmilyen túlvilágban – válaszolja Klára. – Istenben sem hiszek. És már csaknem harminc éve halott. De megesküdtem neki… Vagyis hát nem az eskü miatt, hanem…” Elhallgat, borospohár mögé rejti az arcát. Mindketten tudjuk, hogy nem szolgálhat értelmes magyarázattal. Nézem a két gyűrűt – hogy férnek meg egymás mellett? „Nagyon ritkán viselem egyszerre mind a kettőt – mondja –, csak amikor úgy érzem, megengedhetek magamnak egy kis cinizmust.”

Azt ajánlom neki, hogy legyen valóban cinikus. Akkor zsidóságát tanulságos életrajzi ténynek fogná fel, nem kölöncnek. Túlélte a botrányt – lépjen is túl rajta! Ha életünk végéig apánk köveit cipeljük, a saját poggyászunkra nem jut erőnk. A cinizmus páncélja mögött profitálhatunk a szörnyű szerencséből, hogy gyerekkorunkban az üldözöttekhez tartozhattunk. „Miféle profitról beszélsz?” – kérdi tágra nyitott szemmel. – „Együtt érezhetünk az elnyomottakkal, és ez megóv bennünket az elállatiasodástól.” Klára szomorúan rám néz. „Te beszélsz cinizmusról?” – kérdi. – „A morális pátoszhoz manapság cinizmus is kell – mondom. – Enélkül bármelyik újság bármelyik száma megölne. Ha szívünkre vennénk, miféle figurák kezében a sorsunk… Esszük ezt a japán csodapecsenyét, és közben gyerekek százai halnak éhen. Cinizmus nélkül hogyan ínyenckedhetnénk tovább, ha látnánk lelkiismeretünk szemével az aszott lábú és felpüffedt hasú…” Klára leteszi a kést-villát, eltolja magától a tányért. „Holnap reggel vagy legkésőbb délben mégis enni fogsz.” – „Elvetted az étvágyamat – mondja –, és a házamba is rossz lelkiismerettel megyek haza.” – „Helyben vagyunk. Hitedet elvesztetted, a közösségből kihulltál, mi maradt meg neked a zsidóságból? A rossz lelkiismeret.” – „És mi ezen olyan mulatságos?” – kérdi. – „Az jutott eszembe, hogy mégiscsak szerencséd van. Csak férjhez nem szabad menned nem zsidókhoz. Ha apád körültekintőbb, az ágyadból is kitiltja őket.” Klára a fejét csóválja. „Apámnak meg sem fordult a fejében, hogy mással is szeretkezhetek, mint a férjemmel. Az még egy másik generáció volt.” Órájára néz. Magam elé húzom a tányérját, nekilátok a porciójának. „Semmit sem változtál – állapítja meg Klára –, siess, mert tizenegykor megint felhív.” Azon tűnődöm, hogy rossz lelkiismerettel fekszik-e le vele. Gyorsan magamba tömöm az ételt, ő fizet közben, és máris röpülünk haza. Útközben alig beszélünk. Az erdőszéli háznál egy autó várakozik a sötétben. „Jiři?” – kérdem. – „Lehetetlen” – mondja idegesen, és rálép a fékre. Ekkor kigyullad az autó lámpája, egy férfi beléáll a fénysugárba. Felismerjük Gerőt.

„Jól ismerem ezt a környéket, asszonyom. Ezt az erdőt. Kiérkezésem után évekig jártam ide. Bármilyen összegbe le merném fogadni, hogy nem találja ki, miért.” Ülünk a nappaliban, kezünkben konyakospohár. „Nem akarok zavarni” – mondja Klára. – „Ha valaki zavar, az én vagyok – szögezi le Gerő. – Ezt megszoktam már. Nem vagyok olyan kellemes ember, mint a barátunk.” Engedélyt kér, hogy rágyújthasson, majd megismétli: „Nem vagyok olyan kellemes ember. Ezért olykor magányos életre kényszerülök. Amikor megérkeztem ide, kerültem a magyarokat, a bennszülöttek pedig nem érdeklődtek irántam. Két és fél éve volt már telefonom, amikor először hívott fel az egyik, az is csak azért, mert mellétárcsázott. Kijártam ide az erdőbe, és elültettem néhány palántát. Saját fáim voltak a vadonban. Évekig gondoztam, száraz időben locsoltam őket. Most már nagyok. Ha nem volna sötét, megmutathatnám azt a hármat, mely életben maradt. Ha nincs kin kiélnünk gondoskodóhajlamainkat, akkor ültessünk fákat, mert ez gyengéd foglalatosság, eredményei kézzelfoghatóak; és ha kudarcot vallunk, és egyik-másik ápoltunk elpusztul, annyi baj legyen. Egy fa miatt még senki sem ölte vízbe magát, ki se vándorolt senki egy fa miatt.” Újra tölt magának. „Semmi pénzért nem tartanék kutyát, se papagájt, inkább lepkéket gyűjtenék. Azokért nem kár, ha megdöglenek.” Kiissza poharát. „Képzelje el, asszonyom, volt egy kis erkélyem, beüvegeztem, fűtöttem, trópusi növényeket akartam termeszteni Bostonban. Talán hogy ne egyedül én legyek idegen itt.” Rám néz. „Ne röhögj. Nem vagyok szentimentális. Már rég kiköltöztem abból a lakásból.” – „Tudom, tudom, vasáru-kereskedésed van, feleséged komputerügynök, nevelt fiad zseniális fizikus.” Gerő elereszti megjegyzésemet a füle mellett, továbbra is Klárának magyaráz. „Feleségem nem tűr a lakásban virágot. Szerinte a nagyváros száműzi a természetet, és merő képmutatás, ha megpróbáljuk visszacsempészni a hátsó ajtón. Egy nagyvárosi lakás légkondicionált terében egy csokor rózsa: hazugság. Minél szebben virágzik, annál rosszabb. Vállaljuk életkörülményeinket kompromisszumok nélkül – ezt mondja a feleségem.” Közbeszólok: „Ismerős okoskodás.” Gerő bólint: „Kétségkívül összeillünk, a feleségem meg én” – és felhajt még egy konyakot. Megszólal a telefon. „A konyhában veszem fel” – mondja Klára, és kiszalad az ajtón.

Most, hogy kettesben maradtunk, elakad a társalgás. Gerő körben jár a teremben, a képeket szemléli. Eltökélem, hogy nem töröm meg a csendet. Elvégre ő szaladt utánam, neki van mondanivalója. Kérni vagy kérdezni akar valamit, esetleg új megvilágításba szeretné helyezni a történteket. Vagy ki akarja önteni a lelkét. Háttal áll nekem, zsebre dugott kézzel, a Rothko-kép előtt. Az is lehet, hogy kést szorongat, és meg akar ölni engem, a tanút. Már az olasznál is megemlítette, hogy fantasztikus kései vannak. Eszembe jut, micsoda szenvedéllyel élesítette annak idején alumíniumkanalának nyelét az ágy vasán. Mindnyájan megtettük ezt, hiszen csak így juthattunk a zárkában vágószerszámhoz. Gerő azonban a köszörülés megszállottja volt, roppant gonddal csiszolta a kanálnyelet, fél szemét behunyta, a másikkal megszemlélte az eredményt, hüvelykujjával végigsimította a kanál élét, tovább dolgozott, míg le nem tört egy darabka az élből. Kanalat cserélt valamelyikünkkel, és folytatta a munkát, míg végül, harmadszorra, egyenletesen éles alumíniumpengével büszkélkedhetett. Már éppen meg akartam kérni, hogy ne vágja fel az ereit, mert tudtam, hogy ezzel a gondolattal játszik, amikor hívatták az operatív osztályra. Ettől az osztálytól még a fegyőrség tagjai, sőt tisztjei is rettegtek, mivel nem a büntetés-végrehajtáshoz, hanem közvetlenül a belügyminisztériumhoz tartozott. Vezetője egy tépett fülű őrnagy volt, egykori birkózó, nagy testű, nyugodt ember. Elbeszélgetett Gerővel, aki ezután jó ideig kevesebbet foglalkozott a kanalával.

„Vedd ki a zsebedből a kezedet – mondom –, a végén, még azt kell hinnem, hogy le akarsz döfni.” Előttem áll most, rám bámul, rossz érzés fog el. – „Tudtam, hogy nem bírod ki a csöndet – válaszolja –, mindig kotyognod kell valami hülyeséget.” Leül, rágyújt, és inkább magának mormolja, mint nekem: „Érdekes, csakugyan megfordult a fejemben. Akkor azonban a nőt is meg kellene ölnöm. Eh – és legyint –, gyáva vagyok.”

Szeretném, ha Klára visszajönne, de ő, nyilván tapintatból, nem mutatkozik. Percek telnek el, megelégelem a csendet. „Mit óhajtasz tőlem?” – „Semmit. Csak ülni akarok veled, mint régen.” – „Régen azért ültünk együtt, mert nem állt rendelkezésünkre nyitható ajtó.” – „Értem – mondja –, tehát menjek a fenébe?” – „Csak ha nincs különös mondanivalód.” – „Hova sietsz? A vén pipi megvár.” Felugrik, újra járkálni kezd. „Amikor amerikai állampolgárságért folyamodtam, kétszer is elutasítottak. Beadtam a harmadik kérvényt is, és néhány hét múlva beidéztek a bevándorlási hivatalba. Egy fiatalember, aki 1956-ban még az anyja csecsét szopta, közölte, hogy csak bizonyos feltételek között kaphatok állampolgárságot. Kezében volt az aktám, az egész cakpakk, meg is mutatta. Tőlem függ, mondta, hogy egyik napról a másikra megvonják-e a tartózkodási engedélyemet, és kizsuppolnak-e az országból. Hogy hova, arról még sejtelme sincs, talán valami dél-amerikai banánköztársaságba vagy Mexikóba vagy Dél-Afrikába, egyszóval a világnak valami olyan zugába, ahol mindenek ellenére befogadnak.” – „Mire te?” – „Semmi közöd hozzá” – és leül velem szembe, karomra teszi a kezét. Ez meglep, feszélyez is. Gerő annak idején viszolygott minden érintéstől. Négyen éltünk összepréselődve egy kis cellában, elkerülhetetlen volt, hogy olykor egymáshoz ne érjünk, vagy össze ne ütődjünk. Most a karomat fogja, a szemembe néz. „Azért akartam mindenáron találkozni veled – mondja, és most először barátságos a hangja –, hogy tudomásodra hozzam: te tetted tönkre az életemet, baszodalássan.” Feláll, rám mosolyog, és kisétál az ajtón.

Ricsaj a buszban: a kocsi elején ülő fekete bőrű fiatalember ki akar szállni. New Havenbe szól a jegye, csakhogy a busz nem áll meg New Havenben. Az elágazásnál vette észre tévedését, most bal kézzel a rádióját fogja, a jobbal veri a vezetőfülkét. A sofőr a hibás, miért nem figyelmeztette őt, amikor a jegyét kezelte. „New Yorkban megállunk, onnan visszautazhatsz” – közli a sofőr a kis hangosbeszélőn. Egy penészes képű úriember szerint büntetést is kell még fizetnie, amiért New Haventől New Yorkig potyán utazott. A fiatalember üvöltve káromkodik, a rohanó kocsi ajtaját feszegeti. Előttem az őszes hajú nő roppant izgalomba jön. „Uh, uh, uh, uh” – kiabálja valószínűtlenül magas hangon, topog, két kézzel csapkodja hátra feje fölött a levegőt. Nagy sokára megállunk, a fekete bőrű fiatalember kiszáll az újból szemetelő esőbe, leköpi a buszt.

Ez a gonosz kis eseménysor visszahoz a tegnapból a mába. Arra gondolok, hogy képtelen lennék vállalni egy ilyen botrányt. El tudom magamról képzelni, hogy egy kultuszminisztert lehülyézek, vagy hogy felfricskázom a rendőrkapitány orrát; de sosem bírnám érzelmileg így kiszolgáltatni magam egy busz közönségének. Hálás vagyok a fiatalembernek: elmúlt a fáradtságom. Ismét fellapozom a füzetemet. Áthúzom, amit az előbb írtam. Mielőtt irodalmat próbálnék csinálni Gerőből, előbb talán meg kellene értenem őt. Azon kapom magam, hogy tegnapi utolsó mondatával birkózom. A fülemben cseng, elhessegetem, visszajön. Firkálni kezdek, kapkodva, vázlatosan, hogy felidézzem a történteket.

Amikor Gerőt az operatív osztályra hívatták, már egész nap az ágy vasán ült, a kanalát köszörülte, vagy egyszerűen csak tenyerébe temette a fejét. Ha járkáltam a zárkában, dührohamot kapott. Összerándult, ha lépteket hallott a trepni felől, vagy ha valamelyik őr megdöngette egy zárka ajtaját. Még a kondércsörömpölést, kedvenc muzsikánkat sem bírta elviselni. Porciójának nagy részét felosztottuk egymás közt. Egy ízben kikopogott, hogy tegyék magánzárkába, azt se bánja, ha sötétbe, de egyedül akar lenni. „Majd mindjárt elteszem magát valahova” – válaszolta a szakaszvezető.

Viola szakítólevelét május elején kapta meg, június elején válaszolt rá – negyedévenként írhattunk harminckét sort –, apró betűs szemrehányások özönét zúdította az asszonyra. A beszélő június végén volt esedékes. Félévenként találkozhattunk egy általunk megjelölt személlyel, a találkozás időtartamát az elítéltnek és zárkájának a magatartásától függően tíz és huszonöt perc között szabták meg. A rabok már a beszélő előtt egy hónappal tébolyító rendet tartottak a cellában, naponta többször kikopogtak vízért, felmosták a betonpadlót, a szalmazsák sarkos volt, a lavór ragyogott, még a kibliről is levakarták a rozsdát. Gerő nem vett részt ebben a buzgólkodásban, csak arra vigyázott, hogy ne tompítsa el derekával a szalmazsák élét. Kanálköszörüléskor vécépapírt tett a földre, hogy az alumíniumpor oda hulljon. Én tüntetően szabotáltam a rendet, megalázónak éreztem, hogy heteken át rabszolgáskodjunk néhány percért, amelyet a parancsnokság esetleg kegyeskedik engedélyezni nekünk. Gazsi nevű zárkatársam, továbbá Pista bácsi, egy horthysta százados, fáradhatatlanul tisztogatott. Egy szép napon, amikor már ötödször nyalták fel a padlót, munkájuk végeztével felkaptam a vödröt, és a szennyvizet a falra zúdítottam. Gerő felugrott, nekem rontott a kanállal, Gazsi csak üggyel-bajjal bírta lefogni. Mire az őr benyitott, Pista bácsi már vakarta lefelé a piszkot a falról. „Elbotlottam a vödörrel” – mondtam az őrnek, aki erre néhány káromkodás kíséretében sanyarú jövőt jósolt nekünk. „Ha csak tíz perc beszélőt kapok – közölte Gerő az esemény után két nappal –, akkor esküszöm, hogy elvágom egy éjjel a nyakad.”

A beszélő napján Gerő nyolctól egyig hiába várja a hívást frissen mosott és vasalt csíkos öltönyében, melyet a házitól kapott tíz cigarettáért. Aztán az ágyra veti magát, és akkor sem hajlandó felkelni, amikor az őr megjelenik az ajtóban. „Ezt megkeserüli” – mondja az őr. Vasárnap történik ez, és csütörtökön hívatják Gerőt az operatív osztályra. Két óra múlva tér vissza, leül az ágy vasára, estig meg se mukkan.

Íratlan börtönszabály szerint a rab gyanúba keveredik, ha nem számol be fogolytársainak a zárkán kívül töltött időről. Kérdezősködni nem illik, de mindenkinek az agya őrülten jár, és a következtetések, amelyek ilyenkor születnek, még tényekkel sem ingathatok meg. „Be akartak szervezni – közli Gerő a takarodó után, már fekve a sötétben –, azt ígérték, hogy visszaszerzik nekem az asszonyt, ha együttműködöm velük.” – „Hát szóval vamzer lettél, Sándor” – állapítja meg Gazsi. – „Dehogyis lett –mondja Pista bácsi –, hiszen akkor most mesével etetne bennünket.” – „És legalább rájuk borítottad az íróasztalt?” – kérdi Gazsi. – „Miért borítottam volna rájuk – válaszolja Gerő. – Csak a munkájukat végzik.”

Csakhamar átszervezik a zárkákat. Két katolikus pappal kerülök össze. Pár nap múlva megérkezik a negyedik lakótárs is: Gerő. Addig fegyelmi okból magánzárkán tartották. „Firkászok és egyéb népbolondítók egy helyre valók” – mondja az őt kísérő őr, mielőtt ránk zárná az ajtót. Nehéz hónapok következnek. Az idősebb pap – alacsony, véreres képű ember – a zárka sarkában áll imádkozó pózban, a kinti zörejekre fülelve, szikár társa pedig, már szintén ötven fölött, szótlanul ácsorog az ágy és a kibli közt. Csak egymással váltanak néhány szót, suttogva szinte. Bennünket nyilván az istentagadó rendszer egykori kiszolgálóinak néznek, akik a forradalom idején elszámítottuk magunkat. Gerő sem beszél, ül az ágy vasán, soros levele sehogy sem akar befutni. Amikor mi írjuk a levelet, kanalával tűhegyesre faragja a ceruzát, hogy minél több betűt zsúfolhasson a megengedett harminckét sorba.

Október elején ismét az operatív osztályra vezetik. A tépett fülű őrnagy előtt az íróasztalon ott fekszik a levele. „Ezt nem továbbítottuk” – mondja az őrnagy. Gerő tiltakozik. A levélben nem sértette meg az előírásokat. „Az előírásokat nem – válaszolja az őrnagy –, de a feleségét annál inkább. Egy ilyen rendes asszonyt.” Gerő fenntartja magának a jogot arra, hogy önállóan formáljon véleményt a feleségéről. Az őrnagy hellyel kínálja Gerőt, és megkérdi tőle, hogy milyen célból írta a levelét. Ha szakítólevélnek szánta, akkor ő szabad utat enged neki. A „kurva” szót ez esetben is törli persze, erkölcsi okból. De ha vissza akarná szerezni a feleségét, akkor nem gyűlöletet kell mutatni, hanem megértést. Megértéssel és szeretettel sok minden elérhető, különösen az olyan érzelmekre éhes asszonynál, amilyen Viola. Felesége nevét hallva Gerő keze remegni kezd. Gyanú támad benne, hogy az asszony az őrnaggyal is lefeküdt. „Honnan tudja maga, hogy milyen típusú asszony a feleségem?” – „Beszéltem vele – válaszolja az őrnagy. – Hajlandó meglátogatni magát. Még ezen a héten kaphat egy rendkívüli beszélőt.” Gerő a fejét rázza. „Itt ebben a szobában társaloghatnak. Őr nem lesz jelen. Az időt nem korlátozom.” – „És mibe kerülne nekem egy ilyen beszélő?” – „A mi társadalmunk alappillére a család – folytatja az őrnagy. – Kötelességünk megmenteni a családokat a széthullástól. Ezért nem küldtük el a levelét.” Gerő hallgat. „Senki sem fog magukra nyitni. Minden rendelkezésére álló eszközt bevethet, hogy visszaszerezze az asszonyt.”

Erről a kihallgatásról másnap számol be nekem Gerő, amikor váratlanul kettesben maradunk. A két papot kihívták a zárkából, hogy közöljék velük: cigányokat fognak írásra-olvasásra tanítani. „Mi is tanítani fogunk – mondja Gerő. – Papok, tanárok, firkászok, mind professzorok leszünk az analfabétaiskolában. A délelőttöket nem kell zárkán tölteni. Papírt, ceruzát kapunk. Mondtam a tépett fülűnek, hogy engem hagyjon ki ebből. Én ülni akarok, semmi mást, mert engem erre ítéltek.” – Megvonom a vállam. Elvigyorodik. Rám mered. – „A tépett fülű azt mondta, hogy őt is mindig nagyon izgatták a világos bőrű, szeplős nők.” Elhallgat, a beszögelt ablakhoz sétál, a hátát mutatja nekem. – „Még ezen a héten beszélhetnék Violával. Menjek bele?” – Nem válaszolok. – „Mit hallgatsz, mint szar a fűben? Az analfabétaiskolát kellene megfigyelnem. Senkiről sem írnék rosszat. Együtt fogalmazhatnánk meg a jelentéseket. És legalább biztosak lehetnénk abban, hogy igazi vamzert nem küldtek a nyakunkra.” Megfordul, a szemembe néz. „Menjek bele?” – „Menj bele – mondom magam számára is váratlanul. – Habozás nélkül menj bele.” Megérzem, hogy aki ilyet kérdez, az lélekben döntött, csak még valamiféle igazolásra vár. Vagy aláírta már a papírt a magánzárkán, vagy idő kérdése, mikor teszi. Így hát csakugyan jobb, ha tudom, ki a spicli. És ha befolyásolhatom a jelentéseit. „Menj bele” – mondom még egyszer, nyomatékosan. Most, negyed évszázad múltán, én vagyok a bűnbak, én tettem tönkre az életét.

Három délelőtt, hétfőtől szerdáig, beszélt, beszélt, megszakítás nélkül, mint valami gyógyszer hatása alatt. A papok már tanítottak, ketten voltunk a zárkában, ezúttal ő rohangált fel-alá az ágyak között, én meg a hokedlin ültem. Főként szerelmi kalandjait mesélte, idősebb nőkkel, akik mind nagyon hálásak voltak neki, mert ő csak feküdt alattuk, félrekoncentrált, és hagyta, hogy a nők élvezzenek háromszor, négyszer, ötször egymás után. Ő csak egyszer élvezett, elvből, mert nem akarta Violát megkárosítani. Mint vidéki újságíró el se szalaszthatta a nőnemű riportalanyokat, mert a hölgyek megpuhulnak, fellazulnak a szerelemtől, és kiöntik a szívüket, az egész löttyöt, és ilyenkor írásaiba mindig különleges színeket tudott keverni. De igazából csak Violát szerette, és ezt egyetlen ágyban sem feledte el. Szerelmük történetébe is beavatott. Az ő apja református lelkész volt Somogylábadban, Violáé 45-ig jegyző, hívő katolikus. Mindkét család ellenezte a kapcsolatukat, pletyka- és rágalomhadjáratot folytattak egymás ellen éveken át. Rómeó-Júlia-történet volt az övék, tilalmak gyűrűjén kellett áttörniük, a barátok és ismerősök köre, az egész falu két táborra szakadt. A szerelem a vonaton kezdődött, amikor ő negyedikes volt, Viola másodikos. Mindketten Kaposvárra jártak gimnáziumba, reggelenként és olykor délutánonként is együtt utaztak. Hetekig a lány kezét se fogta meg. Verseket írt hozzá, mert akkor még költő akart lenni, de a verseket nem merte megmutatni neki. Reggelenként átnézte Viola dolgozatait, sőt még kémiára is oktatta, pedig ahhoz ő sem értett. Gyönyörű, idilli volt ez az időszak, ami sajnos nem mondható el első nászukról, melyre érettségije napján került sor, úgyszintén a vonaton, pontosabban a vonat vécéjében. Mindketten ittak a sikeres érettségi örömére, és ami ezután történt, arra nem szeret emlékezni. Ünnepi nadrágja véres lett, és roppant félelmek közt lopakodott haza. Viola ezután hetekig kerülte őt, de amikor véletlenül összefutottak, teljes erővel fellángolt a szerelem, és tartott egész nyáron át. Ősszel ő Pécsre ment az egyetemre. Kisvártatva kitört a botrány, mert egyik levele Viola szüleinek kezébe került. Mindez csak most áll így össze bennem, mert Gerő összefüggéstelenül hadart. Sok részletet el is felejtettem, de az alaphelyzetet magam előtt látom: ő fel-alá rohangál, és beszél, én szótlanul ülök a hokedlin, kettőkor visszaérkeznek a papok, ekkor Gerő leül az ágy vasára, és meg se mukkan másnap reggelig.

Csütörtökön tízkor kiszólítják a zárkából, csaknem négy óra hosszat van távol, nem sokkal a papok előtt érkezik vissza. „Mindennek vége – mondja. – Rémesen néz ki, mint a saját nagyanyja. Udvariasságból meg akartam baszni, de azt mondta, nem csalhatja meg Siklóst.” Hahotában tör ki. „Jó, mi? – kérdi. – Fantasztikus humora van, mi?” Elkomorul, szótlanul ücsörög pár percig. „Aztán bejött a tépett fülű, és megígértette vele, hogy nem hoz végleges döntést, amíg nem szabadulok. És hamarabb fogok szabadulni, ha jól viselem magam. Ekkor már bőgött, és ilyen duzzadt lett az ajka, és azt mondta, hogy rémes neki ilyen ruhában látni engem, és nem ezt ígértem neki, amikor feleségül vettem, és a gyerek már nem is emlékszik rám.” A papok visszaérkeznek, ő elnémul megint, majd estefelé még egyszer megszólal: „De a Siklóst, azt nem csalja meg.” Aztán rámordul a véreres képű papra: „Mit bámulsz, baszodalássan?”

Az órámra nézek: háromnegyed egy. Elindulok, hogy megkeressem Klárát. A konyhában ül, a telefon mellett, fehér pongyolában. „Már csaknem elaludtam – mondja –, elkotródott végre?” Aztán: „Vissza akartam hívni Jiřit, de úgy döntöttem, hogy mégse. Hadd törje ki a frász.” – „Miféle frász?” – kérdem. – „Féltékeny, amiért itt alszol.” – „Miért kellett neki megmondani?” – „Már az előadásodra sem engedtem eljönni. Mondtam neki, hogy régi barátom vagy, és csaknem harminc éve nem láttalak. Most pedig ide akart rohanni. Megkértem, hogy ne tegye.” – „Mire ő?” – „Azt kérdezte, zsidó vagy-e. Mert ha zsidó vagy, akkor biztosan megcsalom veled, hadd örüljön a sírban az apám.” Mosolygok, tetszik ez a mondat.

A busz ablakából már Newarkot látom, romos városi táj, autónyájak kietlen gyárépületek előtt, lerobbant házak, roppant roncstelepek, itt is, ott is mocskos füstoszlopok, az üres telkeket sárgás gaz növi be, szitál a szemetes eső, és mégis, ez az ipari szörnyképződmény költői gondolattársításokat ébreszt bennem, Ginsberg verseiben találkoztam vele először, egy ideig itt lakott őrült anyja a század elején, miután megérkezett Oroszországból. Az irodalom, még ha pontos is, megszépíti a rútat, miközben kerülő utakon érzelmi kapcsolatot létesít vele. Az őrült anya olcsó szódákat ivott Newark halottasházaiban, orra newarki savanyúságszaggal volt tele. Mintha érezném is ezt a savanyúságszagot, a sárgás arcú asszonyra gyanakszom, és csakugyan, termoszedényből kanalaz magába valamit, közben vadul rázza a fejét, rejtély, hogy képes a szájába beletalálni. Kanalával dobol az üres edényen, és böfög. Nemcsak Newark, az őrület is kevésbé visszataszító költői megfogalmazásban.

Nagyanyám is rázta a fejét egy teljes délutánon át. Agyvérzése volt, többé nem tért magához, hajnaltájt meghalt. Utolsó mondatával állítólag a fiát hívta, egy jól szituált, magyaros bajszú, szép termetű jogtanácsost, aki munkatáborban pusztult el. Nagyanyám korábban igen jókedvű asszony volt, a gondokat messze űzte magától, élvezte a mérsékelt jólétet, melyet férje, később a fia biztosított neki. Szívesen játszott az unokáival, testvéreit és unokatestvéreit látogatta, és kártyázott, ahányszor csak tehette. Élete első negyven évét falun töltötte. Nagyapám gazdatiszt volt, családjában hazafias szellem honolt, dzsentris allűrök, amelyek túlélték a monarchiát és nagyapámat is. Nagyanyám csak 1944 júniusában roppant össze, aznap, amikor fel kellett tűznie a sárga csillagot. A háta meggörbült, arca összeaszott, nem akarta többé látogatni testvéreit és unokatestvéreit, ki se ment az utcára, csak amikor a gettóba hajtották. Útközben kétszer összeesett, és ha anyám segítségével sikerült is talpra állnia, lelki értelemben ott maradt a gettó kövén. A felszabadulás sem szabadította fel, nem szívesen ment emberek közé, mintha szégyellte volna magát, és egy héttel fia halálhíre előtt önvédelemből meghalt.

Az őrült asszony elrakta termoszedényét, és most ismét a levegőt hessegeti hátra, ugyanazzal a merev, görcsös mozdulattal, ahogy nagyanyám hessegette a rohamozó legyeket. Ez a kép tegnap este is eszembe jutott, a japán vendéglőben, miközben a Dávid-csillagos gyűrűt simogattam. Ott még úgy véltem, Klára felülkerekedett az iszonyaton, nagyanyám inkább levágta volna az ujját, mint hogy ilyen gyűrűt hordjon. De amikor éjjel lefeküdtünk, Klára a bal mellére nyomta mutatóujját. „Ide nézz: nem jön le.” Megcsókolom. „Lerágni se tudod. Lenyalni se – mondja. – Egy Nagymező utcai kirakatban láttam lógni egy borostás férfit. Felöltőjén nagy sárga csillag. »így jár, aki zsidó« – hirdette mellette egy tábla.” Elhúzódik tőlem, mutatóujja még mindig a mellén. „Azt hittem, Amerikában lemoshatom. Állandóan az az érzésem, hogy Jiři látja. A kabátomon, a blúzomon, a bőrömön is. Látja, és megvet érte. Pedig nem antiszemita.” Elsírja magát, feláztatja a könny.

„Otthon voltam veled” – mondja később. Nyugodtan fekszik mellettem. Megbámulom lányos testét a gyertyafényben. Mit jelent neki az „otthon”? A közös származást? A közös gyerekkort? A közös anyanyelvet? „Jiři is idegen itt – mondom. – Ő is közép-európai. Üldözött volt ő is, és még csak haza se látogathat.” – „Jiři más. Maga választotta a sorsát.” Bólogatok. Ez a nő úgy éli át az életét, mint valami elrendeltetést. Odahaza idegennek érezte magát, de idegenben sincs otthon. Néhány év óta minden hónap első vasárnapján találkozik a nácizmus Boston környékén élő üldözötteivel. Többnyire egy ingatlankereskedő villájában jönnek össze, nyáron a park nagyságú kertben, hűvösebb időben az úgynevezett „bársonyteremben”. Egy holland pszichoanalitikusnő folyton bosszúról ábrándozik. Farkaskutyákat uszítana egykori kínzóira. Megetetné velük az ürüléküket. Egy német festőnő szerint a szenvedés nemesít; folyvást azt bizonygatja, hogy hálás a sorsnak mindazért, amit megélt. Ismét mások félrehúzódnak, üzleti ügyeiket intézik. „Hagyd a fenébe ezt a bandát – mondom. – Köpj rájuk, és menj feleségül Jiřihez.” Klára mosolyog. – „Szerintem Jiři itt leselkedik valahol. Nem mer becsöngetni. Barátod pedig a ház másik oldalánál hallgatózik, de ő be is csönget.” – „Ma már nem csönget be” – mondom. Klára megfogja a kezemet. – „Ne akarj engem férjhez adni. Legalábbis addig ne, amíg az ágyamban fekszel. Inkább ölelj át. Vagy aludjunk.”

Később álmomban is szeretkezem Klárával, de a végső pillanat előtt értesítenek arról, hogy egy sírt meggyaláztak. Szexuális szimbólumokat rajzoltak rá, vagy talán előkaparták a holtat, és vele követtek el valami kimondhatatlant. Kétségbeesetten erőlködöm, hogy kitaláljam, kinek a sírjáról van szó. Egyszer csak meglátom Klárát a konyhánkban, a hokedlin ül, feleségem főz a gyerekeknek, feltűnök én is a konyhaajtóban. „Látod – mondja a feleségem –, most odaégett a rántás.” Mentegetőzni akarok, de ő már nincs sehol. Klára a hokedlin ül, én feleségem nevét kiáltva felébredek, a gyertyák még égnek, Klára mélyen alszik, végre megviselt az arca, szeme alatt sötét karikák.

Bárhogy kíméljük magunkat, a halottak előbb-utóbb benyújtják a számlát. Múltunk kísérteteivel, ha néhány év vagy évtized múlva váratlanul bekopogtatnak életünkbe, zöld ágra vergődünk, mert egyazon megítélés alá esünk. A túlélők kenyerét esszük valamennyien, arcunkon a megbocsáthatatlan, de elkerülhetetlen megalkuvások nyoma, lefekhetünk vagy elbánhatunk egymással, a következmények beláthatók. A holtaknak azonban nem kell elviselniük a hétköznapok botrányát, önvédelmünk páncélburkát lézerpillantásuk könnyedén fúrja át. Szökevényeknek szeretnénk látni őket, de ők elhitethetik velünk, hogy az áldozataink. E pillanatban hajlok arra, hogy feleségem még ma is élne, ha én öt évvel a halála és húsz évvel válásunk után nem fekszem le Klárával, akit ő sohasem szívelt.

Meztelenül állok az ablakban, a sötétséget kémlelem, a komor erdőszéli fák mögött talán csakugyan ott lapul Jiři és Gerő, feleségem kórházi hálóingében a lomb közt kuporog. Mintha kimozdulna valaki az egyik fa mögül, majd visszahúzódna megint. Most a karját dugja ki – mit akarhat? Csak Gerő lehet ilyen tolakodó. Kisétálok, és bemutatom a feleségemnek. „Semmire se emlékszel – hallom most Gerő hangját. – Csak becses személyeddel törődsz.” „Valóban találkoztunk már” – mondja a feleségem, és már látom is száját a szám közelében. Látom az egész jelenetet. Az ágyban fekszünk, esős nyári éjszakán, és egyszer csak felberreg a csengő. Nincs kedvünk ajtót nyitni. Újabb éles, hosszú csengetés. Ki lehet ez? A politikai rendőrség nem is olyan régen éjszakánként gyűjtötte be áldozatait. Végül a feleségem pongyolában kimegy ajtót nyitni, én gyorsan magamra kapom nadrágomat és ingemet.

Gerő a dolgozószobámban a könyvszekrény előtt áll, szinte földig érő ballonkabátjában, lucskosan és borotválatlanul, cipője körül tócsa. „Mi van? – kérdi, miközben kezet rázunk. – Hogy ityeg a fityeg?” – „Fogas kérdés” – válaszolom. Feleségem belép, egyik kezében almapálinka, a másikban feltörlőrongy. – „Adj kölcsön harmincezer forintot – mondja Gerő. – Azért előtte kérem, hogy ne hivatkozhass rá, ha nem akarsz adni.” Feleségem nevet. „Nincs pénzem – válaszolom. – Munkám sincs egyelőre. Talán értesültél róla, hogy nemrég szabadultam.” – „1960 nyarán” – mondja Gerő. – „Úgy van.” – „Azóta eltelt két év, biztos összegyűjtöttél már innen-onnan valamit.” Hallgatok. „Ha nincs pénzed, szerezz, nagy szükségem van rá.” – „Miért nem ülünk le?” – kérdi a feleségem.

Az asztalnál megisszuk az első rundot. „Húszezret összetarháltam már. Még harmincezer kell, negyvennyolc órán belül, különben bekasztniznak megint.” – „Szomorú – mondom –, csakhogy valóban nincs pénzem.” – „Nem érdekel – válaszolja Gerő –, neked kell kihúznod a szarból, mert ez bizonyos értelemben közös buli.” – „Kimenjek?” – kérdi a feleségem.

Bárhogy töröm a fejem, nem bírom emlékezetembe idézni, hogy már akkor kiment-e a szobából. Annyi bizonyos, hogy hajnaltájt egyedül kísértem ki Gerőt, és amikor beosontam a hálószobánkba, ébren volt még. Átölelt, arcomhoz szorította sós arcát. „Hogy lezüllött – sírta –, veled is megtörténhetett volna.” Eszerint jelen lehetett, amikor Gerő elmesélte, hogy mint a somogylábadi kultúrház igazgatója elsikkasztotta a rábízott intézmény pénzét, és a hiány pótlására negyvennyolc óra haladékot kapott. Talán azt is hallotta, hogy Viola visszaköltözött a frissen szabadulthoz, de tíznapi együttélés után végleg otthagyta, és feleségül ment egy dr. Knoblauch nevű földrajztanárhoz. Gerő igen sablonosan reagált erre, inni és nőzni kezdett, hajnalig etette-itatta a megyei vadásztársaságot, és olyan költekező életmódot folytatott, hogy egy ízben már beidézték a kaposvári rendőrkapitányságra, ahol a véletlen játéka folytán éppen dr. Siklós rendőr őrnagy figyelmeztette a fenyegető következményekre. Gerő, aki akkor is kapatos volt, „sógor”-nak titulálta Siklóst. „Remélem, te is megtanultad, hol lakik az úristen, sógor.”

A történet lényegét azonban egészen biztosan én meséltem el a feleségemnek. Amikor Gerő szabadult, egy Volga várta a börtönkapunál. Két fiatalember ült benne. Felajánlották neki, hogy hazaviszik Somogylábadba. Gerő visszautasította a megtiszteltetést, de a fiatalemberek nem tágítottak. Egyikük, hogy érvelésének nyomatékot adjon, kikászálódott az autóból. Csaknem kétszer akkorának látszott, mint Gerő. A százhetvenhat kilométerből százötvenet némán tettek meg. Ekkor Gerő megkérdezte, hogy mit akarnak tőle. A termetes fiatalember, aki mellette ült a hátsó ülésen, tudatta vele, hogy isten is a megtért bárányokat kedveli a leginkább. A kutyából igenis lehet szalonna. Összehasonlították Gerő hajdani uszító cikkeit az utóbbi időben írott bizalmas jelentéseivel, és el vannak ragadtatva. Szeretnék, ha az amnesztia nem törné meg Gerő fejlődését. Ezentúl a rendőrhatóságok számára fog dolgozni. Gerő tiltakozott, ő csak a börtönévekre írt alá kötelezvényt. A volánnál ülő fiatalember megjegyezte, hogy az ilyen aláírás egy életre szól. Gerő kiabálni kezdett, azonnal álljanak meg, ki akar szállni. A Volga megállt. A termetes fiatalember ismét kikászálódott belőle, átment Gerő oldalára, és udvariasan kinyitotta az ajtót. Semmi kifogása sincs az ellen, ha Gerő a hátralévő tíz kilométert gyalog teszi meg. Ennyi ülés után talán jót is tesz egy kis testmozgás szabad levegőn. Huszonnégy órán belül azonban be kell fáradnia a rendőrségre a személyi igazolványáért. Ez alkalommal megbeszélhetik a részleteket is. Gerő közölte, hogy nincs miről beszélniük. A volánnál ülő fiatalember ekkor hátranyújtotta annak az iratnak a fénymásolatát, amelyben Gerő besúgószolgálatra kötelezte el magát. Ezt a dokumentumot nehéz lesz eltitkolni Gerő barátai, hazafias tisztelői, hölgyismerősei előtt. Ők azonban erre is vállalkoznak. Egy éven belül eltörlik a priuszát, és a somogylábadi kultúrház igazgatásával bízzák meg. A vadásztársaság a tagjai közé választja megint. Ugyanazt a rendes bandát találja majd ott. Néhányan besározódtak, de minden jóvátehető. Most pedig szálljon ki a kocsiból, és mérlegelje lehetőségeit, míg Somogylábadba ér.

Feleségem azon a reggelen nem bírt többé elaludni. Elviselhetetlennek találta, hogy miközben főbenjáró bűnök következmények nélkül maradnak, egy-egy hiba végzetes lehet. Nem csupán szerencse dolga, hogy ki milyen csapdába pottyan bele? Azt feleltem, hogy a szerencse részben a jellem függvénye, és amit ő végzetes hibának nevez, az más szemszögből jellemgyöngeség. „Mássz le a bírói székből – mondta a feleségem –, nem unatkozol ott fenn a magasban?” Többet nem beszéltünk, ő forgolódott, én kikeltem az ágyból, és az ablakból a szemközti ház falára meredtem.

„Miért nem alszol, az isten szerelmére? Mindjárt öt óra.” Megfordulok. A gyertyák pislákolnak. „Jövök már, Mauzi” – mondom reménytelenül.

Arra ébredek, hogy az ősz hajú asszony felpattan, és kis batyujával az ajtó felé rohan. Elsőnek ér oda, szinte kizuhan a buszból. Sodródom kifelé a többiekkel. Az utcán fellélegzem – nagy boldogság, hogy itt vagyok megint, a városok városában. Nem akármilyen utat kellett megtennem idáig. Vállamra vetem a táskámat, megindulok az Empire State Building felé. Nincs kedvem hazamenni, mert mihelyt belépek a lakásba, felsír a telefon. Klára megkérdi, hogy adja-e meg Gerőnek a telefonszámomat; vagy Gerő kérdi meg, hogy jó érzés volt-e halottnak hinnem őt. Esetleg nagyanyám jelentkezik, enyhe zalai tájszólással kártyázni hív. „Maradjunk még kicsit a jelenben” – mondom magamnak az üvegtestű felhőkarcolók alatt.