A FEHÉR ÉS ÁRNYÉKAI

Anna Mark képei elé

 

Kiállítás az óbudai Vasarely-múzeumban

 

 

Nem beszélem a szakma madárnyelvét. Hogy mégis én nyitom meg Anna Mark tárlatát, egy évtizedek óta Párizsban élő és dolgozó festő első önálló kiállítását tulajdon szülőhazájában? ennek indokoltsága, ha ugyan van egyáltalán, máshonnan ered.

Munkájának, művészi törekvéseinek jó megvilágítása érdekében egy költőt idéz előszeretettel Anna Mark; Friedrich Hölderlinnek azt az enigmatikus kijelentését, miszerint: „a helyhez siet az idő”. A hölderlini metafora haikuba illően sejtelmes gondolatának nyilván megvan a maga ontológiai és metafizikai vonatkozása, igazsága, amely egy festő életművében történetesen úgy hat és úgy érvényesül, mint a megtalált teremtő inspiráció, amivel – egyik magánlevelének tanúsága szerint – az európai művészet első s máig felülmúlhatatlan aranykorának bölcsőt és otthont kínáló Görögország földjén találkozott e kiállítás képeinek a festője. Rodosz szigetén, abban a világban, ahol minden fehér, csak az árnyékok feketék. A fehér változatain: a természet fehér formáin és a teremtett világ fehér síkjain és fehér felületein, fehér geometriai alakzatain vándorló árnyékok feketéje testesíti meg az idő mozgását a földön; ez a kaleidoszkópszerűen változó, de objektív clair-obscur tüneménye rajzolja ki minden tárgy, minden forma, minden jel és minden jelenség saját terét, „sajátidejében” a létezésből.

De a létezés kelet-közép-európai régiójában a helyéhez siető idő útjának mindig volt egyfajta erőszakos és sorsszerű történelmi determinációja is, amit az életünkkel bizonyíthatunk mindannyian, akik itt összesereglettünk 1990. január 11-én az óbudai Vasarely-múzeum egyik kiállítótermében. – S amikor Anna Mark fényéhes képeit: reliefjeit és gouache-ait nézem, azzal a sajátos kettős látással, ami itt, ezen a helyen mindannyiunkat jellemez az idő magyarországi metszeteiben, az ő festészetének megtestesülései mögött voltaképpen az időnek ezt a történelmi vonulását látom. Minduntalan rajtakapom magam, hogy a mélyemlékezet a képek mögé odavetíti annak a sötét útnak a mozaikcserepeit, amelyek mentén a század egyik botrányától, a KZ-lágerek terétől szükségképpen a század másik botrányához sietett a történelmi idő; az úgynevezett „ötvenes évek” fekete labirintusához, amelynek csak vérivó Minotaurusai voltak, de a szabadulás kijárata, akkoriban úgy tűnt, örökre elfalazva. Az idő mozgásában „az évek vonulását” látom „a gyűrött földeken”, egy másik költő: Pilinszky János versének (az eredetileg M. A.-nak ajánlott) Apokrif-nak az „infravörösében”. Akkoriban ismerkedtünk össze személyesen is jó néhányan, „a lélek fényűzésére”: a művészetre áhítozó költő-, író- és festőjelöltek akkoriban terelődtünk egymás mellé a teljes kilátástalanság alagútjában a Wilheim Meister illuminátusaira emlékeztető baráti társasággá, amelynek a volt Válasz volt szerkesztője, Sárközi Márta volt a sugárzó föld alatti Napja.

Aztán, kijutva ebből a fekete térből, legelőször nem is a tollat vagy az ecsetet és a festéket, hanem a reményt kellett – újra – megtalálni, hogy lesz még egyszer tiszta és szabad, autonóm művészet a magyar világon, s a hitet kellett – újra – felszítani, hogy mégiscsak van értelme, szellemi és erkölcsi fontossága a tiszta művészi megfogalmazásnak, amelynek a lehetőségét a világ: az idő történelmi vonulása oly botrányosan és szinte jóvátehetetlenül meggyalázta.

Mindezt azért bátorkodtam elmondani, mert meggyőződésem, hogy csupán az esztétika műszavaival, fogalmi hologramjával nem lehet megközelíteni és leírni Anna Mark vállalkozásának a természetét, külső-belső karakterét. Csakis ennek a sötét útnak az emlékeivel és tapasztalataival együtt jelölhetjük ki Anna Mark művészetének a helyét a modern piktúra forrongó galaxisában, amelyről kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt, a Galilei-körben tartott előadásában így beszélt Kernstok Károly: „Én a művészet mai forrongását egy nagy, óriási tisztulási folyamatnak tekintem, amely, mint a láztól, úgy akar megszabadulni mindazoktól a külsőségektől, amelyek a festészetben ma még igen fontos szerepet játszanak… Érdekes jelenség – folytatta gondolatmenetét, hitvallását a Lovasok a vízparton festője –, hogy ezzel a tisztulási folyamattal, amely a művészetet megtisztítja a formalizmusoktól, azaz azok elsőrendű szereplésétől, ezzel a tisztulási folyamattal önkebelében egy másik szelekció is folyik. Az egyik a kutató művészet, amelyik a művészi evolúció munkáját végzi, ez adja a remekműveket. A másik az alkalmazkodó művészet, amely egyik-másik ideológia vagy osztály szolgálatában állva… hűbéresként kíséri kalóz urát jó és balsorsában. Ha győz a gazda, divatos a piktúrája, ha megbukik, úgy vele együtt eltűnik a semmiségbe.”

Látnoki szavak. Visszatekintve a különböző izmusok tündöklésének és nyomorúságának az évszázadára, napjainkban még nyilvánvalóbb, hogy az igazi kérdés-nem az, hogy egy műalkotásnak a művészetre vonatkozó teóriák katalógusában hol van a helye, hanem hogy alkotója a kutató művészet evolúciós munkáját végzi-e, vagy – Kernstok szavával –”másodosztályú pingálást” művel? Anna Mark – de befejezésül hadd mondjam így a nevét: Márkus Anna – képeit azért nem lehet valamelyik/bármelyik elmélet pórázára fűzni, mert a saját útját követő kutató művészetének a megszenvedett szabadság a garanciája és hitelesítője.

 

Domokos Mátyás