TALÁLTAM EGY KÖNYVET

 

Román György: Várkastély a hegytetőn
Magvető, 1967. 302 oldal, 18 Ft

 

 

Román György a Várkastély a hegytetőn című regényét 1939-ben fejezte be, a kiadás mégis 1967-ig váratott magára. Nem tudom, akkoriban milyen olvasói visszhangja, kritikai fogadtatása volt, annyi azonban bizonyos, hogy Román írói teljesítményéről ma, húsz évvel később egyáltalán nem esik szó, a művész kétségtelenül „az irodalom halottja”. Ennek okát nehéz, szinte lehetetlen felderíteni, de manapság, amikor mozgósított energiával folyik az „újabb próza” őskeresése, a folytatható hagyomány felderítése, talán érdekes lehet egy méltatlanul elfelejtett és szürrealista formálása, világlátása miatt a magyar epikában társtalan szerepre kárhoztatott regény újraolvasása, értékeinek felmutatása.

A regény első megközelítéséhez maga az író adja a szánkba a szavakat, amikor szerzői előszavában művészetét menekülő művészetként határozza meg. „Ha a Rossz szükségképpen itt kóborol ezen a tájon” (Plótinosz), ha a lélek kétségbeesetten magányos, akkor menekülnie kell innen. Román a művészetben talált asylumot a maga számára: „Én magányos voltam: alig ismertem és ismerek magamnál magányosabbat; távol éltem az emberektől, még ha fizikailag köztük is. Sokan éltek akkor így, bárha esetleg családi körön, munkaközösségen belül is. És sokan menekültek gondolatokba, képzelgésekbe, ábrándokba, szerelmekbe, bolyongásba, már ami módja akadt a menekülésnek annak számára, aki nem alkotó. Az író, a művész azonban hova máshova szökhetne az élet elől, mint fantáziájának tájai, lakásai, házai, alakjai közé!” Ez a menekülés azonban nagyon távol áll a szubjektum parttalan és öntetszelgő túláradásától, a lélek rikító színekkel festett váltólázának képeskönyvétől. Román szigorú, nagyon összefogott, nyelvileg mértéktartó, helyenként szinte száraz és pontosan elemző regényvilágot teremtett, amelyben a képzelet nem más, mint a lélek törvényes és érvényes szabadságjoga. Minden mozzanatban ura és ellenőrzője fantáziájának, igazi játékmester, aki féken tartja és gondosan megszervezi bábuinak mozgását. Nem véletlenül választottam a játékmester szót Román munkamódszerének jellemzésére, a forrás maga az író volt, aki nagyon tudatosan veszi védelmébe a menekülő művészet lehetőségét: „Mindössze az a lényeges különbség a művész világa meg a külső világ között (menekülés esetében), hogy az előbbiben a művész mint teremtő-alkotó, cselekményirányító, mint a játékot vezető játékmester, mint ítélkező s az ítéletet foganatosító, nem pedig a sors hányt-vetettjeként szerepel, aki a külső világban maga is prédája, kiszolgáltatottja az őt markukban tartó vad hatalmaknak.” Így tehát a művész végre a maga ura lehet, a menekülésben nyerheti el végső szabadságát, semmi nem korlátozza többé, a menekülés által nemcsak önmagát, de saját világát is képes megőrizni, az „önmaga védte bensőség” játékterében. Mindezek a gondolatok talán nem is egészen újak és eredetiek. Román azonban nem állt itt meg, mivel gondolataihoz sikerült tökéletesen adekvát és végiggondolt regényformát teremtenie, amikor a játék fogalmát tette írása legfőbb formai szervezőelvévé. A játék az, ahol a cselekvés tárgya és alanya azonosulhat, ahol a játszó is részese a játéknak, ahol a játék magával a játszóval is játszódik. A játék fogalma így Románnál azonosul a művészettel, regényének szereplői valamennyien „játékkeresők” és ezért egyidejűleg művészek is, regénye nem más, mint egymást követő játékok folyamatos, egymásba kapcsolódó sorozata, melyeket az egymás után fellépő regényjátékosok teremtenek önmaguk számára – menekülésként. Ennek a formálásnak a legfőbb végeredménye és értelme, hogy maga az író is játékossá válik a regény megírása által, játékosként lép be saját regénye világába, a játék vele is megtörténik, és így azonosulhat a regény tárgya és szubjektuma, ebben az azonosuló aktusban válik valóra a menekülés. A regény alakjai valamennyien „menekülő” regényhősök, vagyis végtelenül magányosak, menekülnek a játékba, a művészi teremtésbe. Világuk így pusztán képzeletbeli világ, többszörösen is az, egymásra reflektált tükörjátékuk által.

A regény kiindulóhelyzete: egy kisfiú ül otthon magányosan, és ír. Iskolai feladatot másol, olvasmányt egy kisfiúról, aki addig követi el vásott csínytevéseit, mígnem beleesik egy kútba, és odavész. A szöveghez illusztráció is tartozik, látni a kisfiú fekete cipős lábát, ahogy kétségbeesetten kalimpál a kút peremén. Ez a rajz indítja el a regénybeli kisfiú képzeletét, és ez a szituáció alapvető a regény megformálása szempontjából, mindig ez a kezdet mozdulata: egy kép, egy illusztráció, amely megelevenedik, elkezdi élni önálló életét, később tovább meséli önmagát. Itt ismét Román saját kommentárját idézem: „Reflexióírónak tartom magam; reflexióírónak, aki csak akkor végez teljes értékű, őszinte munkát, ha a gondolatoknak a mellékgondolatait meg azoknak a további elágazásait is a legkisebb részletekig papírra veti. Ha ezeket elhagynám, se teljesnek, se őszintének nem érezném írásomat, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele: ez nem kielégítő megoldás, az érdekesség, a regényszerűség rovására megy.” A magam részéről alaptalannak érzem Román aggodalmát, a „regényszerűség” a XIX. századi társadalmi regény követelménye volt, lineárisan megrajzolt cselekménnyel, plasztikusan formált hősökkel, akiknek harisnyájuk színét is pontosan ismerjük. Itt ennek nyomát sem látjuk, a regény lefutásának helye, ideje, kora felderíthetetlen és lényegtelen. A végigvitt világszemlélet, a reflexiós játék azonban megteremti saját univerzumát, és rákényszeríti az olvasót, hogy a világot csakis ezen a módon szemlélje. A kisfiú tovább játszik, és mi is továbbjátszunk vele. Most elhagyja a kútba esett gyerek képét, és tovább másolja az olvasmányt. Ekkor azonban a betűk megelevenednek, katonákká változnak, végül csúnyán összeverekednek. Itt véget ér a jelenet, ez is kevésnek bizonyult, más játék kell. Mintha egy művész témakeresését kísérhetnénk végig ebben a játékkutató folyamatban, a kisfiú sorra veszi a lehetőségeket, elveti azokat, míg végül megtalálja az igazit egy regényillusztráció megpillantásakor. A könyv címe: Várkastély a hegytetőn. Itt Román felvillantja egy Borges által annyira kedvelt regressus ad infinitum lehetőségét: ha a kisgyerek azt a könyvet olvasgatja, amelynek ő maga az egyik főszereplője, akkor a regénybeli kisfiú is önmaga történetét nézegeti, amelyben egy kisfiú a Várkastély a hegytetőn című regényt olvassa – és így tovább a végtelenségig. Román azonban nem erre gondolt elsősorban. Intenciója szerint a kisfiú későbbi önmagát látja meg a regényben, anélkül természetesen, hogy ennek pontosan tudatában lenne: „Egy kisfiú játékaival eljátssza elkövetkezendő életét.” Mindamellett egyáltalán nincs szó fejlődésregényről, a dolgok nem a történeti-biológiai idő fogalmai szerint kapcsolódnak egymáshoz, viszonyuk merőben képzeletbeli, de persze nem véletlen, hogy a kisfiú éppen ezt a cselekményt vizionálta bele a felfoghatatlan jövőbe, témaválasztása így sorsválasztásként értékelhető. Ez a sors a menekülő, a magányos ember sorsa, és ennek az életútnak a végpontja az illusztráció, amely mozgásba lendíti a kisfiú képzeletét. A képen egy zilált külsejű férfit látni, „szenvedő lélek, talán elveszített valakit vagy valamit, és most keresi, őt kutatva és hajszolva mindenütt”. Most éppen megmászni készül egy meredek, durva kövekből összerótt kőfalat. „A kép sötét és komor, estefelé, borús időben ábrázolta a tájat a rajzoló.” Aztán másik képre lapoz a kisfiú: egy elegánsan öltözött öregember ül egy hatalmas teremben, díszes lábú székben. Szemközt vele színpad áll, a pódiumon fehér ruhás, leeresztett hajú nő énekel, égnek emelt arccal, kitárt karral. Ebből a két képből születik meg a szemlélő számára a játék kiteljesedésének lehetősége, a történet most már megállíthatatlanul mesélni kezdi önmagát. A szép énekesnő a zilált külsejű férfi menyasszonya, akit az öreg megszöktetett, megvásárolt előle. A vad megjelenésű férfi története menekülés és kutatás, egy rögeszme rajza, az elveszített szerelem mániákus keresése lakásokon, utcákon, tereken, városokon át. A férfi végül eljut egy szobába, amelyben egy meztelen nő szobra áll. És ez a szobor egyszerre megelevenedik, a férfi pedig beszélgetni kezd vele. Itt megismétlődik a regény egyik kezdeti szituációja: a kisfiú játékait mindig a szemközti tűzfalon látható női mellszobornak játssza, ez a dombormű a képzeletbeli színház nézőközönsége, így tehát a marcona külsejű férfi is eljutott a játékhoz, vagyis a meneküléshez. Hosszadalmas és bonyolult szerelmiháromszög-történetet mesél a megéledt szoboralaknak menyasszonyáról, aki azonban ebben az elbeszélésben egészen más szerepet játszik, mint ahogyan azt a valóságban” megismertük. Ez az elbeszélés a férfi bosszúja és győzelme elveszített szerelmese fölött, ez is a játék egyik lehetősége. És itt már a „valóságérzék egyensúlyzavarát” (Musil) érezzük, minden szereplő reménytelenül belehömpölygette önmagát játékai, képzelt történetei hálójába. Innen már nincs kiút, nincs menekülés, csak a halál, vagy, az író költői gondolata szerint, az illusztrációvá merevedés. Nem lehetséges megoldás: „A kutató ember illusztrációja mindig csak a kutató ember illusztrációja marad, és soha nem lesz megtalálóvá.” (Kiemelések: R. Gy.) Az illusztráció azonban nem teljesen halott, mindig van rá lehetőség, hogy megelevenedjen egy játékkereső, egy menekülő ember képzeletében. „Sokan látták az illusztrációt, sok élet és történet született meg különböző szemléletekből: az itt elmesélt csak egy a sok közül.” Hiszen a művészet csak játék, olyan játék, amelyben mindig önmagunkhoz menekülünk.

 

Bán Zoltán András