Szentkuthy Miklós

AZ ALÁZAT KALENDÁRIUMA (II)

Az egyetlen metafora felé kiadatlan folytatása (1935)

Sajtó alá rendezte Tompa Mária

 

(5)


 

Regényterv:

1) Modern külvárosi német cukrászda. Csupa piszkos, régi ház között ez modern, kubisztikus kis épület nagy neon-betűkkel, sok vízszintes párhuzamos vonallal, falból kiugró üvegtáblákkal, plafonig érő, henger alakú és függőleges ajtóhúzóval. Mi sivárabb: a „stílus” vagy a nyomor? Nagy, zuhogó esőben bejön két gimnazista lány, 14-15 évesek. A pult mögött ül a tulajdonos öccse, fiatal tanár. Megismerkedik a lányokkal; az egyik, a kócos fekete Lenchen nagyon megtetszik neki.

2) A fiatal tanár, Max: vőlegény. Egy jó humorú, csinos nevelőnőt vesz feleségül, aki a szomszédos grófi kastélyban dolgozik évek óta – pontosan ez volt számára a lehetetlenség és a valóság egyszerre – grófnő sose lesz, de legalább ebben a miliőben él. A grófék megengedték, hogy a fiatal vőlegény menyasszonyával, Weilivel sétálgasson a parkban; a fiúnak jobban tetszik az arisztokratikus környezet, mint a nő, félelemmel gondol a nemsokára kötelező házasságra, amikor egyszerre vége lesz a sétáknak.

3) Egy nyári nap, késő délután a tanár teljesen egyedül a kastélyban (egy kabátot kell elhoznia menyasszonyának). Szabad, megváltó és lesújtó miliő-őrjöngés: keresztül a parkon és a házon – fák és csiklandó pázsit, madárdal és gazdagok aranyával ömlő napsütés, könyvtár, szalonok, csillárok, kandallók. Ez számára: minden! Minek nő, minek feleség?

4) A fiatal grófnő. Weili, a nevelőnő egészen őbenne él, hasonmása lett, nincs is egyénisége. Ezen a késő nyári délutánon Max, mikor már elhagyta a kastélyt, megpillantja autójában az érkező grófnőt. Utánalopódzik, meglesi kertben, lépcsőn, szobájában. Elhatározza, hogy nem veszi feleségül a nevelőnőt.

5) Max iskolában tanít. Babonásan vallásos fiatalember: két óra között a templomba megy, kéri Szűz Máriát, adjon erőt bevallani menyasszonyának, hogy visszalép a házasságból.

6) A cukrászdai lányt, a kócos fekete Lenchent kicsapták az iskolából, mert nagyon fura leveleket irkált barátnőjének.

Max triója: a derűs menyasszony, a mitikus grófnő, a „bűnös” kamasz lány.

7) Lenchen egy gyárban helyezkedik el. Gépek és nők. Max ellenállhatatlan vágya, hogy a „bűnös” leveleket megkaphassa. Udvarolni kezd a gyári lánynak: legnaivabb romantika és legbetegebb züllöttség keveréke. A gyár: a fizikai munka, a nyomor, a proletárság élménye a kontemplatív tanár számára.

8) A gyáva Max mégis elveszi a nevelőnőt.

9) Egy napon az iskolában levelet kap Lenchen anyjától, melyben háláját fejezi ki, amiért lányával oly sokat foglalkozik. A lakásukra hívja. Az anya: a legközönségesebb kerítőnőtípus. Max pianínón zongorázni tanítja Lenchent. Szeretők.

10) Felesége megtudja a viszonyt. Elkeseredése. Minden vigasza a grófi családhoz fűződő viszonya. El akar válni, azzal fenyegetőzik, hogy nyilvánosságra hozza férje bűnét. De ha Maxot kiteszik az állásából, nem tud elvált feleségének tartásdíjat fizetni, tehát törvényen kívül akarja a különélést keresztülvinni. Ha férje nem megy bele a 150 márkás tartásdíjba, felesége feljelenti, és elbocsátják állásából.

11) Max portréja. Mélyen vallásos, tökéletesen „jó” fiú, de azt a nőtípust, melyet alkata kíván és mely megnyugtatná, nem találta meg. Innen piszkos félrelépő vergődései, melyeket maga utál legjobban.

12) Lenchent a gróféknál élő feleség két nővel is figyelteti. Az egyik egy idegbeteg orosz emigráns özvegyasszony, akinek keserves lelkifurdalást okoz ez a Lenchen-lesés: nem tudja, keresztényi cselekedet-e vagy bűn. (Érdekes hipochonder, de mégis pletyka-ínyenc levelei, melyeket Weilinek ír.) A másik magándetektív Lina tanti: ő az aggálytalan, boldog intrika- és trükk-gyáros. Mégsem sikerül aláírást kicsikarnia a megijesztett Lenchentől, melyben elismerné, hogy viszonya van Maxszal.

13) Lenchen szorosan barátkozik egy gazdag parasztlánnyal, Babette-tel. Majális falun. Együtt szórakoznak: Max, Lenchen, Babette és Babette húga. Kamasz lányok: ezek hiányoztak ifjúkorában, most találja meg őket, mikor nős.

14) A gyári Lenchen után a tanyai Babette. Falu-leírás. Babette anyja: nagybeteg parasztasszony, boldog, hogy a „professzor” törődik az ő lányával.

15) Max házába fogadja házvezetőnőnek Lenchen anyját. Figyeli Maxot. Lenchen hetenként csak egy napot tölt a városban, azalatt Lenchennél Babette lakik, a tanár hozzájár. Igyekszik a dolgot titkolni a ravasz Lenchen-mama előtt, de nem sikerül.

16) Babette anyja és Lenchen anyja összevesznek. Botrányok falun, botrányok a városi házban. Max felszólítást kap, hogy egy másik város iskolájában kell tanítania.

17) Babette anyja meghal. A temetésen Max és Babette húga nagyon-nagyon összebarátkoznak. Felesége levelet ír a gróf orvosprofesszor bátyjának, hogy vizsgálja meg Maxot, nem patologikus-e ez a fejletlen lányokhoz húzó szenvedélye.

18) Max második portréja: tulajdonképpen minden európai és mai szexnyomor szintézise. Max beteg? Orvosok vizsgálják? Hatóságok üldözik? Hárem-mánia, perverzitás? Valójában Lenchen, Babette, Babette-húg: mindegyik csak egy félénk, gyáva idill volt. Ez a sátáni, ez a gomorrai viselkedés? Hogy a lányok „bűne” érdekelte? Egyszerűen kellett valami naiv és kezdetleges kárpótlás, az őhozzá való nőt nem találta meg.

19) Metafora és klinika: a három kislány pillangóként ugrál a házban Max körül. Impresszionista esztétika, lebegő Sterne-stílus. A szociális móka, a fecsegés, a röpke illanó sógorkodás, a szalon, a pajtáskodás: ez kellett Maxnak, de ezt nem tudta másképpen megtalálni, mint hogy felesége távozása után az elhagyott házba gyűjtötte a három lányt. A bűn igazán nem érdekelte, csak ami azon kívül volt: ez az együttlét Maxot arról biztosította, hogy nem nyers objektivitásra beállított, hanem egy kissé befelé néző, titkolódzó, tehát fantáziás nőkre talált.

20) Maxot ismét ki akarják dobni állásából. Mivel akkor nem lesz pénze tartásdíjra, felesége minden követ megmozgat, hogy férjét állásában megtartsák. A három megvadult lány egy régi próbababát felöltöztet Weili ruháiba, melyeket nem vitt még el a gróféknál lévő lakásába. Mikor a feleség belép régi otthonába, a három kölyök vihog, gúnyolja őt. Max nincs otthon.

21) Lenchen anyja erőszakosan beleszól Max életébe. Hivatalos válásra biztatja, hogy Max elvehesse a dúsgazdag paraszt-Babette-et, és a hozományból nagy összegeket fizessen majd Lenchennek és neki. Max lemond állásáról. Babette pénzéből akarja kifizetni Lenchenéket és feleségét is. Weili lemond mindenről, mert a grófék magukhoz veszik.

22) Max és Babette esküvője. Max erősen melankolikus lett, amire különben új felesége is hajlamos.

23) A falubéli parasztok és Lenchen anyjának harca: a vén kerítőnő minden pénzt magának akar kiszívni Babette birtokrészéből. Közben nem egy parasztlegény el akarja tenni láb alól a félbolond, tutyimutyi Maxot.

24) Egy este Max elmegy egy ötvenéves paraszthoz, akiről hetek óta azt képzeli, hogy őt meg akarja gyilkolni. Nagyobb összegért megígéri neki, hogy elhagyja Babette-et, el a falut, el az országot. Ő, a paraszt elveheti Babette-et, beleülhet vagyonába, Maxnak semmi követelése nem lesz.

25) Max a vonatban. Ölében újság. Olvassa, hogy Lenchen anyja hirtelen meghalt, mérgezésre gyanakszanak. Előtte a kupéban magános nő. Olyan, amilyen után kamaszkora óta vágyódott, tán látott is már ilyet, de sohasem mert megismerkedni velük.

26) A nő portréja: a történet vége.


(6)


A 26. pont kiegészítése.

Micsoda perverz agyvelő lehetett, aki a vasúti fülkét kitalálta: legintimebb otthonnak és legutcaibb utcának ezt az elemezhetetlenül rikító keverékét. Az ajtó be volt csukva, a függöny elé húzva, császári koronák és részvénytársasági monogramok gyűrt jeleivel. Az ablakot belepte a harmat és a pára, úgyhogy a kibomlott szalag-világ csak szűrve jutott a fülkébe. Fent még égett az a lehetetlen zöldessárga lámpa, mely a vonati éjszakák kancsal eszkimó-csillaga szokott lenni: se fény, se szín, se nappal, se éjjel – csak valami értelmetlen vasutas-babona, örökmécs a sínváltók bürokratikus istenének. A félig nyitott kofferből sálak és papírok lógtak ki, a fülledt levegőt még vastagabbá tette valami durván, csak néhány fővonalon beléeresztett kölnivíz. Maxon kívül csak egyetlen nő volt a kupéban.

Voyons, voyons: hálószoba-e ez avagy orvosi váróterem? A nő arcán budoár és forgalmi rendőrtől szabályozott párizsi carrefour kettős portréja ingadozott. Amint Maxra nézett vagy a fotel karfáját lecsapta, teljesen idegen volt, noha nem a természetes, hanem színészi kötelességből. Max számára le-lehunyt szempárja, babrálása a táskában, az egészen apró, milligramm-súlyú kulcsok higany-pergése körmei körül, kalapjának hanyag hálóba-dobása – mindezek szinte fürdőszobai mozdulatok voltak, amilyeneket férjek vagy nővérek szoktak látni. Érdekes humanista kísérlet, gondolta Max: egyrészt utcai kosztümben, másrészt egyetlen fotelben elvégezni alvás, evés, olvasás, magánoskodás összes funkcióit – még a levetkőzést is, anélkül hogy az illető levetkőzne.

Milyen izgató ez a lassú dezorganizálódás: az új utazókosztüm gyűrődése, de kitartása és a benne hervadó test, tér és idő démonainak kis zsákmánya, amint szeretne kiszökni a sportos kosztüm értelmetlenné váló szertartási ráncai közül. A sál, a kesztyűk, a cipők a legbanálisabb nappalt, utcát, trottőr-sémát őrzik véges-végig: de a nő már az álom zsíros magányát, a vonaton eltöltött időtlen idő lelki menstruációját mutatja, nyomor és embrió az egész.

Nem fantasztikus találmány egy ilyen kupé, ahol vad-idegenség és vad-incesztus között alig lehet határvonalat vonni? Az egész emberi közösség, minden szociális probléma, gazdasági, erotikus és metafizikai szempontból, egy ilyen kupéban a legradikálisabb revízióra szorul. Rájövünk, hogy egyáltalában nincs fogalmunk „én” és „másik” összefüggéseiről és határvonalairól; testvériség és ellenségeskedés impulzusai percről percre váltakoznak, idill és feszesség, etikett és állati szemérmetlenség a legszabálytalanabb lélektani kvantumokban pattannak ki belőlünk. Ez a vis-à-vis szinte az őrületig foglalkoztat bennünket, de abszolút lehetetlenség megállapítani bármely pillanatban is, hogy a nővel tulajdonképpen „hol tartunk”. A vonaton megszűnik a szerelmi viszonyok, a megbízható liaison-pályák normális geometriája – itt egy cigarettagyújtás már szadizmus, viszont egy forró ölelkezés: egy „pardon”-nal is elintézhető forgalmi reflex; megismerkedés előtt is már egy közös múlt összeesküvés-mohájában érezzük magunkat, mint spiess-hasú mérgesgombák, de a közös vagonlit-beli konyakozás után is a legjegesebb „semmi közünk egymáshoz”-hangulatban olvassuk félvakok vagy elemisták módjára, dadogva, egy szláv állomás nevét: Jlwcrtsk.

A teljes felelőtlenség. Honnan ez az érzés? Talán onnan, hogy minden különválik a kupéban. Először a tér és az idő: a tér künn van, az ablakon túl, semmi egyéb, mint a kulisszaszerű anyagiasságnak és a gyökeres idegenségnek valamiféle rohanó kémiája, algebrai elvontság – semmi esetre sem föld talpaink alatt, otthon vagy miliő életünk számára. Tehát megszűnt a felelősség egyik legnagyobb motívuma: nincs terünk, megszűnt a gravitáció.

Az idő? azon a téren, amely az ablak előtt spulnizódik le a telegráfdrótokról, mint valami éteri hal-hús hosszú szálka-skálákról, azon a téren nincs az időnek egy cseppnyi harmatja, leheletnyi hamva sem. Ha unalmamban előveszem fekete és hajlékony bőrnaptáramat, aranyszélű lapjaival és a nem hozzá tartozó nagy ceruzával, és megnézem, hogy augusztus 22-e van, a vak is látja, hogy ennek a dátumnak a világon semmi köze sem lehet az ablakon kívül emelkedő hegy-hullámokhoz meg osztrák falu-tajtékokhoz, falu-csigákhoz. A dátum éppúgy mindig csak az otthonnak, egy országnak szól, mint a valuták vagy az anyanyelv. Az idő a vonatban tehát semmi egyéb, mint izmaink fokozatos gémberedése, agyunk sajátos vagon-butulása (ami persze nem zár ki egy másik, éppoly sajátos vagon-tisztánlátást), szájunk megtelik korommal és lehetetlen időkben fogyasztott bonbonokkal, esetleg francia, német szavakkal. Az idő egyszerűen azonos a minden utazás mélyén és csúcsán ragyogó nonsens szubjektív átélésével.

A tér tehát idegen mechanizmus, az idő lírai hülyeség – hogyne lennék felelőtlen?

De egyéb dolgok is így izolálódnak, mégpedig elsősorban azok a tárgyak és cikkek, melyek leginkább volnának hivatva velem szolidárisnak lenni, mint például egy bicska, egy állomáson vásárolt újság (egyik zsebemben még úgy lapul elkülönítve a visszakapott kis összeg, mint egy varázshatalmú amulett, melytől egész utazásom sikere vagy bukása függ), egy körömpucoló vagy kézitáska: mi közöm hozzájuk, ezekhez a rossz tréfából mellém rakott síri áldozatokhoz? Mi közöm hozzájuk, hiszen már nem vagyok többé ember. Nem-e? Hát ez a nagy izgalom, mely ehhez a szemben ülő nő-emberhez vonz, micsoda, ha nem emberi érzés?

Itt tág tere volna egy pedáns értekezésnek az „emberi” és a „biológiai” különválasztásának tárgyalására: minél kevésbé vagyunk emberek tudatunk számára, annál inkább vagyunk azok egymás számára stb. Tehát akkor vágyaink a legbestiálisabban szociálisak, mikor a legkevésbé érezzük magunkat létezőnek.

Mohón figyeltem a nőt: hiába, csak az efemerséggel való éles szembenállás teszi az embert teologikussá, örökkévalóság-hívővé, ahogy azt már Goethe és George bevallották. A nő fehér bőrén mélyen kivágott, vízszintes-csíkos pulóver volt, és mintha alatta semmi fehérnemű nem lett volna. Milyen kihívóan városias, kegyetlen és amazoni volt ez a sok fekete és chamois-stráf, és mégis milyen levert, megadó, rezignált a ráncaiban, bolyhos árnyai közt, mint egy alkoholista apa tizenöt árvája egy üdvhadseregbeli buzgó hölgy képzeletében. Végigfutottam azokon a manöken-isteneken és próba-mitológiákon, melyekben valaha is hinni próbáltam, és összehasonlítottam őket ezzel a mondén nővel, arisztokratikusan bágyadt pulóverében. Míg ebben a szvetter-rongyban, melyet pár órája véletlenül látok, és melyet pár óra múltán soha többé látni nem fogok, ebben a rongyban fanatikusan hittem, mint az élet értelmében, racionális súly-i középpontjában, addig az élet minden oldalát szintetikusan összefoglaló elméletekben, vallásokban és művészetekben képtelen voltam rációnak és isteni garanciának még csak egy szikráját is felfedezni.

Itt van, velem szemben ül életem titka, célja! Mindig vártam, de oly gyáván, oly beteges bizalmatlansággal és mesterségesen felborzolt pesszimizmussal, hogy már elképzelni is alig mertem, már álmaimat is szégyelltem. S most egyszerre egyedül vagyok vele, a legfelelőtlenebb miliőben, erkölcs, emberiség, tér, idő korlátain kívül, absztrakt síkban. Azok a hullámok, melyek kék, falomb alakú méhként formálták a születő Vénusz csúszós tagjait, bizonyára nem konkrét víz, hanem a vagon-világhoz hasonló absztrakció hullámai voltak.

„Vénusz születése” – nehezen tudtam visszafojtani könnyeimet a késésnek ilyen abszolútumán. Szent Isten, hogyan lehetséges, hogy ez a két világ egyszerre létezhet egyetlen zárt világon belül: egy kisváros vagy pláne falu szerelmi pletykafészke, felelősségtől, pénztől, butaságtól, tehetetlenségtől agyonkuszált szerelem-nyomora, és – a rohanó vagon-fülke magánya, egy idegen, független, elegáns nő biológiai kiszolgáltatottságából, abszolút ismeretlenségéből és mikroszkóp alatt óriásira nőtt konkrétságából áradó szerelmi szabadság.

A nő hátradőlt a fotelben, és mindkét karját csípőjére tette. Van-e a világon Babilon és abban kéjház, ahol a nők provokálóbban csábítják a férfiakat? A kupéban az a zseniális, hogy éppen a legközönyösebb, legmindennapibb gesztusok lesznek soha nem álmodott perverzitások szemaforjaivá. És ez nagyszerű és főleg „humánum” a javából. Orrfúvás, retikül-csattantás, álmos fej ablakhoz támasztása, homlok-kölnizés, óra-nézés, kalauz-interpellálás, bonbon-kínálás, újság-leejtés, pulóver-igazítás, lábtámasztás, kihajolás – last not least –, WC-látogatás: ezek mind transzcendens fokon szerelmi hangsúlyt kapnak, az emberen egyszerűen nincs semmi más, csak szerelem-téma.

Ki tudná elmondani és miféle powysi „dithyrambic analysis”-sel a csípőre támasztott karok bonyolult annunciációját? A mimika kéjes bizonytalanságban lebegett a narcisszuszi öncélúság és nekem-szólás között. A könyökbe-tört karokban volt valami őzike-zsonglőrség, gazella-akrobatizmus, a laza őszi kabát ujjain érződött, hogy alattuk vékony üvegkarok vannak, törékenyek, mint egy pók lábai. S hogy ezeket a kényes csontokat mégis be meri hajlítani könyökben, imponáló heroizmusra vallott. Jeanne d’Arckal utaztam. Egyetlen banális hotel-, vagy tenisz-, vagy kalapszalon-gesztus: nem ez volt-e életem tartalma? Akartam-e valaha is mást a nőktől? És ezért tettem tönkre az életemet, magammal rántva még egypár embert, boldogtalanná téve őket is.

Először találkozom csípőre tett kezű, magas, elegáns nővel az életben? Nem. Milliószor láttam őket, csak féltem tőlük. Pedig nem akartam semmi mást, mint a látványt, a csillogó, tőlem független, kristályos objektivitást, egyetlen vonalat egyiknél, egyetlen színfoltot a másiknál, egyetlen magánhangzó ízét a harmadiknál. S épp ezért, mert sem feleséget, sem szeretőt, sem miniatűr gladiátor-arénákhoz hasonló nászágyakat és bűnöket, öleléseket és változatos Don Juan-flörtöket soha, sohasem akartam, hanem csak ezeket az elvont mondén impressziókat, de azokat állandóan, mint madár a lombjait és béka az iszapját – éppen ezért lettem feleségek és szeretők, perverzitások és ólmos üzletek rabjává, verkli-áldozatává. Úgy látszik, a dolog törvényszerű: minél éterikusabb a cél, minél absztraktabb, anyagtalanabb a vágy, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy a leganyagibb szerelmi anyagokban megbotoljunk és azokon végleg fennakadjunk.

„Métaphore et Clinique” – ahogy egyszer párizsi fizikus barátomnak írtam: azt hittem, hogy egész szerelmi életem valami „shakespeare-i szüzesség” lesz, ahogy egyetemi éveim alatt neveztem ezt a szinte abszurd impresszionizmusomat – minden nő csak egy parfüm, illanó nüansz, repülő virág-bóbita árnyéka, kézfőmre fútt vízcseppje szökőkútnak, felém-parittyázott madár-cserrenés vagy halastóból kibuggyanó potyka-kopoltyú lesz –, szóval az életöröm egy-egy költői jelképe, kiindulópontja, metaforája. S helyette: minden nő (s persze nem is azok a nők, egyetlenegyszer sem, véletlenül sem olyan nő, aki mondénségében költői lett volna), minden nő feleség és szerető lett, rokon és felelősség, betegség és ethosz, mikor egészségre születtem és amoralitásra.

Persze lehet, hogy játszom a szavakkal, vagy valamivel, ami éppoly haszontalan szofizma-pénz, mint a szó. De nincs is különbség szerelmi szempontból naiv szimatolásom Lenchen leszbikus levelei után és mostani vagon-„metaforikusságom” között. Lehet, hogy a „metafora” csak illúziója a szexnek, és mélyén ott a bűn; lehet, hogy a bűn csak illúzió, és mélyén ott a metafora – gondolatok ma már igazán nem érdekelnek, csak lehetséges, gyakorlati életformák. És tudom, hogy ez a nő, itt előttem, ha most „bátran” (o timor timidus timens!) megismerkedem vele, százszor, ezerszer boldogabb életformát jelentene nekem, mint az eddigi tragikus paródiák.

A kivágás bal oldali vonala egyenes volt, a jobb oldali egy kissé ráncba omlott össze: ez a „rendetlenség”-nek az a foka, melyet elbírok, sőt igénylek is az eroszban, de többet nem, semmi esetre, soha többé nem. Milyen háziassá, rokokó módon spleenetikussá tette a ránc a nőt – lehetetlen volt nem gondolnom Sterne: Sentimental Journey Máriájára. Ó, drága, egyetlen, megváltó világ, szép ruhába öltözött ismeretlen női test, fogadalmat teszek itt, egyetlen autentikus szentélyedben, a vonat-kupéban, hogy örökké hű leszek hozzád. Ha egy pulóver-ránc tetszik, megváltóan, véglegesen, mindent megoldóan, nem fogok utána egy másik nővel csókolózni (aki primitív modora miatt könnyebben hozzáférhető). Ha egy pánt nélküli, kissé por-hamvas fekete antilopcipő látása a szerelem legfantasztikusabb mitológiai színpadjaira emel, nem fogok onnan leszökni, hogy hulla-tarka kerítőnők ajtaján kopogtassak, megalázkodva és gyáván, mint egy koldus. Nem. „La crise est finie” – ahogy egy hangosfilm slágerében énekelték.


(7)


Milyen emberiek a XVI. század történelmi harcai, szemben a későbbi harcok teoretikus jellegével. Még a megfogalmazott, elvi racionalizmusok is mennyivel familiárisabbak, jogilag idillikusabbak (hogy egy kissé hazugságba-hajló vagy túl-igaz szót használjunk), mint a későbbiek. Nem az általános béke konkrét megléte teszi Európát „pán-Európává, hanem a népek érintkezésének (ha a legerkölcstelenebb rablóháborúk alakjában is) valami naiv sűrűsége.

Vegyük az erdélyi közjátékot. Ferdinánd alcalai születésű ember, spanyolul irkál V. Károlynak, oktrojáltan osztrák, teoretikusan német, diplomatikusan magyar. Fráter György olasz és délszláv keverék, körülötte balról spanyol hisztérikus katonák, jobbról török-pogány banda. Izabella királynő lengyel, szeretői is lengyelek. Castaldo olasz. A népség és egypár nagybirtokos magyar. Szokoli Mohamed persze nem török, hanem hitehagyott rác. Voilà: ez az igazi internacionalizmus.

Ezek a harcok szentebb, erényesebb és logikusabb pán-Európát képviseltek, mint mi udvarias diplomata-szalonjainkkal és elvi pacifizmusunkkal.

A régi politika legfőbb érdeme, hogy „emberi”: a jogi teória, a biológiai teória csak mellékzönge, a lényeg primitív magánbűnök és magánerények diadala. Werbőczi nagysága éppen kicsinységében rejlik – milyen felüdülés, erkölcsi elégtétel egy ilyen koncepciótlan embert látni a múltban, ma, mikor csak úgy nyüzsögnek a „nagyvonalú” történelemlátások és egyéb smoncák.

A legszebb dolog a régi történelemben a kimondott alkalmatlanság és egy nagy szerep harca valamelyik királyban vagy politikusban. V. Károly szerepet érez, egy lehetetlen, abszurd, fantasztikus és paradox szerepet, mely mögött szenved, rágódik, viaskodik, emberi kicsinységével, gyengeségével, gyerekes spleenjével. Viszont keserű heroizmussal és búskomor aszkézissel mégis hozzáhazudja magát a mitikus kényszerszerephez: alkalmazkodik saját legendája terrorjához. Milyen más ez, mint mikor az „alkalmas”, saját maga alkalmasságából kitermelt és pontosan saját alkalmassága rámájába visszaülő politikai elméletet talál ki, mint a XX. század diktátorai. Milyen fád intellektualizmus, naiv racionalizmus van ezeknek a diktátoroknak pedantériáiban.

Ott (például: V. Károlynál) egy emberi kisebbségi érzés és egy fantasztikus, gótikusan őrült szerep – csináljon a kettő egymásból, amit tud. Itt (a diktátornál): egy emberi találat („Rasse”, „Róma”) intellektuális szegénysége, nyomorult és monoton meztelensége – ember helyett ötlet. A diktátornak nincsenek céljai, legföljebb álcélok, hiszen ő maga már a régóta elért cél.

Nem tudok szabadulni attól, hogy V. Károly korát ne az emberek korának és Mussolini korát ne a fikciók és absztrakciók korának lássam. Lehet, hogy optikai csalódás az egész? az ember saját korát, legyen az a legdémonikusabban állati (mert elvégre ez az „emberi”?) mindig szürke hivatali akta-szortírozásnak hajlandó felfogni, és a régi korokat, legyenek bár azok segédhivatali kartoték-címkézések csupán, mégis kosztüm-bálnak, energia-szökőkútnak hajlamos nézni, egyszerűen a romantikus külsőségek, idegenségek alapján. Mégis: a diktátor és a massza, e két tényező, nem két fikció-e? Az egyik a szabad politikai vitalitás, mely éppen szabadsága és teljessége következtében már nem vitalitás, hanem az erő sémája, és a tömeg, a közösség természettől fogva klisé, absztrakció. Milyen fizikája van két ilyen séma erőviszonyának? Mennyivel bonyolultabb az V. Károly-féle „alkalmatlanság”, melyet a régi királyságok tettek lehetővé?

Persze sokan mondják: minden erkölcstelenséget meghalad, hogy valaki beteges vonzódásáért a sokrétűség iránt, ami nem egyéb léha szórakozásnál – valahol az onánia és a kuglizás között –, hajlandó „népet”, „közérdeket”, „jövőt” feláldozni. Tán méltán érne szemrehányás, ha bebizonyítható volna, hogy V. Károly iránti szilaj történelmi rokonszenvem valóban csak lélektani ínyencség lenne. De erős a gyanúm, hogy nem az. Etikai éhségem húz ezekhez a szerepben vergődőkhöz, álarctól elvérzőkhöz: erkölcs, emberi embervolt, életprobléma csak ilyen súrlódások, ütközések alkalmával kerül felszínre. A diktátorok szimpla gravitációs sémájának és előrerohanásának nincs etikája. Ők áldozzák fel a „hérosz” esztétikai és egészen feminin fogalmáért az embert és az erkölcsöt.