Rakovszky Zsuzsa

„ÚJ ÉLET”

 

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,
igaz, a más múltjával teli-élve
minden zuga, no és? a más se más

olyan nagyon… Bemenekítve télre
pár cserepes növény… még három hónap, még négy
s föl sem veszed a szekrény tetejére

toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék
plisszírozott eget két bukóréce szántja
a polc iránt a döglött denevérként

kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája
ödémásán a rozsdás zárak köré dagad
(hús jegygyűrű köré). A por-szürkeállományra

vetült kandallótűz a lámpa üveg-nagyagy-
kérgén a tűz hője-fosztott, soványka
nővére, vízió vagy „érzéki adat”…

*

Pár év, s nem is gondolnál költözésre.
Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.
Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,

itt fog a szövegszerkesztője képer-
nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz
évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,

s örökre itt hurcolja majd a kottát
le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,
vagy a soros barátnőtől adoptált

reszketeg pincsit. A. szobájában a tévé
sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,
s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé

fújja a terroristák vagy kommentátorok
koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó,
a csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,

azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.
A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész
télen minden növény, mintha valami óra

megbolydult volna bennük, a februári ég
úszó füstje elé már hiánytalan kirakja
szégyentelen vérzőszív-készletét

ellenpontnak az a japánbirs vagy vadalma
vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt
árukínálatát túlharsogva. A parkban

szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat
formál a szem előítélete,
holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,

ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de
ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von
futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-

áját, de tényleg azt adatna látnom!
Meg ahogy gondos ujjakkal pihe
után matat a lompos tweedkabáton…

*

Két-három év, s holtbiztos lenne: most már
föl sem tűnik, nem fogna el a bőség
zavara a tizennyolcféle mustár

láttán, meglelném az eszményi cornflake-
márkát, a rám szabott fürdőhabot,
s előbb-utóbb amellett is kikötnék,

hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos
farsangi árny feszengjek fakó hétfői fényben
holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós

fitogtassam finom, vérlázító fölényem
úton-útfélen. A sötét tapasztalás a
gyanútlanok közül mint ritka érdemérem

emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,
kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,
s az évszakok kevésbé látványos fordulása,

esővel álcázott futása, éveké,
meg nem kínálna más, terepszinűbb szereppel,
s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay

jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel
polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett
állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer

csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?
Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.
Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed

most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban
ködlik rossz útra tért albán közért-
pénztárosnőnek, fríz halász korában

hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,
s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van
valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér

s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,
mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-
szerű zárvány, elvásárolhatatlan

félpénz, iránytű a sötét uton
végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…
Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.