A TEREMTÉS MINT A VALÓSÁG KITALÁLÁSA

 

 

Christoph Ransmayr: Die letzte Welt (Az utolsó világ)
Greno Verlag, Nöldlingen. 1988. 320 oldal

 

A regény vezető motívuma az átváltozás. Ovidius Átváltozások-jának népszerű regényváltozatát írta meg a fiatal osztrák szerző (1954). A kritikusok és recenzensek valóságos csodáról beszélnek, ami egyrészt a klasszikus szerző művének adaptációs bravúrját, másrészt pedig a már mintegy százötvenezer vásárló és tucatnyi ország kiadójának érdeklődését illeti. Szó szerint és nem pejoratívan értendő a „népszerű” minősítés: a klasszikus műveltségünk egyik alapját jelentő, ám iskolai tananyagként fogcsikorgató műnek olyan változata készült Ransmayr írói műhelyében, amely feltehetőleg számtalan első vagy másodolvasót jelent Ovidiusnak. (Hogy Magyarországon sokan olvasnák-e az eposz regényváltozatát, nem tudnám biztonsággal megjósolni a jelenleg erősen változó olvasói és vásárlói szokások láttán, az azonban biztos; hogy az esetleg magyarul is kiadandó művel egy időben feltétlenül újra kellene nyomatni a sok éve hiányzó Átváltozások-at.)

Az eposz regénnyé változásában kezdeményező szerepe egy kiadói gesztusnak volt. Hans Magnus Enzensbergertől, a Greno Kiadó klasszikusokat ápoló Die andere Bibliothek nevű könyvsorozatának gazdájától származott a felkérés (a kiadó regényt rendel!); de nem hiányzott a pénz sem: az Elias Canetti-alapítvány folyósította három évre az írónak. A többi, mint tudjuk, már csak tehetség és szorgalom dolga.

Ransmayr regénye éppúgy tizenöt fejezetből áll, miként ennyi Ovidius művében is a könyvek száma. A történet azonban már szűkebbre szabott, nem a világmindenség, hanem a klasszikus szerző utolsó életszakaszának a leírása. Az időpont pontosabban nem adható meg, hiszen Ovidius tapintatosan és személyesen nem jelenik meg a regényben, csupán alakjai vannak jelen. A főszerep egyrészt a költő és szónok Cottának, Ovidius barátjának jutott, aki valódi személy volt, másrészt… Másrészt a dolog nem ilyen egyszerű, mert mint Ransmayrnak a könyve végére illesztett „ovidiusi repertoár”-jából megtudjuk, szereplői „kettős életet” élnek. Egyrészt az ő regényében, vagyis Az utolsó világ-ban, másrészt az antik világban Ovidiusnál mint mitológiai alakok, s ráadásul kis részben a valóságban is, mint például Augustus vagy Nero. Az „ovidiusi repertoár” lényegében névmutató, amelyben a mitológiai alakoknak regényhősökké változása figyelhető meg. Nos, az általunk megismert Cotta egyike azon rómaiaknak, akik a császárság kezdetének vérzivataros évei során a centrifugális történelmi erők hatására, a feltörekvők mozgásával ellentétes irányban, a középpontból a birodalom rothadó, rojtosodó, süllyedő széle felé sodródnak. Okuk van rá: az apparátus mindenütt érezhető ellenőrzése, a kötelező katonáskodás, a zászlóerdők és a hazafias szólamok elől menekülnek. Ürügyük is: mint például Cottának az unalom; mindenesetre elhatározza, hogy felkutatja Ovidiust, akit egy illojális beszéde miatt Tomiba száműzött a császári apparátus önkénye, és most eltűnésének vagy halálának híre a fővárosban izgatott találgatásokra ad okot. Nemcsak a költőt, hanem annak híres, de megjelenése előtt állítólag megsemmisített művét, a Metamorphoses-t is szeretné megtalálni. A két éve tartó tél (!) végén, a farsang utolsó napjára egy trieszti matróz papírjaival érkezik a vasrozsda színétől színezett városba (ma Konstanza), de a költő hollétére vonatkozó kérdéseivel kezdetben csak falba ütközik, jóllehet ez a fal omladozik, miként Tomi házaiéi is.

Különös emberek élnek itt, élnek még itt, már tudniillik azok, akik rejtélyes módon még nem alakultak át vagy nem tűntek el. Ransmayr varázsolta ide őket az orras Ovidius könyvéből. Echóból, a Narcissusba reménytelenül szerelmes nimfából így lesz birkapásztorok és ércolvasztók titkos-szép szeretője, akinek testén pikkelyes folt vándorol, s ha arcára kerül, nemcsak az érintés, hanem a férfiak pillantása is őrjítő fájdalmat okoz neki. Fama, a szóbeszéd istennője Tomiban szatócsboltot vezet, de koloniálbútorokkal is kereskedik, és mint ilyen, Cottának bemutatja a város lakóit. Pythagorast, a Samosról származó tudóst, aki hisz a lélekvándorlásban, és a tehenek szemeiben átváltoztatott emberek tekintetét ismeri föl, Ransmayr Naso bolondos szolgájává teszi. A húsevés ellen agitál, amiért Tereus – amott trák király, itt hentes – az állatok belsőségeivel dobálja meg. Tereus, a hentes ugyanazzal a vad ösztönnel erőszakolja meg Philomelát, mint névrokona, a király, s ő is búbos bankává változik. Ovidius felesége a regényben egy nimfa, Cyane nevét viseli. Arachne a regényben is csodálatos szőnyegeket sző, süketnéma, s a szőnyegábrázolásokon Cotta a költő történeteit ismeri föl.

A helyiek gyanakodva fogadják a fővárosból érkezettet, és ellenségesen, hiszen nem tudnak elszámolni a gondjaikra bízott száműzöttel. Cotta borzongva bolyong az omladozó falak, üres házak között, a főváros pompája után itt sötétséget és a hideg miatt állatbőrbe burkolózott embereket talál. Lycaonnál, a kötélverőnél bérel szobát (aki télen is mezítláb jár, és a páncélszekrényében egy régi pisztoly mellett természetesen egy molyette farkasirhát is őriz), itt ismerkedik meg Echóval, a szolgálólánnyal, aki egy éjszakára szeretője, később adatközlő bizalmasa lesz. Ő mondja el neki, hogy Ovidius a tűzből olvasta ki csodálatos történeteit életről, halálról, a káoszról, a világ pusztulásáról. E történetek foglalata A kövek könyve, amelyet Cotta megpróbál rekonstruálni. Később Echónak nyoma vész, mint rejtélyesen és rendszeresen másoknak is. Cotta keresésére indul, de a sziklás völgykatlanban csak saját hangját hallja vissza: Echo! A süketnéma Arachnéhoz ezért már csak kísérő nélkül érkezik, megnézi remek szőnyegeit, amelyek – Ovidius történetei és egy milánói magazin képei nyomán – kizárólag a repülést, a madarakat, az égboltot és a zuhanást ábrázolják. Cotta rájön, hogy Ovidius mindenkinek személyre szóló történeteket mesélt, és hogy a Metamorphoses nem egyéb, mint a természet története a kövektől az égboltig. A költő és műve keresése lassan a keresettbe torkollik, és Cotta magát a Metamorphoses-t éli meg.

Az enyészettől lassan elpusztuló Tomi egyhangú életét csak kevés esemény zavarja meg. A nagyhét előtti farsangbúcsúztatón a helybeliek maskarákban vonulnak végig a kivilágított városon. Jelmezben vagy anélkül Ovidius alakjai ők, sőt egy maszk nagy orra magát Publius Ovidius Nasót idézi (Naso – Nase). Elvétve hajó érkezik a kikötőbe, és ilyenkor a helyi vasolvasztók a távoli civilizáció portékáira cserélik alacsony feldolgozottsági szintű szegényes termékeiket; híreket, újságokat kapnak, vagy éppen a megrendelt episzkópot hozza a hajó. A tavaszi hónapok visszatérő vendége az ekhós szekéren érkező kaukázusi vándorfilmes, a törpe növésű Cyparis (nem tévesztendő össze Apolló kedvesével, Cyparissusszal), aki a mészárszék fehérre meszelt falára mitológiai tárgyú kisfilmeket vetít, például Ceyx és Alcyone történetét (l. Metamorphoses XI. könyv). A Cyparis ponyvás kocsijára festett jelenet a Diana által szarvassá változtatott Actaeont ábrázolja, amint saját vérebei széttépik (egy kép leírása). Ez, de különösen a vándorfilmes motívum regényírói telitalálat: a valóság fikcióvá alakulása és a fikció visszahatása a valóságra finom szövésű láncolatot képez, amelyben minden elemnek több funkciója van. Az események túlzsúfolt előteréből mintegy díszletként a háttérbe vonul néhány mitológiai jelenet.

Cottát egyre kevésbé érdeklik már a császári udvar hírei. Tespedtség és az időtlenség érzése lesz úrrá rajta; lassú átalakulása olyan, mint a vasajtók, ablakok és kerítésdíszek állapot- és színeváltozása. A közeli hegyi faluban, a csak keselyűk által látogatott Trachilában keresi a költőt, de már csak a kőlavina által elsodort település látványa fogadja. Kövekre, rongydarabokra írt szavakat talál: Pythagoras, a hű szolga Ovidius minden szavát följegyezte. Augustus halála és istenné nyilvánítása (metamorfózisa), majd Nero császársága semmi jóval nem kecsegteti Cottát, sem kegyelemmel az esetleg mégis élő Ovidiust. És amikor Róma egyik képeslapjában megjelenik a költő halálhíre, majd nekrológja, neve az ellenállás, a függetlenség szimbóluma lesz, és a Szicília elszakadásáért küzdők az ő nevét tűzik a zászlójukra. A hatalom tehetetlen, a házát előbb kisöprik, életművét agyonhallgatják, majd a diktatúrák jó szokása szerint kisajátítják.

Ransmayr regényének helyszínét és idejét tehát Cottának Ovidius felkutatására irányuló próbálkozásai jelentik. Bajban lennénk azonban, ha pontosabban meg kellene határoznunk ezeket a koordinátákat. Belehelyezhetők-e Az utolsó világ-ban olvasottak egy (ál)történelmi regény keretébe, ha annak majd’ minden eleme kilóg onnan. Ransmayr nem történelmet rekonstruál irodalmi eszközökkel, hiszen Tomiban egyetlen történeti személy sem fordul elő az erősen „átírt” Cottán kívül. Ez a Cotta olyan művet keres, amely a „valóságban” nem veszett el, a valódiról meg nem tudni, hogy járt-e Tomiban. A történelmi keret célja a mitológiai elemek „valóságosabbá” tétele, amennyiben a mitológia nem valóságos. Csak hihető. Tomi létező település volt, de Trachila, Ogyessza, Szebasztopol, Trieszt városnevek nem. S bár a történet ideje nem lehet más, mint az Ovidius halála körüli, számtalan „technikai csoda” rántja a mába és a realitásba az eseményeket. De tekinthetjük úgy is Ransmayr működését, hogy a technikai eszközöket exportálja a múltba. S minthogy nem csúcstechnológiáról van szó, semmiféle tilalmi lista nem akadályozza a kivitelt. Így aztán Ovidius csillogó mikrofonok előtt mondhatja el stadionavató beszédét. Említettük már Cyparist, aki aggregátos vándorfilmvetítőjével évente megjelenik Tomiban. Farsangkor izzólámpák füzérei világítják meg az utcát, s elektromosságra van szükség Fama episzkópjához is, amelyet gyógyításra használ. Cotta újságban is látta Ovidius képét, s Arachne színes magazinok képeiről csinálja csodálatos szőnyegeit. Találkozunk távolsági busszal, gőzgéppel, konzervekkel, antennával és könnygázzal szétkergetett tüntetőkkel is. Mindezt szinte észrevétlenül és ízléssel adagolja az író, és oly elhitető erővel, hogy az olvasó elbizonytalanodik: ha telefon nem is, de újság talán létezhetett a kétezer év előtti Rómában. Ebben a városban az áramfejlesztő nem furcsább, mint a mozielőadások közönsége: (a valóság által) kitaláltak, tehát a valóság részei. Fordított tudományos-fantasztikus regényében Ransmayr találta ki, hogy Tomi lakói és cselekedeteik Ovidius kitalációi: a kettős áttétel áttétel nélküli valóságként hat. S ekkor még nem szóltunk a szó és valóság, a tükör és a tükörkép áttételéről – ha ugyan nem erről beszélünk folyton. A könyv végére Cotta rájön, hogy amit könyvként keres, az valóságként veszi körül. Ez Naso műve, ez Naso útja. Ez Naso.

Ransmayr rejtjelezett nyelven ír, amely azonban kulcs nélkül is érthető. Elhisszük neki a táj, a tenger, a klíma lassú változását, de a belső feszültség maximumán lezajló hirtelen átváltozásokat is: Battus kővé válását, Tereus búbos bankává alakulását, hiszen valóságos körülmények között történik. Ezek valóságosak kell legyenek, hiszen van egy mitológiai (nem reális) sík is: például Hektor, Hercules vagy Orpheus történetei a filmvásznon, vagy az Ovidiustól származó és Echo által visszaadott történet az özönvizet túlélő párról, Pyrrháról és Deucalionról. Ugyanakkor vannak a regénynek túlzásai is, ahol Ransmayr nem tudja a csodaszerűen valószerűtlenről elhitetni, hogy valóságos: a dezertált német katonából lett sírásó, Thies (Dis – az alvilág királya) álmában elgázosított hullahegyek jelennek meg; nem illik a képbe az egyik sorsfordító hajnalon a tengerparton égbe emelkedő hegycsúcs, az Olümposz sem. Ennek negatív értelemben ugyanaz lehet az oka, mint a többi, sikeres megoldásnak: ha Ransmayr kordában tudja tartani fantáziáját, ott stílusa képes becsalogatni olvasóit az Ovidiustól kölcsönzött, de mégis maga költötte világba.

A diktatúrában járatos mai olvasónak azt sugallja a regény, hogy despotikus viszonyok között a kegyeltből könnyen lesz száműzött, és a szellem embere különösen pengeélen táncol, ha törleszkedni próbál a hatalomhoz, így tehát politikai parabolának is felfoghatnánk a mindenható, dicsőségének megörökítésére áhítozó hatalom és a renitens költő száműzetéssel végződő konfliktusát, még ha Ovidiusnak vezető ellenzékiként történő bemutatása enyhén szólva történelmi torzítás is. Szerencsére a politikai parabola jegyei nincsenek túlhangsúlyozva, de ez is azzal a következménnyel jár, hogy az ovidiusi életmű erotikus vagy ironikus vonásai elhalványulnak a regényben.

Ransmayr nyelvileg nem archaizál, és különösebb történeti kutatás nyomát sem fedezhetjük fel. Az író „múltba fordulása” huszadik századi nyelven valósul meg. Keveset tudunk meg a korabeli társadalmi, vallási szokásokról, sőt az oly élethűen leírt helyszínnek is több köze van az író érzelmeket és emberi kapcsolatokat természeti képekben és hangulatokban kifejezni képes tehetségéhez, mint a korabeli valósághoz. Ransmayr inkább kitalál növényfajtákat és halneveket (a valóság kitalálása mint teremtés), mintsem a meglévőt írja le tudományos pontossággal.

A regénynek a történeti valósághoz vagy az Átváltozások-hoz viszonyított hangsúlyeltolódásai és az Idő általi átjárhatósága arra hívják fel a figyelmet, hogy az örökkévalóságra berendezkedő és a maga tökéletességét hirdető császárságnak is szembe kell néznie a világ múlandóságával. Ovidius tűzből kiolvasott üzenetei a hanyatlásról szólnak. Miközben romlik és elenyészik az egyik, egyik pillanatról a másikra kővé dermed a másik. Így tölti be – felemelő? nyomasztó? – hivatását minden. Mindent átadván, Naso eltűnt egy ember nélküli képben, miként a gazdája minden szavát följegyző Pythagoras is. Ezen az úton követi őket Cotta, hisz már csak egyetlen nevet visszhangoztak a hegyek, egy kéttagú nevet. Kié ez a név? A keresetté? a keresőé? a kerestetőé? Nem tudni. Mindenesetre több feljegyzésre már nincs szükség a valóság kitalálásához.


Rácz Péter