Mezei Balázs

TÚL SZIGORÚ VOLTÁL

 

Túl szigorú voltál Önmagadhoz: most jön a szerelmes versek ideje. De ki a te szerelmed? Menekültél a hús és a csont elől, hogy valami mást ölelhess, talán a sziklákat és a fákat egy valószerűtlen domb hajlatán. De a sziklák és a fák hallgatagok, ők más idővel mérik a jelent, mást ölelnek, nem bennünket, akik egy napig élünk a telehold alatt. Ujjaid között legvégül csak egy újságpapír maradt, érthetetlen nyelven írt szalagcímmel, amely arról tudósít, hogy valaki megérkezett: szaladj, szaladj, hogy le ne késd a fogadást, így is túl késő már, megkondul egy harang, s a pap felmutatja az ostyát: csukott szemű kisfiú, füstszínű arccal, mintha befelé nézne, törékeny csontok katedrálisába: a padsorok között valaki motoz, megcsörren a persely, rózsafüzér mormolását hallod: hogy ne vígy minket a kísértésbe, mert túl sok a gonosz, túl sok a homály, túl sok a némaság, s a horizontok boltíve beszakadt. Hova szaladsz, te tébolyult, milyen árnyékokra vadászol az átkarolhatatlan tölgyfák rengetegében, miféle napsütötte tisztás rémálma tart ébren, harmadik éjjel, miért nem alszol: kezedben valami újságpapír, harmincéves szalagcímek, hogy megérkezett, és itt van közöttünk, s te tanácstalanul méregetsz egy arcot, egy sziklaszirtet, egy szempárt, melyben súlyos és átvághatatlan függönyökként az őrület párái lobognak: jó. Felejts el minden verset, felejts el írni, majd jönnek szerencsésebb tollnokok, ők megfogalmazzák helyetted is, hogy pusztul a nyelv, és pusztulnak a szavak, s a te szavaid is mint a kövek, és nincs egy épkézláb mondat, hogy üzenhess, azoknak, odaát: boldogok nem lehettünk, nem adatott meg a kínlódás katarzisa sem, így élünk halálra váltan, tölgyfák és felhőkarcolók tövében, cserepes ajkkal és egymás szemébe nézve; valaki bólint: már énekelnek.