Mezei Balázs

TANKCSAPDÁK

 

Láttad a tankcsapdákat a gáton? Minden hónapban egyszer egy fűnyíró traktor halad el erre, lekopasztja a domboldalt, átzörög az elmozdítható vasgerendák rácsán, a legmagasabb sziklafalak felé. Valakit várnak, valakit védenek, valakit gyűlölnek, és rettegnek valakitől. Mi összemosolygunk: biciklin ülve könnyű átkelni a tehéntrágyán, átgázolni a csonttemető törmelékén, odébb friss a fű, harmatos, lemossa arcunkról a nevetést. A pincékben fekete műanyag zsákok, leragasztva, felnyithatatlanul. Szerinted hány évszázad hulladéka rothad bennük? Az egyikben mintha mozdulna valami, valami élő vagy félholt vagy agyonvert vagy kikapart vagy főbe lőtt vagy összeláncolt és felpeckelt szájú, nem tudja senki, ne kérdezd. Ha okos vagy; nem nyúlsz a fekete műanyag zsákokhoz kedd reggelente, majd jönnek a szemetesek, s te fizetsz. Különben jól vagyunk. Tegnap, itt a szomszédban, elsírta magát egy kisfiú, nem értettem, mit mond, tudod, megint a légkalapács. Néztem a szemét és a testét, néztem a játékait s az összetört gyorstüzelőt, amit a kezében szorongatott. Te odajöttél, s azt mondtad, Leibniznek nem volt igaza, hiszen nincs is semmi. De akkor kivel birkóztam három éjszakán át? S te kivel küzdesz most is, álmodban, miközben fel-felköhögsz, és arcodon az újfalui fények ártatlansága mámortalan szenvedéssé fehérül?