ANDRASSEW IVÁN KÉT KÖNYVE

 

 

Csapdalakó
Holnap Kiadó, 1989. 146 oldal. 32 Ft
Végrend
Magvető, 1989. (JAK füzetek, 47. sz.) 72 oldal. 40 Ft

 

Az „új” Holnap füzetkéje, a Csapdalakó megzavart és lesújtott; offenzívának láttam a semmibe. Volt benne valami az elvakult Héraklész őrjöngéséből, ahogy irgalmatlan naturalizmusával tüntetett – persze a szó köznapi értelmében, hiszen az eredeti naturalizmus biologizálását kerülni látszott; Darwin szakállából annyi sem jutott a kötetbe, mint Petrovics hajából a szibériai sírba – annál több a hatásvadász kasza pengetésből és málnaszörplocsolásból. Stílusa is merészségével kérkedett, a provokációig szecessziós és expresszionista mondatok: „a mellekben apró narancsok nőttek súlyos és illatos rohadássá… Pedig a sikongva lecsapó reggeli fények zöld szemű kölyköket találtak a macskákban” agresszív-szépen villantak elő a puritán szövegből, jól álcázott vers-anyahajót sejtetve a háttérben. Mégis, ennyi újítókedv és lendület ellenére is avíttnak, a hatvanas évekből itt felejtettnek hatott hősies hősei, a szubjektum gőgös felnagyítása, egyszóval byronizmusa miatt. Épp ebben nem újított, itt vett át kliséket: egyik hős az élet specialistája, másik a halálé; van köztük a keleti művészet letéteményese és az előítélet-mentesség virtuóza… Andrassew erőssége, a nyomasztó látomás így megfakul – a pusztaságot, a katonák sorfalát elhiszem, a halottat már nem. A részvét hiányzik a vízióból, az átérezhetővé kódolt részvét – ez formai követelmény, nem morális. Merőben technikai probléma: ha úgy fölfújjuk az alanyt, hogy eltakarja a tárgyat, akkor hitelét veszti az állítmány. A fantáziajátékok és fantasztikus halálmódok kedvelőinek, a Bierce-rajongóknak tetszeni fog – gondoltam –, de meg kellene szabadulnia a romantikától és szerénységet tanulnia: régiesebbé és japánosabbá válnia, hogy frissebb és európaibb lehessen.

Mindezek után kellemes meglepetés a Végrend című JAK-füzet. Andrassew rátalált a testére szabott műfajra: keresztezte a novellát a modernizált, olykor szinte cselekmény nélküli népmesével és csúfondáros fabliau-val. Harmadik személyben sokkal ügyesebben ír, mint elsőben – legjobbak a szellemes és perverz, édes és undorító mesék, különösen ott, ahol nem törekszik erővel filozófiára, pl. A béka, A bányaló vagy az egyetlen szóval („a mocskok”) atmoszférát teremtő Dalnok-verseny. Nem hiányzik a szenvtelenségbe csomagolt részvét sem, de ha megsérül a csomagolás, a hivalkodva mutogatott részvétet azonnal beszennyezi a byronizmus: ez az Ursula. A Végrend besúgni vágyó hősében is mintha Hintáss Gyula született volna újjá. Akad még zavaró mozzanat: a túlzásba vitt kentaurmitológia olykor harmadrangú német romantikusokra emlékeztet, és vannak már saját, kedvelt közhelyei – mint a patologikus vonzódás a szurokhoz. A finom borzongásokat ne Andrassewnél keressük, ő az egész vödör jeges vizekre esküszik… – de mindennek ellenére a Végrend-be több sikerült novella jutott. Ha ezek újabbak, ha nemcsak a jobb-rosszabb szerkesztésnek köszönhetjük a gyűjtemények különbségét, akkor a fehér és a vörös kötet polgárháborújában az utóbbi áll győzelemre.

 

Hajdú Gergely