Faludy György

VÁCZI UTCA, ’89 NYARÁN

 

Fiú meg lány; talán húszévesek,
magasak, szőkék, hasonlítanak
egymáshoz. Valószínleg németek,
vagy inkább skandinávok, mivel némi
ártatlansággal, ha nem is egészen
kihívás nélkül kelletik példátlan
szépségüket. Testvérek? szeretők?
nászutasok? Nem tudhatni, mivel
összetartozásukat nem jelzi más,
mint hogy szótlanul járnak egymás mellett,
nem úgy, mint a tömkelegben köröttünk
a sok gesztikuláló, trécselő,
kirakatnéző, karon ráncigált,
egymásba botló, csoportos turista.
A szörnyű forróságban minimális
az öltözékük (ez nem rosszallásom
jele, hanem legfőbb dicséretem):
a fiatalemberen szűk kisnadrág,
társnőjén is; melltartónak keskenyke
szalag; s ehhez két pár teniszcipő.
A lány mellbimbói átrajzolódnak
a nylonon; eperkrémrózsaszínek
és nem nagyobbak két kis százszorszépnél.
Köldökük mint óegyiptomi rajzon
az udvarhölgy datolyamag szeme.
Napsütötte, orsós combjaik visszfénye
a Váczi utca ablakain táncol
fenn a magasban. Hol lába összeér:
a lány nadrágjánál két hajfürt villan,
mikor a nap elkapja. Ily halványan
szőke, áttetsző tengeri füvet
utoljára Tahiti partján láttam.
Mért folytassam? Nemhogy iszonytató
szépségüket vagy alakjuk varázsát,
de szemsarkuk mellett a simaságot
sem tudom visszaadni, térdhajlásuk
gödreit, ahol kövirózsák nőnek,
borotvált hónuk kék tengerszemét,
vállukon hajuk zizegő hárfáit,
bordáikat, épülő vitorlások
szantálfa vázát, nyaktartásukon
az ifjúság gőgjét, szűkre szabott
kisnadrágjukon átdomborodó
hátuljáik kétszeres holdtöltéit,
bokáik mellett az erek deltáit,
meg gerincük nyílegyenes patakját,
ahol a fény pisztrángjai ugrálnak –
mindez nem áll össze szép testté versben,
retorika csak. Kilencéves fejjel
festő akartam lenni, hogy kivessem
hálómat minden szépre a világon,
de nem konyítottam a rajzoláshoz,
s költőnek álltam. Ezért dadogok.

Phidiász, Botticelli, Jean Clouet
lejárták volna lábukat utánuk,
de én nem győzöm folyton megelőzni
őket, hogy szembekerüljek velük
laza térdemmel, közel nyolcvan évhez,
s leülök a szökőkút oldalán.
Úgy vagyok, mint Jákob a Bibliában,
kit földhöz sújt az égi látomás
és félvakon szédülök a tömegben
időm e már kései tárlatán
a két szépség holográfja között.
Jobb lett volna megszólítani őket,
s most kávéházban ülhetnék velük,
Erósz e két gyönyörű párducával,
és azt keresném arcukon, ami
nem hatalmasabb s nem lenyűgözőbb
szépségüknél: a nyugalom s az ész,
szellem meg érzékek voltaire-iánus
egyensúlyát alacsony homlokuk
fehér márványból faragott plakettjén,
halántékukon Michelangelo
ecsetfoltját kobaltkék temperából,
trigeminuszuk hármas madzagán
a rejtett bábjátékos mókázását,
az eszmélés kristályfényét szemük
belső sarkán, nyelvük vörös gyíkjának
surranását ízek s szavak között,
hajuk lengő függönyét ifjúságuk
előadásán, a csodálkozás
gyémántporát arcuk hamván, amelyre
a létezés értelmetlenségének
felismerése még nem borította
Rembrandt homályát – mi történne, ha
mindebből semmit sem találnék bennük.
s megtudnám, hogy turisták, mint a többi,
akik pörköltért meg cigányzenéért
s az olcsóságért jöttek el ide,
kik nem kíváncsiak, hogy mi van itt,
s a tudatlanság s a jóindulat
keverékével nem értik, sem hogy szép
és fiatal országról álmodunk,
sem minden gőgjüknél nagyobb magyar
gőgömet most, ’89 nyarán?
Talán jobb így, hogy itt ülök a kútnál
és nem velük a Duna szennyezett
vizénél, a haldokló fákkal túlnan,
s ők sajnálnak, mert vénember vagyok,
s e borzalmas században kellett élnem,
s én őket szánom, mert fiatalok,
s mert a legszörnyebb most következik.

Budapest és Korcsula, 1989. augusztus-szeptember