KALANDOZÁSOK A KÁRTYÁBAN

 

 

Géza Ottlik-Hugh Kelsey: Adventures in Card Play
Vidor Gollancz Ltd. London, 1979, 1983. 286 oldal
Aventures au jeu de la carte
Pierre Belford. Paris, 1988. 356 oldal

 

Utószezon egy tóparti üdülőhelyen. Langyos, verőfényes, meghitt hangulatú vénasszonyok nyara, a nagy vizet még vitorlások szelik, de a szálloda teraszán már véget nem érő kártyacsatákkal ütik el az időt a kései vendégek. Egy várakozó fiatalember cselleng körülöttük, kibicel, időnként beül játszani, míg végre megérkeznek barátai a hajóval. A Cormorant elindul utolsó portyájára, s a vízen különösen fogas bridzsproblémák kerülnek szóba. Partik és játékosok emléke idéződik fel, köztük két csodálatosan bridzsező nagy-nagynénié meg egy bogaras agglegény nagybácsié, akik a fiatalembert annak idején, a birtokon töltött nyári szünidőkben bevezették a játék rejtelmeibe. Mire beáll az ősz, és a Cormorant téli pihenőre tér, a fedélzeti beszélgetésekből a bridzsirodalom egyedülálló alkotása kerekedik ki.

Nem a keretjáték a fontos ebben a könyvben sem, de azért kíváncsi lennék rá, milyennek érzi a közegét egy angol olvasó: Mainak? „Békebeli”-nek? Európainak? Vagy egyenesen „brit”-nek? Engem mindenesetre Agatha Christie világára emlékeztet, és ennyiben ismerős is. Timothy bácsi éppúgy lehetne Indiából hazatért Őrnagy, mint tudományos szaktekintély („miben is? ékírásban? szimbolikus logikában? netán paleoázsiai nyelvészetben? sosem tudtam meg pontosan”), épp ezért kétkedve győzködöm magam, hogy a főszereplő vitorlás neve igazából Kormorán, hiszen emlékszem, hogy arra szállt fel egy ízben Lellén Both Benedek, vagyis Bébé, és hogy Clara néni és Alice néni alkalmasint ugyanazok a dámák, akiknél Bébé – vagy Medve? – a boldog nyarait szokta tölteni a határ menti katonaiskola nehéz éveiben. Be kell látnom, nem Angliában, hanem itthon vagyunk, a nagy háború előestéjén. Azon töprengek, mennyire ellentétben van ennek a rég letűnt világnak ódon bája mindazzal, amiről a könyv tulajdonképpen szól. Mert a tárgy, legalábbis látszólag, a legmodernebb bridzstechnika, mégpedig nem is a jelenkoré, hanem a jövő századé.

A bridzs – írja Ottlik – bizonyos értelemben olyan, mint a szeretkezés: a gyönyöreit meg kell tapasztalni.” Lehetetlen olyanoknak beszámolni róla, akik nem ismerik. Hogyan próbáljam mégis érzékeltetni, mit ad ez a könyv a kártya szerelmeseinek? Megtévesztő lenne a bridzset például a sakkhoz hasonlítani. Merőben másféle gondolkodást kíván az a játék, amelyben vannak ugyan hihetetlenül bonyolult helyzetek, de nincsenek titkok és valószínűségek, és egy olyan játék, amelynek a helyzetei talán kevésbé összetettek, de amely tele van rejtélyekkel és – többnyire kellemetlen – meglepetésekkel. Amott a harcmező egy nyílt tábla; emitt eleinte négy, majd – a tulajdonképpeni játék stádiumában – három játékos rejtegeti egymás elől a lapjait. Amott a tét mindig ugyanaz: mattot kell adni; itt változó, mert vállalkozhatsz a maximális tizenhárom ütés megszerzésére, de beérheted héttel vagy nyolccal is, attól függően, hogy a „licitálás” során te és a partnered mekkorának ítéltétek a lapotok közös erejét. Ami a sakkot illeti, belesétálhatsz ugyan egy úgynevezett csapdába, ezzel elvesztheted a tisztedet, sőt a játszmát is; de azt nem mondhatod, hogy nem tudtad, hol áll a sötét vezér. A bridzsben természetes, hogy nem tudod, a jobb vagy a bal oldali ellenfelednél van-e a kőr király, és azt sem tudod, hogy a hiányzó öt aduból melyikük hányat és melyeket tart a kezében. Ez a varázsa. Amikor a partnered leteríti a lapját az asztalra, és te megpróbálod eltervezni, miképp fogod a játszma tizenhárom ütéséből a vállalt számút megszerezni, többféle lehetőséggel kell számolnod. Ezek egyike majd valóságnak bizonyul, de nem mindig az, amelyik matematikailag a legvalószínűbb volt. Elvben örülsz ennek, hiszen tudod, hogy a játék különben unalmas volna; az asztalnál mégis bosszankodsz, amikor kiderül, hogy az összes hiányzó adut a mögötted ülő ellenfél szorongatja, holott – magyarázod később a partnerednek, amikor elbuktad a vállalt felvételt – ennek a valószínűsége nem volt több egy-két százaléknál. Egyszóval mások a gondjaid, mint a sakktábla előtt, és bizonyára nem véletlen, hogy a mai számítógépek kitűnően sakkoznak ugyan, de a bridzsjátékuk egyelőre csapnivaló.

Ha a sikert tekintjük elsődlegesnek, a bridzs fontosabbik ága kétségkívül a „licitálás” elmélete. Világversenyeken helytállni csak olyan pár képes, amelynek tagjai a laperejüket a lehető legpontosabban tudják közölni egymással, következésképp képesek arra, hogy mindig a megfelelő számú – nem túl sok és nem túl kevés – ütés „hazavitelére” vállalkozzanak. Ez végeredményben információelméleti probléma, és minél igényesebben tárgyalják, annál riasztóbb a laikus számára. A profi versenyzőket kivéve minden játékos a voltaképpeni játéktechnikát, a „lejátszás”-t találja izgalmasabbnak; a játszmának azt a részét, amelyben a vállalt bemondást a lapok kijátszása során teljesíteni kell. Ekkor szembesül ugyanis az elképzelt valósággal. Ha a bridzs-játszmát egy ütközethez hasonlítjuk, akkor a licit még csak haditerv; hogy beválik-e, az a támadás megindulta után, a lejátszásban dől el, annak is legtöbbször csak a végén.

Az ötvenkét kártya oly sokféleképpen osztható ki, hogy életünk minden leosztása eleve különbözik a többitől. Gondoljuk el azt is, hogy ugyanazt az ötvenkét lapot három játékos – a negyedik a lejátszásban már nem vesz részt – hányféle sorrendben tudja kijátszani, még akkor is, ha kikötjük, hogy „színre színt” kell tennie. Belátható, hogy a lejátszható játszmák és így az előálló helyzetek, száma is szinte végtelen. Ennek ellenére a bridzsjáték technikai lehetőségei hosszú időn át végesnek látszottak. Bármilyen óriási volt elméletileg a várható játékproblémák száma, a gyakorlatban ezek leszűkültek bizonyos véges számú alaphelyzetre. Azok a technikai fogások pedig, amelyekkel kezelni lehetett őket, évtizedekkel ezelőtt, még a whistjáték korában megszülettek, és azóta minden bridzskönyv lényegében ezeket ismételgette. Igaz, voltak e fogások között viszonylag bonyolultak, mint például az ellenfél „beszorítása”, rákényszerítése arra, hogy ütőlapjai valamelyikét eldobja. Az ilyesmit nem volt könnyű megtanulni, és aki először találkozott vele a zöld asztalnál, azt hihette, bűvészmutatványt lát. Végeredményben azonban elég korlátozott fegyvertárról volt szó, és legalább a mesterjátékosok biztosak lehettek benne, hogy nekik már nemigen lehet e téren újat mondani.

Ez így is volt tíz évvel ezelőttig, amikor Ottlik könyve először megjelent. (Azóta volt még egy angol kiadása, az idén pedig kiadták franciául is.) Ekkor derült ki, hogy a bridzstechnikának még jócskán vannak fehér foltjai. Fehér foltok? Azt hiszem, a kifejezés az eredeti értelmében nem is igazán találó. A térképen, amíg volt rajta, olyasmit jelölt ez, aminek a létezése ismert, csak a tartalma nem. Ottlik ellenben egy tucat olyan műfogást tárt az ámuló bridzs-világ elé, amelynek a létezését sem sejtette senki. Nos, ha így van, felfedezte-e őket avagy feltalálta? Azt hiszem, a kérdés eldöntése már a bridzsfilozófia területére vezet, ezért most, kivált a mai ideológiai zűrzavarban, nem szívesen időznék el rajta. Elég annyi: ezek a trükkök korábban nem voltak (bár, gondolom, a bridzsmaterialisták szerint „objektíve” léteztek), most pedig vannak. Ottlik rendre el is keresztelte őket, mert a név, úgymond, „nemcsak arra tesz képessé, hogy folyékonyabban beszéljünk vagy írjunk egy dologról, hanem arra is, hogy világosabban gondolkozzunk róla”.

Ennek pedig, ahogy nézem, itt valóban helye van. A könyv nem könnyű olvasmány még azoknak sem, akikhez szól, nevezetesen „a meglehetős haladó technikával bíró, tapasztalt játékosoknak”. Van ebben, ahogy illik is egy angol bridzskönyvhöz, némi understatement. Ugyanis, hogy minden illúziót eloszlassak, a szerző azokat érti e meghatározáson, akiket egy magamfajta bridzsező inkább mesterjátékosnak nevezne. Aki tehát úgy érzi, a legcsekélyebb gondjai vannak a kétoldali kényszerdobással, az bele se fogjon a kötetbe. Ám az se számítson sétagaloppra, aki úgy hiszi, megüti a megkívánt szintet. Megjósolhatom, hamar el fog csüggedni, amikor majd hosszas töprengésbe merül egy „egyszerű”-nek minősített helyzet fölött, és minden haja szála az égnek fog állni, amikor azt olvassa, hogy „a következő kéz egy kicsit nehezebb”. Mindezen magam is átestem. Miközben a ragyogóbbnál ragyogóbb partikat és a fanyar humorú kommentárokat ízlelgettem, az élvezet mögött mindvégig ott leselkedett a felismerés, hogy a komoly bridzsről eddig sejtelmem sem volt. A végén, immár szellemi törpévé silányulva, azt is elhittem Ottliknak, hogy mindez „nem olyan nehéz”, és rezignáltan tudomásul vettem, hogy az új fogások bizonyára tényleg megtanulhatók, ha nem is a számomra; a jövő század bridzsezői pedig már úgy élnek majd velük, mint mi a „közönséges” beszorítással.

Aztán mégis támadt egy vigasztaló ötletem. Ráeszméltem, hogy ezúttal nem kell Ottlikot komolyan venni. „Ahhoz, hogy felfogjuk ezeket a dolgokat, némi gyakorlatra van szükség” – írja ugyan, de ez nyilván csak tréfa. Közönséges emberfia nem szerezhet soha ekkora gyakorlatot, ezt neki is tudnia kell, egy maroknyi lángésznek meg mi szükség volt könyvet írnia? Igazából nem egy új bridzstechnika tankönyve tehát ez a mű, hanem az, aminek a címében hirdeti magát: egy kivételes képességű, metszően éles elme magányos kalandozása – a hétköznapi ismereteinken túli világban. Már nem is bridzs a szó köznapi értelmében, hanem valamiféle metabridzs. Meg persze fölényes, kicsit gonoszkodó fricska a magamfajta elbizakodottak orrára, akik azt mertük hinni, hogy értünk valamit ebből a játékból.

 

Engel Pál