Beney Zsuzsa

UTOLSÓ SZERELMEM

 

Az utolsó. Mert megcsalattatás.
És ettől minden megcsalattatás lesz.
Mindaz, mi egykor szeretet: hazugság.

Pedig nem az volt. De a szerelem
jövőt teremt az elmúlott világból.


Örökös jövőt. A forgó kerék
küllőn taposó szamara, az állat-
öv minden csillaga jövendő.

Fordított örvény: lentről fölfelé
pörög és mégis lehúz a halálba.
Úgy érzed szállsz – miközben elmerülsz.

*

Mint régi trükkös képen: a halak közt
elzúgó vízből elzúgó madár lesz,
nem tudjuk, melyiké a körvonal,

nem tudom: saját sorsom fáj: hiányod,
vagy a téged üldöző démonok gyötörnek.


Már csak fájdalom vagyok. Úgy éget mint csalán
a gondolat hogy többé rám se gondolsz.
S én folyton rád. Csalán-erdőben járok.

Nem tudom, magányod sivatagától
szenvedek vagy én is e sivatagban.
Ellenségeddé tettél. Ellenségem vagyok.

*

Én tudtam, hogy életet vagy halált
hozol majd s elfogadtam a halált is.
De nem tudtam, hogy a lélek halálát.

Megfertőztél és megállíthatatlan
fertőzöm magam körül a világot.


Mert mit rámmértél: bűn a szenvedés.
És a tiéd: bűnöm vagy büntetésem.
A lelki halál, amely lassan éget

mint fojtott parázs, megöl másokat.
Nem tudtam, vagy tudtam, az, ahogy Téged
szeretlek: rontás. De honnét fakadt?

*

Biztos hogy az utolsó volt. Mert büntetés volt.
Egyszerre sűrű bűn és büntetés.
Azt régóta tudom, hogy büntetés

de azt nem, hogy miért volt bűn. Pedig
igazán ezt tudtam: hisz sziklaélre hágtam.


Isten világát beléd szűkítettem
csak így lehetett végtelen világgá.
Benned nem-halandó lelked szerettem.

Neked adtam s elfújtad életem.
Mert halandóban láttam halhatatlant
ezért volt halál s megcsalattatás is.

*

Így csalta meg egykor az ég a földet.
Angyalok a halandók lányait,
így lökte el az Isten a világot.

Mindez, persze, csak képzelet. Hiszen
önmagamban a megcsalattatás is.


Énbelőlem sugárzik a halál
másokra, azért hogy kiváltsalak?
Hogy bírja el a föld önnön mélységeit,

hogy bírja el az ég iszonyú terhét?
Hiszen a szerelem, Desdemona szerelme
ártatlan – de büntetése mégsem feloldozás.

*

A kék üvegvázában amit Tőled
kaptam, amely emlékeztet az eltört
vázára, ami Rá, kit a halál

bimbójában tört le: egy fagyott rózsabimbó
s néhány Judáspénz. Lehet ez valóság?


A haikuk, a jelképek, a képek
kora lejárt. Jelképesebb a lét
a gondolatnál és a látomásnál.

Rémálmaink egymással feleselnek.
Bennem alszol. Elfészkelődsz. Nehéz
tested alatt összeroskad a lelkem.

*

Bűnöm azt öli meg, ki majdnem én vagyok
mint egykor őt, kit testemben fogantam.
S én élek, lengőhídon lebegek

az elzuhogó sár fölött; alant
csata után sodródnak a halottak.


Téged, nem mást, nem magamat szerettem
e szerelemben. Érted odaadtam
halálom békéjét, életemet.

Hogy rontottad meg tisztaságomat?
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt?
Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

*

Hű maradni a nem-szerettetésben.
Villámok szaggatása közt rohanni
ajtódig, amit majd becsapsz előttem.

Tudni mikor kilépek a viharba
hogy ajtódat majd bevágod előttem.


Úgy rohanni e villámló világban
talppal a földet érezni, a szélben
Isten ellenszelét, hogy a hit Benned

röpítsen. Hozzád, Tőled el – hisz Benned
éltem, Hozzád közeledtem, ha Tőled
távolodtam. Szenvedésed szerettem.

*

Azért utolsó, mert csak szenvedés.
Annak mélye. Hermészként Te vezettél
az önmagamnál mélyebb alvilágba.

Tán a Tiéd mélyebb? Pincéd alatti
karsztvíz ásványaitól mérgeződtem?


Mindazokhoz, akiket meggyötörtek
s akikre nem gondolnak, mert haláluk
réme széttöri a gondolatot

mindahhoz mi e földön tehetetlen,
amit Isten elejtett, Te vezettél.
Szeretetlenné tett e szerelem.

*

Ments meg a bűntudattól. Attól, hogy nem szeretlek,
attól, hogy így szeretlek. De hogy mentsz Te, aki
nagyobb bűnnek érzed, hogy nem szeretsz,

s nagyobbnak, hogy szeretsz. Csapkodó madarak
vergődünk egymás kontúrjába zárva.


S repkednek a tollak, már csak csupasz váz
forog egymásban. Nem fogynak a tollak.
A vakító ég pelyhekkel telik,

nyári égen hópelyhek kavarognak.
Nem kisebb s nem nagyobb elválni nem tudásunk
mint élet és halál elválni nem tudása.

*

És mind e város tükör-palotái,
egy ártatlan tér, langyos múlt-fuvallat
egymásbanyílt lelkünk, a bizalom:

szálka és rozsda, megcsalattatás volt.
Tükörírással vízre írt hazugság.


De a víz a legkeményebb elem
s a legrejtélyesebb is: összezárul
réstelen rés felett. Magábanyel

mindent, felold mindent, de mélyein
kavics, halak, foszlányok: az anyag.
Csakhogy a vízben semmi az, mi nem víz.

*

Mert a fényes, folyékony létezésben
körülírt üresség ami szilárd
ami ing, tátog, úszkál az időben:

halak, korallok, virágállatok.
Kővévált buborék benned szerelmem.


A láthatatlan sugár végigsiklik
a tenger láthatatlan üvegén
s érintése nyomán felcseng a fény

és a nem-fénylő fénynek tükrözésén
tűz támad, tűzben ég és el nem ég
a kettős lét. Foszforeszkál a semmi.

*

Ezért nem alhatok ki míg Te égsz.
Tükrömben égsz. Én talán nem is égek.
Áttetsző üvegre foncsorozott

szerelmemen nem siklik át a fény sem.
Csak rád verődik vissza életem.


Mégsem Téged – magam zárom e fényt
át nem eresztő sorsnak börtönébe.
Te tüzet látsz. Én nem látom magam.

Gyertya, nem világítok a sötétben.
Lelkem nem szállhat kékebb ég felé.
Kívül higany vagyok. Penészszürke kitinváz.

*

Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek
most, hogy kialszik, s véle magam is.
Ez nem a láng utolsó lobbanása,

ez nem az alkony szelíd permete.
Nem lefoszlás az elfoszló világról


hanem a világ lassú búcsuzása
Tőled. Lencsémben koncentrált sugár.
Valami bennem pusztult el helyetted.

Megolvadt lelkem. Higany, be nem issza
sem víz, sem part. Lét és nemlét közé
rekeszti léted és nemlétezésed.