MIKÉNT FILOZOFÁL EGY ÖREGASSZONY?

 

 

Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról
Fordította Neumer Katalin
Európa, 1989. 275 oldal, 40 Ft

 

Minden kétséget kizáróan Wittgenstein volt az a XX. százzal filozófiában, aki a legerőteljesebben tudatosította a nyelvet mint filozófiai problémát. Ez nem azt jelenti, hogy más előtte nem tett erre kísérletet, s persze azt sem, hogy őt követően mit sem kell törődnünk ezzel a kérdéssel. Ám az a filozófiai program, melyet a Filozófiai vizsgálódások-ban így fogalmazott meg – „A szavakat ismét visszavezetjük metafizikai alkalmazásuktól mindennapi használatukhoz” – döntően határozza meg a nyelvről való gondolkodás újabb módozatait. Elfordulás a nyelvi lehetőségfeltételek aprioritásától, miközben végre egy újabb naivitással leszámolunk. „Senki sem tudja, hogy a nyelvnek épp az a sajátossága, hogy pusztán önmagával törődik” – írta Novalis a Monológ című művében. Csodálatos titka az, hogy a pusztán a beszélés kedvéért beszélő gyakran „a legfenségesebb és legeredetibb igazságokat mondja ki”. A nyelvről való gondolkodás szerteágazó problémaköre itt is jelentkezik: a nyelv minket megelőzőn van, a nyelv nem szolgálónk, a nyelv mindig több, mint amit általa tudatunk, és gyakran kevesebb, mint amit benne tudni vélünk, a nyelv öntetszelgő, ám épp annyira az igazság kimondhatóságának az eszköze. A kései Wittgenstein fordulata (mások törést mondanak, éppoly mélységűt, mint Nietzschéé 1889 után) leszámolás az antropocentrikus naivitással, nyelvvel szembeni korlátozottságunk felismertetése. Lyotard a Wittgenstein „után” című esszéjében kifejezetten „a filozófia embertelenné tételéről” beszél. „Az ember nem használja a nyelvet, s nem is pásztora; miként nincs egyetlen nyelv, nincs egyetlen szubjektum sem.” Az alkalmazásra kerülő nyelv e több vagy kevesebb jellege alapvető, jóllehet legtöbbször a kételyre is érdemes kételymentes megnyilatkozás eszköze. A nyelvet „használva” ráhagyatkozunk, azaz nem kételkedünk, úgy „tudjuk”, hogy ez így és így helyesen kimondható. Ó! és félre a heideggeri naivitással és pátosszal. Nincs nyelv, csak nyelvek, diskurzusmódok, nyelvjátékok, és persze nincs egyedüli szubjektum, hanem egyáltalán azáltal vagyunk, hogy valamiről valakinek valamit (még a belső, monologikus beszédben is!) mondunk, „…valaminek a létezésére vonatkozó kétely csak egy nyelvjátékban működik.” (24. o.) Kételkedni csak egy nyelvjátékon belül lehetséges, mondhatni értelmes, s enélkül nincs is tudás (121. o.), ám a tudás nem egyszerűen kétely, hiszen kételkedni bármikor és bármiben lehet. (221. o.) A kételkedés akarása és az értelmes kétely ott válik el, hogy „az értelmes embernek nincsenek bizonyos kételyei”. (220. o.) Az értelmes kétely összekapcsolódik annak tudásával, hogy mi az, ami az adott nyelvjátékon belül értelmesen kimondható, másfelől annak tudása, hogy mi az, ami értelmesen kérdőre vonható (392. o.), azaz a nyelvjáték bővítése folytán kimondásra kerülhet. A nyelvi pragmatika (Apel, Habermas) felértékelődése annak felismeréséből ered, hogy szakadék tátong szándék és megnyilatkozás, az egyes ember által kimondott és a nyelvi konvenció között. A nyelv használata során egyértelműen megmutatkozik „a tudás relativitása” (Schleiermacher). Még ha fel is tesszük a nyelv adott közösségén belül az elgondolandó bizonyosságát, a nyelv identitása által szavatolt bizonyosság nem jelenti a gondolkodás helyességét, hanem csak a kimondott és a konvenció összhangját. „A gondolkodásnak a nyelvben lefektetett identikus konstrukciója a gondolkodás helyességét illetően nem nyújt teljes biztosítékot.” (Schleiermacher: Dialektika, 1822.) S minthogy a nyelv identikus konstrukciója merő idealitás, így már Schleiermacher joggal hangsúlyozza, hogy a nyelvre utaltan az elgondolt örök approximációjában élünk.

A nyelvről való filozófiai gondolkodásnak azzal kell számot vetnie, amit Derrida Az írás és a differencia egyik tanulmányában a következőképpen fogalmazott meg: „A transzcendentális jelentett távollétében a jelölés mezője és játéka a végtelenbe tágul.” A nyelvről való gondolkodás skandaluma a referencia. Russell intoleranciája éppen abból táplálkozott a kései Wittgensteinnel szemben, hogy míg számára a fogalmak a platóni ideák természetével voltak felruházva, addig Wittgensteinnel mindaz, ami bizonyos, nem több, mint amit a kételymentesen továbbképzett nyelvjáték biztosít. (509. o.) Már Arisztotelész joggal utalt a Retoriká-ban arra, hogy „a jövővel kapcsolatos éneket is a mondottakból kell venni”. Az, amire a kijelentés referál, nem logikai természetű, nincs köze valamiféle abszolút bizonyításhoz, hanem a már elmondottak és elfogadottak alapján mutat a majd kimondandó felé, az eddig kimondottak alapján a valamiként kimondandó felé. „Minden kimondottnak nem egyszerűen önmagában van az igazsága, hanem visszafelé és előre mutat a ki nem mondottra. Minden kijelentés motivált, ami azt jelenti, hogy minden kimondásra kerülőt illetően értelmesen felvethető a kérdés: »Miért mondod azt?« S csak, ha a ki nem mondott együtt értett a kimondottal, akkor értelmes a kijelentés.” (Gadamer: Ember és nyelv.) Wittgenstein kései írásai és a nyelvi megértést alapul vevő hermeneutika közti rokonság ismert. Gondolunk e fragmentumok olyan problémafelvetéseire, mint a kijelentés-igazság-értés (80. o.), a nyelvjáték mint újrafelismerést biztosító közeg (455. o.), tapasztalat és értelmezés (145. o.) stb. A nyelvjáték wittgensteini elmélete elválaszthatatlan attól a közvetlen világmegértéstől, melyet a nyelvjáték mint vonatkozási rendszer (83. o.) biztosít, a valamiről tudni vélem, a valamit így és így vélek tudni (a „meinen”-t talán megfelelőbb lett volna a „tudni vélem” magyarításban visszaadni) helyzethez kötött megnyilatkozásaiban, általánosabban az értelemmegértés elválaszthatatlan a funkcionáló nyelvjátéktól (336. o.). Persze merőben kérdéses a nyelvjátékok tiszta leírásának wittgensteini posztulátuma, miként a nyelv értelemkritériumaként szolgáló „mélygrammatika” (Filozófiai vizsgálódások, 664. o.) feltételezése, ugyanis létünkkel a nyelvbe vonva létezünk, és ebből nem is léphetünk ki (Heidegger: Út a nyelvhez).

Nem szkeptikus gondolkodó művét olvashatjuk Neumer Katalin kitűnő fordításának eredményeképp, hanem egy nagy gondolkodó művét, aki ugyan tudja, hogy életideje – mint a Filozófiai vizsgálódások előszavában írja – „a kor homályba borulása” is, mégis inkább a saját gondolatra ösztönzést tartja filozófiai feladatának. Azt, hogy képesek legyünk legalább keresni, ha már annyi mindent elhánytunk, mint egy öregasszony. „Úgy filozofálok most, mint egy öregasszony, aki folyton elhány valamit, és újra keresnie kell; egyszer a szemüveget, egyszer a kulcscsomót.” (532. o.)


Bacsó Béla