ÉLŐ SZÓ

 

Szép Ernő: Hét szín
A válogatás és a szöveggondozás Réz Pál munkája
Szépirodalmi, 1989. 512 oldal, 72 Ft

 

Az idő Szép Ernőnek dolgozik. Összes vagy majdnem összes verseinek kiadásai közt 1938 óta mindig éppen húsz évnek kellett eltelnie 1978-ig, akkor azonban a De kár című gyűjteménnyel egy évben még egy kisebb válogatás is megjelent, a Zelk Zoltáné; ezt 84-ben, a költő születésének centenáriuma alkalmából Tandori Dezső szenvedélyesen személyes elkötelezettségű, fele vers fele próza válogatása követte, a Járok-kelek, megállok, most pedig az idei könyvhéten – egy 1917-es novelláskötet, A jázminok illata új kiadásával együtt – a színműveit, novelláit és előző nagyobb lírai gyűjteményét is sajtó alá rendező Réz Pál gondozásában megjelent a lírikus Szép Ernőt minden eddiginél sokoldalúbban bemutató Hét szín című kötet. A zsengék kivételével a költő minden versét tartalmazza, valamint válogatott sanzonjait és alkalmi verseit meg egy egész kis kötetnyit azokból a rövid lírai prózáiból, amelyeket Tandori karcolatoknak, Réz prózaverseknek nevez, ez utóbbiakból szám szerint hetvennyolcat, tizenöt kivétellel nem átfedve, hanem kiegészítve Tandori válogatását. Ami az elnevezést illeti, úgy gondolom, a kettő közé nem a „vagy”, hanem az „és” kívánkozik: ezek a glosszák, pillanatképek, tűnődések, vallomások műfajilag nem egészen egyneműek, némelyikről bízvást elmondható, hogy költemény prózában (főleg a Bűneim című kötetből válogatott darabok ilyenek), másokra inkább a karcolat, tollrajz, tárcanovella vagy más afféle megjelölés illik, amilyenekkel akkortájt, a század elején illették ezt a mindenféle „irkafirkát”– hogy magát Szép Ernőt idézzem – „amit egyik napról a másikra az újságba írt valaki, aki itt járkál ezen a világon, és nincs jobb dolga, mint hogy egy-egy percre megállítsa a többi embert: nézz ide… nézz oda… látod?…”

Helyben vagyunk. Szép Ernő, a költő és a tárcaíró egyaránt akkor van elemében, amikor „nincs jobb dolga”. Amikor ámulva rácsodálkozik valamire, amiben a gyakorlatiasabb céljai után szaladgáló többi ember nemigen veszi észre az ámulnivalót: például hogy ősz van, és lehullanak a falevelek; hogy mi minden él és mozog a fűszálak közt; hogy fátyol van az utcai lámpákon; hogy előtte a füvön egy feketerigó jár… Ha ismerte volna az amerikai William Carlos Williamst, bizonyára egyetértett volna vele abban, hogy mennyit számít egy esővíztől fénylő piros talicska a fehér csirkék közt. Csakugyan, nem ismerek a The Red Wheelbarrow írójának magyar kortársai közül mást, aki ilyen egyenlő áhítattal fordulna a világ valamennyi jelensége felé, és például így kezdene egy verset: „Hajnal előtt hallottam / Bizonyos madarat / Aki ott hál a lombban / Hogy gyönge neszt adott”. Vagy ki fogna versbe ennyire szerény céllal: „Egy órát életemből / Egy órát mért ne tegyek el, / Jaj napjaim hogy elszaladnak / Emlékbe írom ezt magamnak, / Hiszen mást úgyse érdekel.” A versíró alkalom némileg hasonló elbagatellizálásával találkozunk ugyan Tóth Árpádnál is, aki így indítja Hófehérke című versét: „Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét. / Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy / Faragcsál s olykor lustán félbehágy / S merengni hunyja álmatag szemét.” Itt azonban a vers tárgya maga a vers, lényege pedig a tárgy kezelése, a tónus és a megmunkálás, ahogy a jelzők és a határozó (halk, lustán, álmatag) egységes hangulati rendszerbe állnak, a hangalakilag egyező ölelkező rímpár játékossága. A vers egy stíluseszmény megtestesüléseként tölti be célját.

Minden kornak megvannak a maga stilizációs normái, amelyek mintegy megvonják a költészet ott és akkor elfogadott közegének a határait. A Szép Ernő-vers azonban gyakran ott kezdi a maga legsajátabb életét élni, ahol ezt a határt „lefelé” átlépi. Másfelől viszont gyakran beéri a legközhelyesebb poétai szólamokkal, amelyek mondhatni felül esnek az említett határon, az elmúlt korszak túlhasznált, kiürült kellékei. (Igaz, ezeket olykor, mint Kardos László megfigyelte, váratlan szókötésekkel „újszerűvé játssza”. A Nyugat öntudatosabb stílusforradalmárai a köztes sávban mozognak: egy stilizált-poétizált nyelvi és érzületi réteget intonálnak és fejlesztenek tovább szervesen a verseszmény megszabta keretek közt. Ezáltal verseik egységesebbek, kimunkáltabbak, de a stílus foglyaiként jobban ki is vannak szolgáltatva az ízlés változásainak. Jellegzetesen áll ez a fiatal Kosztolányira. 1912-es (Szép Ernő Énekeskönyv-ével egyidejű) Mágia című kötete mai szemmel nézve csupa póz és heroikus dekadencia. Az első versen kezdve, sorjában haladva, ilyen hangütéseket találunk: „Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon / vén bánatot egy éjjel elveszítem”„A fájdalmam oly érett, mint a méz már”„A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán / ágyamra ült fásultan a magány” – „Így senki sem sírt, ahogy én sirok most”„Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!”„Az élet arany trombitáján / a búcsúzók dalát fuvom.” Közös bennük a büszke költői kiválasztottságtudat, az érezni és a kifejezni tudásé egyaránt. A bánat dédelgetése Szép Ernőtől sem idegen, de alapmagatartása (olykor neki is kétségtelenül póza) a révült csodálkozásé. Elveszetten megáll a világban, körülnéz, és kérdéseket motyog maga elé. ”Mit tudok én annyit nézni a lombtalan fán”„Szép életem hol folyhat, merre?”„Mit is keresek én itt ezen az ágyon”„Ha én azt tudnám minek élek”„Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten, / Meg kell őrülni, nem birom ki. / Most fölkelek, Fürdök. Örűlök. / Csontvázam fogdosom. Itten… meg itten. / Bennem a halál. Gondolkodni, / Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök, / Ott egy úrral beszélek. Néki, / Hát néki mi az: élni. Érzi? / Hogy tudunk ülni, olvasni, beszélni?” Ez már egy nagyívű vers tetőpontján hangzik el, de talán így kiragadva is megmutat valamit abból a döbbenetből, ami Szép Ernőnél inkább érzéklet, mintsem ars poetica, és talán ezért termékenyebb: nem a stílus olvasztja-hasonítja magába a világ konkrétumait, hanem fordítva, az érzékelés kényszere töri át minduntalan a stilisztikai konvenciókat.

A vers, amelyből utoljára idéztem, 1911-ből való, címe egy Szent Ambrus-idézet: „Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban”. Hosszú vers, 21 kilencsoros strófából plusz egy sorból áll. Szép Ernőnél szokatlan a bonyolult és mindvégig megtartott rímképlet (abc abc ddd), az ötöd- és hatodfeles jambusok szisztematikus váltogatása, de a verset nem ez teszi érdekessé, hanem a roppant tágas ívű és merész képzetszökellésekkel alakuló szerkezete, amely mégsem hat önkényesnek: természetesen adódik a vers medrét megszabó, álom és ébrenlét közt vibráló állapotból. Filmszerűen indul: a tekintet a kikészített fehér ingre esik, amely ájultan, fagyottan fekszik az asztalon, innen jutunk a következő strófában a személyhez, aki mintegy „hiányzik” ebből az ingből (mert még nem kelt fel), keresi halandó önmagát; majd álmát ecseteli hosszan, groteszk csattanóba oldva: a szűz királylány nem őrá vágyik, hanem sárgadinnyét szeretne. Nyomasztóbb álomképek múltán az utca éledő zajai hallatszanak be, és a lélekben visszhangot verve emlékképek sorjázását indítják meg a gyerekkorból. Az öntudat visszavillan a jelenbe. „Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt, / Ifjú vagy ember. Férfi? Garszon?” A férfiassági kétely s talán a francia szó egy suta párizsi kaland emlékét idézi fel, egyedülállóan Szép Ernő-i gesztussal: „Könnyű madár volt, c, francia lány volt”; Párizs az első utazás emlékét hozza, „az iskolába, Debrecenbe”, a gyerekszemmel látott város csodáit. És itt már a vers régóta olyan lendülettel siklik, hogy a képzetváltás nem igényel logikai támasztékot. „Szeret-e más is a körúton este / Felnézni a tánciskolába?” – kérdezi Szép Ernő, és a következő sor a legantipoétikusabb stílusrétegeket is költői energiával telítő különleges nyelvi vegyítőművészetére is példa: „Én ezt magamban mindig űzöm”. Tánciskola – az elmúlt fiatalság – jó lenne futni vissza, szembe az idővel, a gyerekkorba – és most jön a már idézett álmélkodás, hogy mi is hát az élet, hogy is van ez; a vers érverése fölgyorsul, szaggatott képek jönnek: „De fájó, fárasztó ez, a világon / Végignyújtózni, óóó, a távol / Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel. / Színház. Madár. Hajó az óceánon. / Púpos szabó. Festő hogy mázol. / Táncosnő száz szalagja repked széjjel. / Ha megölném magam… most rögtön, / Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm / És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.” De ebben már van egy kis tudatos póz is, maga is megsokallja, és egy fintorral üti el: „Jaj már fel kéne kelni”. Ámbár ez a gesztus többérzelmű. Mindazok után, amiken a vers keresztülment, a naponta ismétlődő kényszerűség fájdalmas tudás ízével telítődik. Ez az új strófának induló, írásjel nélküli töredéksor fejezi be vagy inkább hagyja abba a verset, amelynek az egész életet egy helyzetből bejáró tágassága, levegőssége, íve akár Apollinaire Égöv-ét is eszünkbe hozhatja.

Ezt az ívet, ellenkező hangulati előjellel, érettebb, sallangtalanabb művészettel negyedszázad múltán Kosztolányi nagy késői verse, a Szeptemberi áhítat írja majd le megint, ott látjuk a púpos szabóhoz, a táncosnő szalagjaihoz hasonlóan villanásnyi képekben megérzékítve a világot az ámulat tárgyaként. De találunk ennél sokkal konkrétabb egyezést is egy másik korai Szép Ernő-versben, az Alkonyat a kórházban címűben: „Nap, égj és perzselj déli szenvedéllyel. / Hallod, ne hagyj el, Nap, maradj velem.” És ki ne emlékezne a Kosztolányi-sorokra? „Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, / ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap”. Mint ahogyan a Hajnali részegség-ben is visszacseng egy korai Szép Ernő-sor, a Kapuzárás című versből. Itt „Alszik a ház homályosan, tunyán”, Kosztolányinál: „A ház is alszik holtan és bután.”

A Kapuzárás egyébként arra is példa, hogy Szép Ernő már ebben az első kötetében sem okvetlenül az az álmatag és gyermekded költő, akinek képzelni szokás. Itt nagyon is kemény és kopár képekben festi egy pesti bérház éjszakai életét: „A házmester bezárja a kaput. / A ház kussol. Az ablak zörren olykor, / Ha egy kocsi az utcán tovafut. […] A szögletekben munkál már a pók / S elnyúlva ágyukon vagy göndörödve / Sóhajtoznak, hortyognak a lakók. // A gond strázsál a néma udvaron, / Csepeg a vízvezeték, mintha rína”. Igen, ez az érett József Attilára emlékeztető szikár tárgyszerűség, ez is Szép Ernő. Joggal mondja róla legáldozatosabb fölfedeztetője, Tandori Dezső, hogy örök felfedeznivaló.

De miközben kutatjuk távolabbra mutató kezdeményeit és kapcsolatait, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, ami a korai Szép Ernő legbeteljesültebb eredménye: népdalt és orfeumi sanzont hibátlan zenei egységben elegyítő dalairól, mint amilyen az Egy régi szőkéhez vagy A táncosnőnél, vagy következő, 1917-es kötetében az Add a kezed, A kert fái és még jó néhány. Egyik legnagyszerűbb leleménye és képessége a különböző hangulatú, eltérő stílusrétegekbe tartozó elemek vegyítése: ahogy a Gitár című versben a dallamos sóhajok közé betördeli a hétköznapi élet prózai mozzanatait: „Esernyőt vinni mert jön a vihar”, egész kis groteszk jelenetet: „Gyermek hajt karikát tavaszi nap, / Úgy fáj, úgy fáj. / Nekem szalad, megkapni, szólni: happ, / Úgy fáj.” És rögtön ezután két ilyen ódon poézisú sor: „Arany reggel lehulló angyala, / Mély ködben hattyú meghaló dala.” Így cseveg egy másik versben (Mondd): „Gyűlölsz valakit? / Én senkit kérlek.” Majd egy kicsit affektáltan: „Te mit szeretnél? / Én sosem tudom, / Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.” És akkor hirtelen Kafka és a késői József Attila világában találjuk magunkat: „Lelkedben érzel / Egy néma rabot / Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?” A nyomasztót meghitté tevő hiperkonkrétság Szép Ernő összetéveszthetetlen sajátja. Ebben olykor a groteszkségig megy. Szíve úgy össze van zúzódva, „mint az eltaposott körte s mint füle a műbirkózóknak”. A konkrétság és a stilizáltság fokának feltűnő különbsége távolítja el olyan messzire Magányos éjszakai csavargás című hosszú leíró versét Kosztolányi rokon tematikájú költeményeitől. „A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel” – ezzel az inkább novellát, mint verset ígérő tárgyilagos közléssel kezdődik, olyan természetes prózalejtéssel, hogy nibelungi versmértéke úgy hat, mint a „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő” véletlen pentametersége. Kosztolányi így indítja Groteszk című versét: „Mentem a kávéház tükrös éjjelébe”. A kétféle intonáció két gyökeresen különböző versvilágot idéz fel. Szép Ernő kávéháza és éjszakája valóságos, sétájának útvonala rajta van a térképen. A vers csak lassan és jobbára megfoghatatlanul telítődik a tényeken túli jelentéssel, és ez a jelentés magukból a tényekből adódik össze a magányos szemlélődés és számbavétel során. Kosztolányi világa ezzel szemben metaforikus, és már az első sorban meglegyint annak a látomásnak a szele, amivé csakhamar átváltozik az egész kávéház, és máris messze van életétől, amely maga is stilizáltan jelenik meg a versben, „pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő”, és megadóan fürdik az éjszaka mindent emlékekké oldó vizében. A tárgyi világ feloldódik a költő hozzá fűződő érzéseiben, és ezek hangsúlyozottan egy költő érzései.

Szép Ernő az érzéseiben is alatta vagy fölötte jár a kor költészeti normáinak. Udvarló verset vagy elképzelt principessákhoz ír, vagy a fekete rigóhoz. A nőkhöz szólva „szép, szép szívbeszédek” „langallnának” ajkán, legmeghittebb vallomását azonban a lehullott faleveleknek tartogatja. Költői szándékait akkor fogalmazza meg, amikor az első világháború éppen drasztikus cezúrája mögé rekeszti őket: „Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésben, mint egy embernek lenni, mégis, úgy szerettem volna megdézsmálni az örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni ősszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsüllyedt világban voltak ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszálya Boldogtalanság.” (Falevelek közé)

A háború egyszerre magasztosítja fel és érvényteleníti dédelgetett érzékenységét. Világfájdalmát elragadja tőle a világ fájdalma. Önsajnálatát kifordítja részvétnek, s befelé megfordítja önvádnak. A részvét pedig felfokozza amúgy is éber észlelőművészetét. Egyik legnagyobb verse, a De kár (1915), ez a „Hosszan kitartott remeklés” (Tandori Dezső) 52 strófában sorolja az élet veszendő értékeit, eggyé olvasztva a dal és a litánia műformáját, azt a kettőt, amelyben Komlós Aladár megállapítása szerint a legtökéletesebbet alkotta.

Szép Ernő a magyar líra egyik legnagyobb felsorolója. Ő nem az emberiséget sajnálja en bloc, hanem például a Jaj fájdalom című versben külön a varrónőket, akiknek nem telik cérnára, a mankós fiúcskát, mikor a labdázást nézi, a nehéz betegeket, kik távol grammofont hallgatnak, a szibériai foglyot, aki ott őszül, ott romlik, fájlalja a rongyosokat, akik a gyümölcsöt bámulják a kirakatban, de nemkülönben a gyilkost, ki egy éjszaka kedvesét megölte; fájlalja a munkásokat, kik Amerikába szeretnének menni, de az agg hölgyeket is, kik egyedül ülnek kietlen hintóban; mint ahogyan a Szegények szegények című litánia is egyaránt szól azokért, akik bátrak meg akik félnek; és bocsánatot kér a kiürült szemektől, a befagyott ajkaktól, de a pállott gomblyukaktól is, a csavargó kutyáktól, egészen a hontalan pihékig (Bocsássatok meg). Ez a határtalan részvétkapacitás jelenik meg a boldog visszájáról (azazhogy épp fordítva, a színéről!) a De kár-ban, rím és dallam vivőerejétől is táplálva. 30 strófa jut a világ elegyes szépségeinek, amilyenek többek közt a szőke szüzek, a tiszta téli havak, a vasrács sűrű rése, a fényes, csúszós halak, mind, mind, amíg el nem jut a csókig, a csók, te nagy isten, a csók, jobb, mint az összes földi jók, és 18 strófa most már a csóké, de ez sem elég: „Csók, csókolnám papírra, csók / Csak nem fogadnak szót a szók, / Egy más világra elviszem, / Ott elmondom majd, azt hiszem.” És ez a beteljesületlenség és telhetetlenség 48 strófa után még mindig új lendületet ad a versnek, és még magasabbra emeli, az egészen nagy költészet magasába. Mikor már azt hihetnénk, vége a versnek, a gerincét alkotó „de kár” motívum elapadt már, ekkor, mintegy zenei zárlatként, következik valami révületféle sóvár belefeledkezés a létezésben áramló szépségbe és állandóságba: „Csak lenni, mint egy szem homok, / Kit érnek hullámostromok, / Kit szél gázol, gyermek kever, / Ki mégis a parton hever. // Nem tudom, év, év, év halad, / Ő itt marad az ég alatt, / Csillan, csillan, mert süt a nap. / Az óceánnál boldogabb.” Messzire elhat ez a magyar költészetben. Zelk Sirály-a például bizonyosan adósa.

Nem ennyire hibátlanul remeklő, de talán még nagyobb szabású Szép Ernő háborús, azaz háborúellenes verseinek mintegy összefoglalása, az Adjátok vissza. Előzményei közül legfontosabb A semminél kevesebb valami. A hang elborulása, érdesebbé, patetikusabbá válása először Vörösmarty hatásaként jelentkezik: „A lét fájdalma utca rongya lett, / A gyász megvette mind a könnyet, / Éhség, irtózat használják a sóhajt”. De ennek a versnek is van közvetlen előzménye. Ezt a prózák közt találjuk, a 346. oldalon: „Mi veszett el? Nem látni, mi veszett el, mert míg megvolt is, nem volt egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az embereknek, ami elől menekültek, amit eldalolva, fényképezve, pingálva, púderezve, eljátszva, elmesélve, túlképzelve s álmodva szerettek. A levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már semmi, kiszivattyúzták. A felhők jelentőség nélkül, elárulva csüngenek, akár a szuffiták a lehordott színpad fölött.” És a versben: „Az ég arany felhőkkel áll csudára, / De a világ elment alóla már,” majd később: „Sehol semmi a földön, elveszett, / Mert nincs már semmink sem csak a valóság.” A következő sor pedig már közvetlenül az Adjátok vissza vezérszólamát intonálja: „Elárulták a boldog elmúlást”. A másik előzmény a Hívójel. Ebben a költő szeretné a világ minden fájdalmát begyűjteni, magára venni. „Én majd felfűzöm sóhajomra, / Én gyűjtöm, mert én szeretem.” Ezek a motívumok fejlenek ki gazdagon az Adjátok visszá-ban. A halál és a szenvedés a költőt illeti, ő tud bánni vele, ő ínyenc élvezője – de mivé silányult most a kontárok kezén?! Elvették a halált, „azt a vonzó szép kaput / Amely felé honvágy vitt engemet / Az élet idegen füvén keresztül”. Shakespeare, Vörösmarty, expresszionizmus, sőt dadaizmus keveredik a háborús halál megidézésében: „Halál, hűlt iszonyat, ha lál ha ha / Rút rángatás orcátokon, meredt kín / A gondolatban, ugye, vak nyilallat / Jó kedvetekben, pocsolyán a köd”. A vers második része a halál után a költő szívét perli vissza. Itt a korábban említett részvétlitániák motívumai jelennek meg lágyabb, poétikusabb képekben: „Kellett szivem minden megszült virágnak / Kinek zápor bunkózza kis fejét / S hideges ősz alatt rezegve hajlong.” Harmadszor pedig: „adjátok vissza szenvedésemet […] Jaj kontár népek vaskos körömös / Kezetek közt mi lett a szenvedésből! […] Sötétség horpad orrotok helyén / És orcátok leégett s ajkatok / Elrántja varrat és mutat hamis / Röhejt s a csók bántódva szárnyal / Fölötte el, távolba mint a kócsag. […] Nincsen húsvét, nincs pünköst, nincs karácsony, / Nincs részeg itcének méz dünnyögés / Letentélt kisgyereknek nincs mese.” A vers negyedik részében a szenvedés mint az elmúlt békeidő egyéni lelki gazdagsága jelenik meg: „Tűz volt a szenvedés, jaj égető / Nagy tűz, tűzvész élő hús szívemen / És néma langallással abban égett / Piros dühökkel, dús füstök között / Az élet indus rajzú palotája / S a kért szerelmek démon szárnyai / S napfény rámában pávázó remények.” Végül könyörgés következik, felszólítás az élet békés teendőire: „Csak menjetek labdázni mért mezőnyön, / Suhanni fény alatt jégünnepélyen, / Csak menjetek saszlasz szagú szüretre, / Sötét szánkán vihogva névnapolni, / Csak menjetek majszolni szép napot / S habzsolni a forralt fahéjas éjt. […] Adjátok vissza szenvedésemet, / Ti szenvedtek most, én elfagyva várok / Mint a göröngy s kisülve mint a szén / És nem tudok csak puszta holdi kínt.”

Viszonylag sokat idéztem, de még sokkal többet kellene ebből a hosszú költeményből, érzékeltetni, hogyan hitelesíti a vers szenvelgőnek ható alapgondolatát a burjánzó részletek érzéki gazdagsága, a bennük megnyilatkozó gyengéd részvét és szeretet.

Az 1921-es A világ című kötet, amelynek záró – de még 1917-ben, túlnyomórészt blank jambusokban írt – darabja az Adjátok vissza, feltűnően módosítja a Szép Ernőről addigra kialakult képet. A litánia egyre szikárabban monoton, ráolvasásszerű formát ölt. Nemcsak a fájdalom és a bűntudat tárgyait lajstromozza így – óhajait, szeretetét is (Olyan csöndet szeretnék; Csókold meg; Csodálatos; Szeretem a tavaszt). Ennek a formának kezdettől fogva megvannak az előzményei Szép Ernő verseiben, sőt lírai prózájában is. Gyakori szervező elve a gondolatritmus, dalforma verseiben a sorismétlés: „Milyen szép, / Milyen szép, / Milyen szép is lehet az élet, / Milyen kár, / Milyen kár, / Milyen kár, hogy én csak henyélek.” (Furulya) „Úgy elmegy mint a zaj, / Úgy elmegy mint a víz, / Úgy elmegy mint a felhő.” (Járok-kelek, megállok) „De jó nem hallani fülemnek, / De jó nem látni a szememnek, / De jó nem tudni a fejemnek, / De jó nem fájni a szivemnek.” (Milyen jó nékem lefeküdni) „Add a kezed mert beborult, / Add a kezed mert fú a szél, / Add a kezed mert este lesz.” (Add a kezed) Jóformán nincs is verse, ahonnan ne idézhetnénk példát. Maga a (jobb híján) litániának nevezett forma is előfordul már az előző, Emlék (1917) című kötetben: „Nincs egyéb örömöm, / Mint a felhők az égen, / Nincs egyéb szerencsém, / Mint a felhők az égen” és így tovább, 11 „nincs egyéb”-re 11 azonos felelet. És lássuk prózában is az ismétlő, sulykoló, ráolvasó módnak legalább egy jellemző példáját az első világháború éveiből: „Nem igaz, amit látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz, amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami kell nekünk.” (A szív albumába)

Előzmény nélküli viszont A világ című kötetben a szabad vers feltűnése. Legfeljebb az Adjátok vissza helyenként expresszionista jegyeiből lehetett gyanítani, hogy a költői világkép földindulása széttörni készül a drámai jambus kereteit. A szabad vers azonban csak kitérő. Háborús litániáinak egyik alaptémája, az ép embernek a sérültek, a csonkák, az élet kárvallottjainak láttán érzett lelkifurdalása prózaköltészetében alakul és terjed tovább (Bűneim, 1924 – e kötetben az Ezer bocsánat-tól kezdve az utolsó kivételével minden próza innen való).

Következő és egyben utolsó önálló verseskötete (Jó szó, 1928) a végleges Szép Ernőt mutatja. Ez a Szép Ernő továbbra is mestere a dalformának (Az alkony néma húrjain; Vadlibák felé, Téli éjszaka; Nagy nagy madár, többek között), az elfoszló, sóhajtásnyi futamoknak (verséből immár rendre elhagyja az írásjeleket), továbbra is részvéttel fordul a szegényekhez, de a hangjába több keserű vagy éppen kétségbeesett felhang vegyül (Sötét lesz a Duna háta; Úgy mint a szívbajos szegényt; De szégyen élni). Még egyszer találkozunk a Vörösmarty-hatással, végsőleg leszűrt formában, rímtelenül kántálja dallamos apokalipszisét (Homlokom lassan leáldoz). A Hová megy egy ákáclevél is a korábbi dalok hangját folytatja, de különösen finom modulációkkal, mintegy a dallamával leképezve a versbeli falevél sodródó lebegését.

A kötet fő újdonsága egy megszólító monológforma, amely a Bizalmas és az Egy kutyához című versekben figyelhető meg, de ennek egy változata az Élő szó is, amelynek a címe pontosan jelzi e verstípus lényegét: a versnek formaalakító tényezője a megszólítás, a valakihez beszélés vagy épp a meggyőzni akarás nyomatékosító hangsúlyai, álkérdései („Nem igaz?” „Ugye, hogy…”). A vershelyzet valóságos élethelyzetet imitál.

Ennek is megvannak az előzményei. A legközvetlenebből idéztem is: „Mondd van valakid? / Nekem senkim sincs” – így kezdődik (Mondd). A Szép Ernő-versnek mindig is ez a fő becsvágya: megszólítani az olvasót, bizalmas kettesbe kerülni vele, a szívén fogni. Meggyőzni, egyik nagy versének már a címével is: Néked szól. És búcsúzni is ezzel búcsúzik, de már múlt idejű feltételes módban: „Én úgy szerettem volna élni / Minden halandóval beszélni”. Utolsó előtti versét kezdi így. A történelem másodszor is, de most még sokkal brutálisabban, rácáfol Szép Ernő premisszáira. Erre már csak egy utolsó szava marad, verssé fölhangosítva azt, amivel az első világháború idején prózában védekezett: „Ne hidd, ne hidd, ami igaz, / Ami kegyetlen, ami gaz, / Mi ocsmány és alávaló / Ne hidd, ne hidd, ami való.” És két év múlva, 1944-ben is ezzel fejezi be munkaszolgálatos tapasztalatairól szóló, önmagához megrendítően hű beszámolóját. „November 9-ike volt, mikor hazakerültünk. Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.” (Emberszag) Utolsó éveiből jószerivel csak a keserű bemutatkozási bon mot maradt ránk: „Szép Ernő voltam.” Soha szomorúbb hattyúdalt!

Végül egypár szót még a sanzonokról és alkalmi versekről. Ezek „a sóhajtó uszályú Boldogtalanság” ama hirtelen elsüllyedt világának a másik arcát idézik fel, azt a Budapestet, amely tele volt egzotikus nevű kávéházakkal – mint Szép Ernő is megírta, megdalolta (Illúzió; A kávéházi ember) – és kabarékkal, ahol a kor legnagyobbra menendő költőinek nemcsak az örökös pénzzavara enyhült a Kondor Ernőnek, Nagy Endrének, Medgyaszay Vilmának szállított bökversek, sanzonok, kuplék jóvoltából, hanem például a rímtechnikájuk is csiszolódott. Itt derül ki, hogy Szép Ernő is rímelt úgy, mint akármelyik kartársa, épp csak költészetének természete nem engedte, hogy ezt a képességét komoly verseiben is olyan jellegmeghatározó súllyal kamatoztassa, mint mondjuk Kosztolányi vagy Tóth Árpád. Némelyik alkalmi versében a rímek olyan sebtében követik egymást, hogy a szövegnek ideje sincs köztük szabályos versformába rendeződnie – így áll elő az álverssorokba tördelt makáma (De borzasztót álmodtam az éjjel!; Asta Nielsen).

Eredendő dalszerűségük folytán nem egy Szép Ernő-versből népszerű sanzon is lett. Érdekes tanulmány tárgya lehetne, hogy miben és hol különbözik a versnek végigírt dal azoktól, amelyekbe az előadás alkalma, közönsége és az előadó személye is bele van kalkulálva.

Nekem azonban már csak annyi helyem maradt, hogy szóvá tegyek néhány kellemetlen sajtóhibát, már csak azért is, mert némelyik régóta öröklődik kiadásról kiadásra. A 43. oldalon alulról a 7. sor erre javítandó: „Csak annyi volt velem szerelmed.” A Gitár (85) első strófájában „ölelni” helyett „ölni” olvasandó! Jellegzetesen Szép Ernő-i szórövidítés veszett el ritmusdöccenést okozva a következő oldal 8. sorában, amely helyesen így szól: „Arról beszélni, melyk a jó szivar”, a 143. oldal 6. sorának elejéről lemaradt a kezdőbetű, helyesen: „Hegyek”. 205/7: „szálltak” helyett „szállatták”. 261/5: „mehetnek” helyett „mehetnék”. Néhány rím sajnos áldozatul esett a helyesírási buzgalomnak. A verstanilag és szépernőileg helyes alak: 95/7: „rezgéseért”, 100/21: „gyulad”, 262/14: „lehellem”, és a 423. oldalon alulról a 9. sorban a „csiklandozom”-ra „ozon” rímel.

 

Várady Szabolcs