ŐSZI FÉNYKÉPEK

 

Kardos Sándor készülő 1956-os albumáról

 

 

Romos utcák, a kiégett Divatcsarnok betonváza, a Kilián laktanya fölhasított falai, átlósan fennakadt hatalmas gerendák, egylapos újságokat olvasó emberek, bámészkodók a sejtelmesen mozdulatlan tankok között, füstös ég, egyenruhákból készített madárijesztők, egy kisfiú két akasztott mellszobor mellett, gyűlölt napilapok és gyűlölt portrék kigúnyolásának változatai, sár. Feliratok; krétával a villamosok kitörött ablakai fölött, mésszel a tűzfalakon, fekete festékkel a rögtönzött fejfákon. Sírok a szobrok körül, ahol tenyérnyi gyep, egy kevés igazi föld akadt.

És temetetlen hullák. Az egyik a járdán, a fal tövében, egy másik egy fa alatt, de legtöbbje a nedves úttesten, a járda mellett fekszik. Az úttest macskakő vagy aszfalt. Ezeken a képeken nincs is más: mindegyiken egyetlen halottat látni, körülötte néhány elkoszosodott újságlap, szemét, fölötte kiégett földszinti ablakok, egy-egy fekete hirdetőoszlop vagy fatörzs. Van vastag kabátba öltözött holttest, és van félmeztelen is, de egyformán szürke mind; sár lepi őket, egynemű, nyálkás fény csillog az arcon és a sapkán, a kabáton és a nyitott tenyéren.

A romok, a füst, a tankok és a sírok látványa éppen így ismerős: pusztítást idéznek, egymással szembeforduló elszánt lendületek eszközeit, a végleges megoldás semmit nem mérlegelő, utolsó kísérletét. Ezek az indulatok ilyen nyomokat hagynak. A feliratok, a morbid heccek, a tárgyakat fanyar vagy gyilkos gesztussal társító lelemény pedig felidézi a magyarázatot is, a romokban végződő düh okait és irányát.

A pusztításba forduló szenvedély meg a romok képei között pontos és egyértelmű a kapcsolat: csak itt és ekkor, csak ilyen módon következhetett erre ez.

De a hullák képei kívül szöknek ezen a kapcsolaton. Nincs közösségük a kifeketült ablaksorokkal, és nincs a szobordöntők diadalával sem. Végtelen hasonlóságukban végtelenül magányosak – egymásnak sem társai. A halál társtalan. Ezek a halottak, óráról órára formátlanodva, kilépnek az időből is, és már katonaköpenyes, civil kabátos emberek csupán, őszi sárbevonattal, egy város úttestein. Amit a többi képről mögéjük képzelhetnék, az egyszerűen nincs jelen. Nincs mögöttük semmi. És ez az igazi döbbenet: semmi közük az egészhez.

Tudom, szobrok tövébe, templomok mögé kerültek ők is, aztán díszsírhelyekbe vagy szerényebb, szomorú parcellákba temették őket, nagyhangú tisztelgéssel, szótlanul zokogó gyásszal. Az utókor mérleget vont, jelentést kapott a halottak egyetlen fényképre nem férő összege, és most itt élek a folytatásban.

De ezek, ott és akkor, a hátrabicsaklott, szürke fejükkel, moccanatlanul a libegő és fontoskodó újságlapok mellett, azt mondják, hogy az egész nem igaz. Nem hozzájuk vezetnek az előzmények, és semmiféle jelen, semmilyen jövő nem nőhetett őbelőlük. Hogy értsem meg: nem értik, hogyan kerültek a járda mellé. Ez itt tévedés lehet; nem ér a nevük. Valami ember nélküli, nem evilági akarat fektethette le és kente be sárral őket.

Kiért szól a harang? Az utcán fekvő emberek közöttünk-létének legigazabb pillanata, az egyetlen, amikor tudomást vettünk róluk, s egy fényképezőgép elkattant a tetemük fölött, tiltakozik az állítólagos utókor gúnyos vendéglátása ellen. Nem kérnek az utókorból, nem kérnek az emlékezésből, csak kérdeznek: mit röhög az a lélekharang? Ők tovább akartak menni azon a sáros utcán.

 

Vági Gábor