Tandori Dezső

OLCSÓ, GYORS SAJTÉTELEK

 

1. Tigi

Olcsó, gyors sajtétel – miféle feltétel?
Ennek semmi értelme. Mezítláb gépelek viszont,
és a hajnali hűvösséget érzem a nyitott
ablakon át, s talpam is valami sima
felületre téved. Az „Olcsó, gyors sajtételek”!
Ahogy lecsúszott az asztal alatti könyvhalomról.
Kedves Tigi! Sajnos, a fák alatt meg, ahol három
napja téged találtunk, most sírhelyet kell
keresnünk a számodra! Pedig hogy nekiiramodtál!
A szőnyegen, itt, harmadnap, hogy közben pedig
már főleg átaludtad volna a napot, elmaradtak
fiókásan természetes kosztkérő hangjaid,
és hiába tömtünk csipesszel, tizenkét év
ily gyakorlatában szerzett komoly ügyességgel,
és napjainkat negyedórás szakaszokra szabdaló
odaadással, sejthető volt, hogy itt fogsz hagyni
minket, és oly gyanítható, hogy a szebb
keretek biztosítására ez éjszaka és görcsök
közepette fog történni. Milyen jó barátunk
lettél volna pedig, te, nagyon kezes madárnak
ígérkező és szívélyes lény, akin szintén semmi
nem múlt. Felálltál strandpapucsomra,
teljesen szervetlenül, de jó ösztönnel
csipegettél volna már a padlón szétszórtan
gurulászó kölesszemekből, és egyáltalán, mindent
tettél, hogy megszerettesd magad, és minket
elszomoríts, ha majd vissza-visszagondolunk rád.
Sajtból, kétszersültből, kevéske tojássárgájából,
almából – még ha stiglicnek a gyümölcs felesleges
is! elhagytuk; hisszük, nem ezen múlt –, áztatott
hangyatojásból pépet gyúrtunk neked, kis gombócokat,
de számodra ez maga volt a nem-és-nem, ahogy – –
– gondold meg pedig! micsoda örömmel a részemről!
hogy lerágott körmömmel csőröd pár milliméternyi káva-
szegélyét megfogni bírtam, hogy kitátani! de hát
ez nem sikerülhetett. Nulla óra tíz perckor
már javában haldokoltál. Az éji madárhoz nem illő
hangok; a forgolódás, szervetlen szárnymozgás;
aztán a forgás, a test tengelyének kibillenése,
facsarodása, és a tollazat, ahogy csapzottá válik,
nem utolsósorban a mi kétségbeesett igyekezetünktől,
hogy akkor legalább vizet, vizet… s ígérkezik
a rongycsomóvá válás. De nem, Tigi, nem, ezt mondhatom,
nagyon szép kis hím stiglicet sejtető lényed fizikai valója
rendes, egész madárrá merevült, vagy azt se, csak
rám néztél még egyszer, ott az éjszakai szőnyegen,
napok óta egyre kisebbedő szemed két golyójából,
kinéztél rám, vagy nem rám, s előttünk ott volt
az olcsó és gyors sajtételek könyve. Hát kár; a világ
legegyszerűbb dolga, tulajdonképp, életben maradni,
ahol szívesen látják az embert, ahol otthon van – no,
persze, ahol. De, jelzem, neked ez meglett volna. Megyek,
s elhantolandó dobozkoporsód mellé a már koppenhágai
utazásomhoz vett sajtból levágok pár szeletet, elaprítom,
hadd eszegessék kinti társaid mindjárt most hajnalban.
Aztán bedugom lábam a strandpapucsba, neve most már:
A Helsingőri Pánt. Vagy ahogy az olcsó, gyors sajtételek
könyvére állva is körülnéztél! Bár akkor már tartásod
nem volt az az első-napi délceg; hanem hát mennyi jót
ígértél, és mennyire nem lehetett itt épp megtartani
semmit. Miért, miért; és a sajtárak drágulnak stb. (Folyt. köv.)