Takács Zsuzsa

EMELJÉTEK FÖL SZÍVETEKET!

 

Fölemeltük az Úrhoz.
Adjatok hálát!
Méltó és igazságos.
Valóban méltó és igazságos.

Nem tudom, hogy mi kezdődött el.
Miféle készülődés ez és milyen
felbolydult szobában, ahonnét kihúzta
lábát a lakó és a tárgyak magukra maradtak.
Elalváskor nem merül föl előttem
többé senki arca, és nem mondok ki
félhangosan egy-egy dédelgetett nevet,
ha fölkelek a többiek közül a vendégségben,
míg süteményért kimegy a háziasszony,
és belépek a szomszédos szobába,
ahol a szél a függönyt görgeti.
Nem akarom többé nevüket
az idegen függönyöknek könnyezve mondani.
Nem akarok soká ülni az ólmelegben.
Nem akarom tudni, hogy a lépcsőházban
bolyongó, bolond öregasszony
úgy lüktet mint egy verőér a foltos nyakon.
Mintha nem állna el egy seb
csöndes vérzése bennem és bele kellene
nyugodnom, hogy ezentúl így lesz.
Félek a csöndtől, de mégsem hallgatok
zenét mint azelőtt.
Túl közel ülnek a zenészek,
zihálásukat hallom, verejtékük vastagon
csorog, és játék közben egymással fecsegnek.
Végnélküli, reménnyel zaklató híreket
hallgatok a rádióban.
Csak az elvont dolgok gyötörnek igazán.
Játszanak velem mint macska az egérrel.
Ki kell kapcsolnom ilyenkor a készüléket,
hogy szorongásomban ne kezdjek képzelődni,
ha azt hallom például: Magyarország.
Igazuk volt a zsidóknak,
hogy Isten nevét nem ejtették ki.
– Emeljétek föl szíveteket! –
szól ránk a zengő férfihang.
És ott állok a többiek között,
mindenki arcán fény, csak az enyém
sötét. – Adjatok hálát!
Mindnyájan hálát adnak.
És én nem bírom fölemelni a szívemet.
Nem tudom, hogy mi kezdődött el.