Sziveri János

VÁGÓHÍD UTCA

 

Kedvünk volna csak érvénytelen vagyon.
Úgy, hogy hihetnők: jó, megfelel.
Tapadtunk bizalmas pontnál,
majd minket tapodtak,
mert akadt valami bajunk.
(Nem velük, akkor még csak úgy!)
Kaparóddz, vakaróddz –
mint ilyenkor szokás –
ha tudsz hirtelen cselekedni.
Persze, másnak se jó – nekünk se jó így.
Ahonnan jöttünk, ott születtünk.
Onnan kergettek. Onnan el.
Tanakodtak, kellünk-e még, s mint át-
hatóan látható: nem.
„Jó, hogy már nincsen, s most meg-
tartsam, hogy legyen?”
A dilemma ép elmére vall. Noha
úgy tűnik, elmérve van.
Mit tesz, lám, a többes szám!
Pedig hát tőlünk félni, még ha reális,
akkor is, ugyan…
Szóval, arra játszottunk rá, amire
ráláttunk, s volt mit,
bárhová lestünk: a baj bajba ért.
Fagyatkoztunk esetlenül.
Igen hánytató volt a látvány,
ügyesen hágva át a jó ízlés határán.
Kegyelmünk réges-rég veszve már,
oda a bizakodás, a békesség is oda lett.
Üres széksorok maradtak,
mint záróra után
valamely sápadt lebujban.
Néhány tevő-vevő rakosgatja csak
a feladott koszos kellékeket,
s ők 12-en, akik még maradnak.
A kampót gallérjukba akasztja
a béketűrés, meg ha ott senki
nem lesz, akkor ki –
csak az űr.
A veszély nem forog fenn.
Nagyobb baj az, olyanok fészkelnek a kakasülőn,
akiknek jószerint menniük kéne.
Mi meg szépreményű utcákat bolyongunk teli.
Megmozgatva fájdalmas tájainkat.
De egyre megy…
S mégis egyre csak fenekedünk.
Nem várnak minket, hát minek keressenek?
Kinek szeressenek?
Jövünk-megyünk, gondolkodó húsok.
Rovarok, növények… algák bár lehetnénk.
S ha akadna olyféle neves utca,
amint ez is – csak hal álom –, nevében
megszül újra minket, megszűntet
minden bizodalmat.
Kérdőre von, vagyunk-e még?
Ez is csak év, akár a tavalyi,
s a többi szűk esztendők.
Azt hinnők néha már, befellegzett
minekünk. De mégsem.
Az utca, mely felé haladunk – hátrányosan
bizakodva –: okot
nyugalomra nem ád.
És újabb kétségek születnek arról,
helyes-e az útirányunk?
Nem jó ez így,
mondom én tinéktek.