Sziveri János

RÁKROMÁNC

 

Löttyedt s kimustrált here,
mért űzöd el fiadat?
Léted nem egyéb – hírlik –,
csak ami fejekből kimaradt.
Ha voltál is, korán s hiába,
tanú rá nem él ma már.
Szerencsétlen és elveszett
aki a tegnapra vár.

Mint napon a szalonnabőr,
aszik cserepes ajkam.
Akárha lepke volna lenge
érintésed rajtam.
Szeretnék még kialkudni
magamnak valami szépet:
elviselnem bár lehetne a
gyötrő testiséget.

Fáradunk már, de a kopár
angyalhadak egyre késnek.
Az út pora megannyi gyöngy –
ára van a szenvedésnek.
Anyagom kór irtja, fúrja,
s eljut némely cifra ágyig.
Hol hagyta tiszta, ép eszét,
aki zsarnokságra vágyik?

Félelmünk szuvas foga koccan,
fejemet álomra lehajtom.
Téli vajban csőcselék neszez.
A hiány az egyetlen tulajdon –
őt még istene gyúrta, én
lám hamisítvány vagyok.
Magam helyén, ha eltűnök tán,
alig picinyke űrt hagyok.

S imhol a kékben lépkedek.
Szárnyait a bűn lebontja,
sajog a puha, míves hártya.
Halállal él, aki azt kimondja.
A bomlás hideg kabátja lazul,
nem fog rajta bénító átok,
s mert bizakodik – ellenáll.
Szerveim, számítok rátok!

Király és szolga elpihen,
megosztva ím a fölös ég.
A bokrok sáros homlokát
lehúzza önző büszkeség.
Békében hagyjatok engemet –
arcom, mint összegyűrt kártya.
Fáradt lábnyomát a szél
a sűrű estébe mártja.