Szentgallay Géza

MOMENT, BITTE!

 

A Gyarmat utcai klub büféjében Z. Grósz standfotós kollégámmal vártuk az esemény végét, amelyről tudósítani fogunk. Érdekes előadás folyt odabent a másik teremben; egy meghívott dupla doktor tartotta, magasra felhúzott szemöldökkel és kevés tárgyi tévedéssel. Még a ló is, pedig annak négy lába van, gondoltam, meg aztán ez a nagy meleg! – kijöttem egy cigarettára.

Z. Grósz, akinek csak a végén kellett majd kattintania, lassan rágózva nézte a tévét. Egyszer csak előrehajol, és hunyorítva figyelni kezd. Nézem, mit. A képernyőn a tanyásokról szóló sorozat ment, éppen egy elnyűtt tanyásember beszélt. Foga nem volt, arca fekete a ráncoktól. Z. Grósz megfeszült a széken, s maradt így. Csak akkor dőlt hátra, s mielőtt rágni kezdett volna, annyit szólt, mintegy önmagának:

– Ő a gyilkos.

Gyógyítóan pislogtam felé.

– Már Kék fénynek nézed a délibábot… Hogy mért nincs itt legalább egy ventilátor!

Z. Grósz maga elé meredt.

– Nem vicc, felismertem mindjárt, ilyen roskadtan is, annyi év után. Igaz, láttam egyszer a szabadulása óta, de akkor is… Ő vágta haza a fateromat.

– Hogyhogy? Mikor?

– Kissráckoromban.

Közelebb húztam a székem az övéhez.

– Ha megfoglak, hogy kamuzol, te fizetsz hat sört.

– Pilsenit.

A hangot levettük, a kép a tájat mutatta: alacsony horizont, magas ég, távolban nyárfaberek, meszelt falú apró házzal, kútágas, egy szál jegenye.

– Aznap Nyársapátiba mentünk, lagziba. Előtte csak annyit, hogy a fater korábban rendes fotós volt, és Nyársapátiban működött egy kis üzletben. A cégéren: Photo Z. Grósz. De a háborúban minden odalett, a mamával együtt. A fater azután mindent megpróbált, elvállalt, ami adódott, nem sorolom. Közben össze akart kaparni magának egy tűrhető műtermi gépet, de ez sokáig nem sikerült neki, mert rákapott a piára, emiatt a londoni pályaudvaron a vonat lecsapta a fél lábfejét. Ja, igen, London, az Békésnek a cigánysora, a csilleszerű kisvonat ott sosem állt meg, csak lassított a kanyar miatt. Csak egy putri volt ott, bögrecsárda, egy kis, ázsiai kuglipályával. A fater a cigányoknak mutatta a rókatáncot, dohányért, közben a sínre tévedt, és így lett meg a baj. Apácáknál voltam, amíg a fater meggyógyult, s amikor már újra járni, vagyis a továbbiakban már csak bicegni tudott, elindultunk tovább a nagy magyar Alföldön. Akkor már hadirokkantnak mondta magát, és a falusi iskolákban mesemondóként működött. Fejenként harminc fillért kért a produkciókért vagy egy tojást. A tanítók hagyták, sőt nekem aláírták az ellenőrzőmet, hogy jártam pár napig az iskolájukba, normálisan, mint a cirkuszosok gyerekeinek. Így, amikor tizenegy éves koromban intézetbe kerültem, mindjárt az ötödikbe raktak, anélkül hogy egy nap iskolám is lett volna. Nem azért, de senki nem vette észre. De mindez csak azután történt, hogy aznap lagziba mentünk. Mesemondás? Hozzá még azt is bevették, hogy a fater a rádióban is szerepelt mint mesemondó! Az öreg nem lehetett több harmincnyolc-negyvennél, de kinézett hatvannak. Ruhája: térdig érő sötét zakó, ami bekapott a keszeg ülepe alatt, hozzá valami nadrág meg fekete pasztával bekent tornacipő. Hátul a haja a gallérjára nőtt, de így se takarta a két nagy, hegyes fülét, amik úgy álltak neki, mint a rókának. Csupa hegyesség volt a pali: füle, orra, könyöke. A sulikban fölpattant a dobogóra, ahol volt dobogó, aztán… aztán se füle, se farka. Csak makogott, mekegett, bömbölt, jajgatott, százféleképp vigyorgott, fintorgott, a kis bumburnyákok meg mind vele együtt hülyültek, és a végén nem akartak leszakadni róla. Nekem mindig hátul vagy kint volt a helyem, hogy ne rontsam a közönséget. Ez idő tájt a fater szert tett egy fényképezőgépre, azazhogy összetákolta, mert ez volt a terve. Az a gép! Hát az nem igaz. A lencséje meg a zárszerkezete egy német felderítőgép roncsai alól került ki, ehhez jött egy ruszki tangóharmonika, az állványzat pedig feketére festett söprűnyelekből volt, Párizsból. Ja, Párizs az Sarkad cigánysora, ahol ősidők óta söprűnyélgyártással foglalkoznak. Egy fekete takaró jött a masina tetejére, és akkor olyan tekintély áradt belőle, mint egy miniszter ravatalából. Evvel a géppel mentünk Nyársapátiba, a lagziba, egy oda közeli faluból. Kocsival mentünk, mert a fater mellesleg egy fuvart is elvállalt. Egy óriási hordót szállítottunk, valami kétszáz hektósat. Ezt a kocsival együtt el kellett vinnünk Nyársapátiba; aki a hordót megvette, azé a nyársapáti gazdáé volt a kocsi meg a ló. Hozzá mentünk a lagziba, fényképezni. Mit tudom én, hogy jött ez így össze, de a faternak fontos lehetett ez a visszatérés Apátiba.

Marhára sütött a nap. Tudtam, hogy üres a hordó, gondoltam, bemászok a kisajtón, hogy legalább árnyékban legyek, de a fater nem engedett, a veszélyes gázok miatt. Ellenben ő időnként bedugta a fejét a nyíláson, és amíg én a gyeplőt fogtam, mélyen letüdőzte a sűrű alkoholos gőzt, ami egy ilyen nagy hordóban összegyűlt. Tisztességes szalonspiccet szippantott így magába, mire megérkeztünk. A legfőbb ideje volt, mert a násznép már egybegyűlve ott ácsorgott a nagy eperfa alatt. Fater, mikor a kocsit s a hordót átadta, mélyen meghajolt a násznép előtt, akkurátusan felhúzta fehér kórházi kesztyűjét, és hozzálátott az apparát felállításához. A ravatalszerű masina látványától a népekben megállt a szusz. Fater méricskélt távolságot, fényirányt, hátteret, aztán rendezni kezdte a násznépet. Legelőször is a vőlegényt állította be és a menyasszonyt, majd a vőfélyt és az örömszülőket, aztán a sereglet minden egyes tagját kézzel megérintve vezényszószerű kis vakkantásokkal komponálta a képet. Ja, azt nem mondtam, a fater nem beszélt, azt hiszem, nem is tudott beszélni rendesen, most is csak pittegett, pattogott, de azt aztán olyan elegánsan, mint egy tánctanár.

Összeállt a kép. Tizenöt hold készült elvenni a húsz holdat. És micsoda pár! A vőlegény tölgyfa, aki alatt megreccsen a tölgyfa pad is, akinek a kurázsiját nem zavarhatta a menyasszony plusz öt holdja se, és hogy egyáltalán nem ronda, hanem egy harapni való frankó csaj, mint a sárgabarack. De meg az egész fajta, mindkét oldalon; nagy termetű, nagy húsú, sima homlokú, jó ruhás nép. A vőlegény, az aranykoszorús mintagazda, mellesleg tiszthelyettesi rangban szerelt le a katonaságtól. Ez a két család nem írt alá a téesznek, ahogy akkor mondták, nem hallották meg az idők szavát. Hát, ahogy én láttam őket, a nagy eperfa alatt – erő, szépség, közös akarat –, talpuk alatt azzal a jókora zsíros televénnyel, igaz is, mi a francnak figyeltek volna pont ők az olyan pletykabeszédekre, mint „az idők szava”? Pedig hát e felől az erdő felől kerülgette őket a

Farkas. Ahogy a kép összeállt, fater nem vacakolt, bebújt a fekete lepel alá, valamit csinált, majd kibújt, felmutatott valami filmfélét, elnézést kérően intett a násznép felé: „Mment, bte!” – vakkantotta, és sántaságát meghazudtoló fürgeséggel besurrant a házba. Volt neki egy hatodik érzéke. Én a fal mellett álltam. Fél óra múlva, legalább egy fél óra elmúltával a kép még mindig ugyanúgy állt, néma csöndben. Ha nekem azt mondják, ilyen van, azt mondom, ilyen nincs. Egyetlenegy kalap nem került le, egy gallér nem lett kigombolva, egy szorító női cipőn a pánt meglazítva, egy légy elhajtva. Pedig az erek már kidagadtak a nyakakon, sötét verejtékfoltok növekedtek a vastag posztóruhákon, a lányok, asszonyok vörösödtek, mint a rák, és én már tudtam, hogy baj van, ez a beállított kép belülről ég. Épp oldalazni kezdtem a fal mellett a fater után, amikor egy gyönyörű nagy szemű, érett, lila eper az egyik magas ágról a menyasszony csöcsére pottyant, és a leve csurogni kezdett lefelé.

Mint borsószem a dobon, éreztem, hogy reng az udvar, amikor a vőlegény, kiválva a merev képből, elindult a házba. Bent a lefüggönyzött, hűvös hálószobában, a feltornyozott, patyolat nászi ágyban, a dunyha alatt hasalt a fater. (Elvégre filmet is szoktak így néha cserélni). Csak a keszeg ülepe látszott ki. Az éjjeliszekrényre készített, fehér kendővel letakart boroskancsó üres. Akkor következett a rúgás pillanata. A fater az ágyban fölcsúszott, fejjel az ágy támlájának. Tollpihék szálltak a hálóban.

Kész. A kulákfiú a börtönbe került, megrohadt a rizsföldeken, a lányt meg elvette a munkásosztály; többször elvált, nagymama. Mi közöm nekem már hozzájuk? Talán csak annyi, hogy a fater, az én apám, a néhai fotós belülről égette el a régi szép paraszti álomképet. Hiszed vagy nem hiszed, vita nincs. Az a kép megvan, bármikor meg tudom mutatni.

Mert a fater elexponálta, mielőtt a házba bement.