EGY SÉRTETT LÉLEK PANASZA

 

Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre
I. kiadás: Katalizátor Iroda, 1988. 184 oldal
II. kiadás: Napra-forgó, 1989. 228 oldal, 95 Ft

 

 

Nehéz rátalálni e – végre legálisan is megjelent – könyv műfajára. Az író sem igazít el. Bevezetőjében ugyan visszautasítja a szokványos megjelöléseket: nem regény vagy történelmi munka, legföljebb az 1956 utáni börtönévek leírása és kommentálása – állítja, de nem ad helyettük használható megnevezést. Akár kinőtt gyermekholminak vélhetné a jámbor, Eörsi iróniáján nem edződött olvasó, s csakugyan sűrűn találkozhat a magyar irodalom használattól fényesült hagyományával, az anekdotázással, s uram bocsá’, még Moldova György címermondatára, az „egy poénért eladom a lelkem”-re is ráismerhet olykor.

Érdemes továbblapoznia, mert hamar észreveszi, hogy mindaz, mi ítéletében elbizonytalanítja, noha közben lelkes olvasásra serkenti, a pletyka, az adoma és a sokféle forrásból táplálkozó humorral elegyült groteszk irónia szükséges ellentételezése csupán a sértett lélek elviselhetetlen keserűségének. E munka más, mint egyszerű visszaemlékezés – a konszolidációnak becézett megtorlás fanyarul nevettető krónikája.

Ha Eörsi csakugyan az volna, kinek maszkjával játszik, nem bírná a tempót, s egy füzérnyi anekdota után szögre akasztaná lantját. Ám ő egyre közelibb s mind személyesebb megaláztatásokról számol be. Metsző gúnyja a mezítelenül didergő, érzékeny lélek védekezése.

Nem ő tréfál, hanem a világ. Az áll tótágast, s az író arról igazán nem tehet, hogy úgy látszik, mintha ő huppant volna a fejére. Tán kevés is volna szuflája a távolság megteremtéséhez, a roppant hatalmú esztelenség rugdalja el folyton magától.

Mihez kezdhet egy 25 éves költősüvölvény, meggyőződéses kommunista ráadásul, kit eszméi s nem cselekedetei miatt (a Szabad Kossuth Rádiónál dolgozott, s egy-két, sajnálatosan rövid életű szamizdat készítésében és terjesztésében vett részt 1956 novemberében) fogtak el és börtönöztek be állítólagos elvtársai? Összeroppan és meghal, ahogy sokan, vagy acélkeménnyé erősödik, elridegül, mint néhányan a fogolytársak közül. Az elsőhöz sok benne az ifjúság, a másodikhoz meg az öröm utáni sóvárgás. Egyszemélyes kijáratot talált; saját kapuján lépett át, amikor bohócsipkát csapott kopaszodó feje búbjára – pontosan látva-tudva: mit tesz.

Nem éppen entellektüel sorsosa tökéletes nyugalommal és magabiztossággal játssza el a bolondot, hogy zárt intézetbe kerülhessen. A fogoly költő sem kevesebb leleménnyel, invencióval alakítja szerepét. Így már élvezi is néha, amit élvezni mutat, s „biológiai optimizmusának” jegyében, örökös pimasz vigyorával sikerül túlélnie a pusztulással vagy kiégéssel fenyegető vegzatúrát. Téved, ki azt véli, ez könnyű, csupán szerencsés alkat kelletik hozzá. Nincsen olyan. Ő sem kivétel. Az azonosság és a nem azonosság egysége több, mint gondolkozási forma, a Lukács-iskolán fölcseperedett marxista létformájává vált. Szemléletmódja, alkotói metódusa, stílusa idomult ehhez, és műve is. Az Emlékezés a régi szép időkre a gyónáshoz sok vádat hordoz, a tanúságtételnél pedig személyesebb. Énje amúgy is túlsúlyos. Témaként elhatárolt, iróniával kezelt, távolságtartón bemutatott, szemléleti elemként viszont mindenen áthömpölygő, merő szubjektivitás.

Rabságának évei fordulatot hoztak a személyes históriában éppúgy, mint a történelemben. A börtönben – ahogy kesernyésen emlegeti: a lenini egyetemen – megtanulhatta, mi igaz és mi nem, s melyik az előrébbvaló, az élet vagy az attól idegen eszme. Most érnek meg benne a korábbi esztendők változásai. Ami 1953-ban kezdődött, s a forradalomban tetőzött, a zárka „jótékony” elszigeteltségében a további életút meghatározója lesz.

A folyamatosság megőrzése vagy legalább annak látszata azonban mellőzhetetlen. Ha a szenvedő megvallaná nyíltan szenvedését, ha elrabolt éveit szörnyű, elrabolt esztendőknek nevezné, ha elfogadná, hogy csakugyan kiszakították az élet eleven menetéből, az időből, akkor egy húron pendülne fogvatartóival, akkor akaratlanul is igazolná őket, mert beismerné: az ő világuk a világ, s hatalmuk rajta mindenekfeletti, hiszen bárkit bármikor kirekeszthetnek belőle. Miközben az elzártság valamennyi kínja előveszi, ezért ragaszkodik a folytonosság fikciójához. Ahogy az emigráns cipője talpára ragadt föld az ország, úgy a társadalom is fogságának mindennapjaiban éli valóságos életét.

Ezért (is) a sok kommentár, az „Ismerd meg hazád börtöneit!” mozgalomban leszolgált éveknek jelenhez-múlthoz kötése, korszakba ágyazása. Többnyire az írás születéséhez kapcsol, már-már „esterházys” posztmodernre hajazva. Humora is erre emlékeztet, mely – saját meghatározását idézve: „általában az ésszerűtlen váratlan és érzékletes fölbukkanásából táplálkozik”. A szenvedések elbagatellizálásának kézenfekvő módja, az adomázás kivált hasznos is, a gyötrő mélységekből a simogató felszín felé lódítja a művet.

Szerkesztő elvvé nő az ellenpontozás, nem alkalmi jelenség, s nem éri be a stílus- vagy tematikus elemekkel. Eörsi végig ellentétpárokkal dolgozik: a túlélés szégyenére a hatalom rossz lelkiismeretének bizonyságai következnek, ennen lelkiismeret-furdalását a börtönvilág szadista „belső rendjének” leírása követi. Soros előítélet elleni háborgásaira saját bigott vallásellenessége felel, az emlékezés kényszerét az emlék maga, a rajongva szeretett jó barát, Angyal István kivégzés előtti búcsúja oldja (s egy minden bizonnyal szándékosan bent hagyott lapszus: az olvasó törheti a fejét, a sok emberbarát börtönőr közül Kucsera vagy Lőrinc lett kalapácsos gyilkos, esetleg mind a kettő?). Mindenre ott a válasz, miként Krassó György szonettjére is, mellyel a mártíroktól elköszönt. Csupán arra nincsen felelet, hogy mind e szenvedés miért.

Az ok nyilvánvaló, tudja, hogy „a humanizmus sztálini bimbózása” kinek köszönhető, ha tévedne, volna, ki helyreigazítsa, hiszen „az ország látogat el a cellába”, néven nevezi a felelőst. Ám hogy milyen célképzet indokolhatná kielégítően a hazug vádaskodást, a konstruált perek után a történelem átkonstruálását, arra nem talál, nem találhat választ. S mert nincs ilyen, jó értelmiségi módjára önváddal vigasztalódik, mondván: kettőn áll a vásár…

Dúsan burjánzó reflexióiban a stílusra hivatkozik, de inkább a tartásra gondol. A dignitásra, amit szociális érzékenysége a „közrabokban” fedez föl, a neves értelmiségi társak helyett. Akikhez hite szerint tartoznék: a munkások, azoktól elválasztja egzisztenciája. Bármint vélekedjék róluk, legföljebb rokonszenves csibészekkel fraternizálhat. Osztályosaitól elszakadt, mivel kimaradt a nagy megalkuvásból. Még saját börtönében is idegenné vált elődei között. Se előre, se hátra, s gyónás-intimitású vallomásából kitetszőn: még szerettei kezét is elereszti (vagy azok engedik el az övét). Nincs helye a nap alatt.

A költészet más, mint amilyennek érezte volt annak előtte. A nyelv idegen lett, nem felel meg a fejében kavargó fogalmaknak. Egyedül maradt, semmije többé. E szégyen mélyén materializálódik a kín – avagy a kín forrása a testi szükség? –, gyötri az ürítkezés gyalázata – és a nemi kielégületlenség.

E megrendültség a tragikum felé kormányozná az emlékezés hajóját, ám a dialektika önmagára eszmélése intellektuális jókedvre deríti, a vesztésben nyert valamit: feketén-fehéren előtte áll a világ. Remélheti: egyszer talán érthető és élvezhető lesz mindaz, ami történt, és amire nincs magyarázat. 1956. november 9-én hurcolták el a Nagybudapesti Központi Munkástanács üléséről, és 1960. augusztus 20-án szabadult a Kozma utcai börtönből. Eörsi István helyett négy évig 48 698-as fogolynak hívták.

 

Sneé Péter