EGY MENTALITÁS ÖNARCKÉPE

 

Ignotus Pál: Csipkerózsa
Múzsák, 1989. 291 oldal, 94 Ft

 

 

Igen, ezt a frech, agresszív, hangoskodó magatartást, ezt a hiú, felstilizált, szószátyár mentalitást bizony bajos szeretni, nehéz rokonszenvesnek látni. A Csipkerózsa bennem elsősorban viszolygást ébreszt. Viszolygást egy stílustól, attitűdtől, amely persze hozzám is közel áll, és amelynek okait nagyon is tudom, értem és érzem is. Félelmében, magányában fütyörészik, ordítozik ilyen rikító, fülsértő módon az ember, ahogy azt Ignotus Pál tette a két világháború között, s tette életére emlékezve az önéletírásában is.

Mondom, nem rokonszenves olvasmány a Csipkerózsa, s elsősorban hangneme miatt nem az. A kisebbségi hang sohasem harmonikus és artikulált, félelmek, indulatok, a sebzett önérzet, a felemásan kompenzált komplexusok torzítják e stílust és magatartást. Egy zsidó értelmiségi hangja ez a Horthy-Magyarországon, ne az arányt és méltóságot várjuk hát tőle, s különösen ne közvetlenül a holocaust borzalmai után.

Egy esendő, szómámorba, felstilizált pózokba menekülő, kapkodó embert látunk itt.

A Csipkerózsa Ignotus Pált a legrosszabb formájában mutatja, ám tudnunk kell azt is, ez az ember a harmincas évek egyik legjelentősebb antifasiszta publicistája volt, ragyogó, kristályos logikájú, liberális demokrata tanulmányok szerzője, a polgári radikalizmus második nemzedékének Zsolt Béla mellett legjelentősebb alakja.

A Csipkerózsa 1947–48-ban sokéves emigráció után íródott, több mint száz folytatásban, egy bizonyára helytelenül értelmezett, hibásan felfogott történelmi helyzetben. Hátterében a magyar zsidó polgárság tragédiája állt. Azé a zsidó polgárságé, amelyet egy ország jószerével kiirtott magából, s amelynek néhány túlélője tapasztalhatta azt is, a továbbiakban sincs szükség rá. A Haladásban megjelent folytatások riadt kapkodása jól tükrözi azt a folyamatot, ahogy Ignotus Pál is felismerte, a polgári radikalizmus most sem kell, az új hatalom inkább a népiek tömegbázissal kecsegtető táborát választja szövetségesül, mint a magyar polgári demokrácia örök veszteseit.

A zsidó értelmiség – s Ignotus Pál úgy vélhette, vele együtt a polgári gondolat is — munkatáborokban, gázkamrákban vagy az emigráció magányában pusztult el. A túlélők igazukat keresték, és kapkodva, az önigazolás indulatával vallatták múltjukat, így e torz visszaemlékezés-füzérben Ignotus Pál is. Ezért az önéletrajzi epizódok, esszéisztikus betétek és kitérők hátterében kimondva-kimondatlanul, görcsösen és feszülten, egyetlen motívum húzódik végig, az elvesztett, az igazán soha meg nem talált identitás keresése, bizonyítása, az outsider lét fájdalma.

Ignotus Pált szokás a legingerlékenyebb urbánusnak nevezni. S valóban, számos ragyogó (és elfogult) írása bizonyítja, az is volt. Ám a Csipkerózsa legmeghatóbb sorai a túlkiabált magányról szólnak, az asszimiláció fájdalmáról. Arról a kissé komikus igyekezetről, ahogy a budapesti zsidó fiú dadák, cselédlányok, falusi nyaralások emlékképeivel bizonyítaná népismeretét, irodalmias vonzódásaival kétségbe vont magyarságát. S közben fájdalmas önigazolással magyarázza: „Asszimilálódni csak asszimiláltakhoz lehet, s főképp csak hozzájuk érdemes. Az asszimilációnak a törzsből kinőtt emberek közt kölcsönösnek kell lennie.” Jól érthető indulattal és motivációktól vezérelve undorodik mindentől, ami ősi, akár kacagányos, akár kaftános, hiszen: „Minden »ős«-sel kezdődő összetett szó, amennyiben elemi erők igézetére utal, német és csakis német nemzeti rögeszmék jegyében érvényesíthető találmány.”

A népi-urbánus ellentét magva is, úgy tűnik, nemcsak világnézeti, de lélektani is. A népieknek sok mindenben nem volt igazuk, és identitásproblémájuk, magányérzetük nemigen lehetett. A kívülálló fájdalma és irigysége motiválhatta a Csipkerózsa nem egy szélsőséges, ma már segélykiáltásnak ható, túlzásaiban téves ítéletét is. „Minden társadalmi iránnyá rendszeresített népiesség vagy népiség: kísérlet a népelnyomásra. Aki a vidéki romlatlanságnak hódol, hogy a főváros parazitizmusát megbélyegezze, az a vidék fejlődésének megakasztására s különösen a paraszt megalázására és megnyomorítására törekszik. Ez alól nincs kivétel.” A fájdalom és a düh, a tragikusan megsebzett identitás, a kitaszítottság azonban esetenként még ennél szélsőségesebb részigazságok felnagyítását is eredményezte: „Magyarország a harmincas években fasiszta országgá vált, nemcsak a kormánya, a népe is. Felelős a kormány volt érte, amely a népet ebbe az irányba lendítette. De a nép hamarosan továbblendült, mint ameddig urai lendíteni kívánták.”

Nem, az igazságot nem a Csipkerózsa zaklatott, önigazolást kutató soraiban kell keresnünk, sokkal inkább A Toll és a Szép Szó tanulmányaiban. E visszaemlékezésekben inkább a gyarló ember szól hozzánk, aki bátorságát egy verekedés apropóján hosszú folytatásokban stilizálja világnézeti harccá, s akinek önszeretete szinte elárasztja a lapokat. Ám az önszeretet csak az önismeretet torzítja el, még ha ironikusan fűszerezve is, de nem a világnézeti és esztétikai ítélőerőt. Gyarlók vagyunk, de attól még igazunk lehet. „Életem nagy művéből semmi sem lett, hacsak az nem volt életem nagy műve, hogy József Attilával aznap délután összeesküdtem” – írja némi öngúnnyal, s a visszaemlékezés legszebb oldalai József Attiláról szólnak. Kissé vállveregető módon, ám a szeretet hangján, már akkor, abban a biztos tudatban, hogy zseniről szól. Van abban valami közös, ahogy 1945 után Ignotus Pál a demokráciáról és József Attiláról ír, frivolan, ingerlékenyen, meghitten, pontosan és a hatalmat zavaró módon. S van abban is valami közös, ahogy Hatvany, az öreg Ignotus és a Nyugat köre felfedezte és támogatta Adyt, és abban, ahogy ugyanezt megtette József Attilával a fiatal Ignotus és a Szép Szó. Ha ebben a frissen asszimiláltak, az outsiderek éles szemét, identitást sóvárgó, kompenzáló vágyát is látjuk pontos esztétikai értékítéletük mellett, talán nem is sokat tévedünk.

A Századvég 1988/6–7. számában válogatás jelent meg Ignotus Pál írásaiból, s remélhetőleg a közeljövőben napvilágot látnak egyéb méltatlanul feledett művei is. A Csipkerózsa csak ezen írások mellett adhat hiteles képet egy jellegzetes társadalmi rétegről, egy jellegzetes, ma már alig fellelhető észjárásról. Egy mentalitásról, mely tragédiákban gyökeredzik, s mely talán nem is Ignotus Pál alakjában ragyog a legtisztábban. Ignotus Pál gyakran szól társairól, s nemcsak József Attiláról, de Fejtő Ferencről, Zsolt Béláról, Hevesi Andrásról, K. Havas Gézáról és Gáspár Zoltánról is, akiknek feledésbe merült alakját és eszméit ismét fel kell fedeznünk. Bár a Csipkerózsa talán a maga egyenetlenségében nem a legharmonikusabb és legélvezetesebb bizonyíték, mégis látnunk kell, hogy ha sokak számára idegen hangon és modorban és messziről is, olyan értékek szólalnak itt meg, melyek tanulsága és ismerete nélkül – a polgári hagyomány értékei nélkül – egy demokratikus Magyarország alighanem megvalósíthatatlan. A kötethez Nagy Csaba írt pontos, tárgyilagos előszót, s ugyancsak ő írta a jól tájékoztató jegyzeteket is, irodalomtörténeti értékké emelve így ez érdekes, egyenetlenségében is értékes olvasmányt.

 

Nagy Sz. Péter