Nádasdy Ádám

A SÖTÉTSÉG VÉGTAGJAI

 

A mamája is otthon volt, de ez
csak menet közben derült ki, mikor
úgy fél kettő felé fülelni kezdett,
s a könyökével hirtelen a számat
betömte (meg is haraphattam volna).
„Anyám felébredt”, mondta. „Kuss. Ha jön,
majd ráddobok egy pokrócot. Kibírod
azt a két percet mozdulatlanul.”

Közeledett. Rámdobta. Én feküdtem,
mint néhány teltebb vonulat a pokróc
végtagformájú ráncai között.
És boldog voltam: ilyen leplezetlen
akartam lenni mindig, így megállni,
némán, a volt tanáraim előtt.

A néni nem jött be, de kint mocorgott,
kapirgált, mintha érezné a vészt,
mely bent lapul. Úgy értem: bent, az ifjak
még kellően ki nem bomlott szívében.
A tanári kar feszülten figyelt.