„A MENNYISÉG NYÜZSGÉSE”

 

Juhász Ferenc: A tízmilliárd éves szív
Szépirodalmi, 1989. 577 oldal, 135 Ft

 

 

Ez az ember nemcsak dicsérő írá- sokkal tudhatja barátait elköte- lezni, de a vitában is megtalálja a néző szempontot, ahonnét az ellentét közös értelmet nyer s egyé- nisége tekintélyt. Számomra a kötetének tán ez a legváratla- nabb s ugyanakkor legörvende- tesebb rejtvénymegfejtése. A ma- gyar irodalomnak semmire sincs olyan nagy szüksége, mint hogy valaki körül összecsomósodjon. Mit számít, ha az én Öreg, elta- posott testem is ott lesz az összeve- rődött talpak alatt?

 

Németh László

 

 

A fenti sorokat Németh László 1973-ban, a magyar kultúra befülledésének egyik legszomorúbb évében írta Juhász Ferencről. Akkor valóban úgy látszott, hogy a szellemi élet vigasztalan szürkeségében leginkább a líra tud hitelesen megszólalni, s a lírikusok között mindenekelőtt Juhász Ferenc az, aki a magyar kultúra igencsak szűkre szabott mozgásteréből kozmikus dimenziókba tud kitörni. Méghozzá nem is egyedül: hihető volt, hogy Juhász Ferenc ebbe a kozmikus költői világba magával viszi, beépíti a magyar kultúra összes értékét; valamint várható volt az is, hogy ezt a nagyszabású szándékot a kultúrpolitika nem fogja megakadályozni. Ez persze valószínűtlen és meglehetősen üres illúzió volt, én azonban nem akarok letűnt illúziók elemzésébe vagy bírálatába bocsátkozni. Két megállapítást tartok fontosnak, az elmúlt másfél évtized során két dolog vált nyilvánvalóvá Juhász Ferencet illetően.

Az egyik az, hogy Juhász Ferenc teljesen magányos költő. Azaz, mert nem személyéről, hanem költészetéről van szó: költészetének nincsen számottevő, szerves hatása; nem folytatható, nem idézhető, nem szólítható meg. Juhász Ferenc monumentális életművét az élő magyar irodalom egyszerűen ignorálja, miközben az életmű zavartalanul burjánzik tovább, az élő magyar irodalomról ugyancsak nem véve tudomást.

A másik, ennél fontosabb megállapítás: Juhász Ferenc költészete zátonyra futott, végképp és nyilvánvalóan zátonyra futott. Új könyvének iszonyú szósivatagaiban tikkadtan vánszorog az elme.

Mindezt a legcsekélyebb diadalérzés nélkül írom. Nem hiszem, hogy ezúttal a diadal egyben nyereség is lehetne. Ha egy nagyszabású költészet zátonyra fut, az mindenekelőtt a közeg sekélyességéről tanúskodik. Ha egy nemzet irodalma sorra termeli ki az áttekinthetetlen és főleg olvashatatlan életművek monolit tömbjeit, ha egy nemzet irodalmában a legtehetségesebb alkotók bedugaszolt füllel mondják végtelen monológjukat a feltörekvő barbárság közepette, akkor ez a nemzeti kultúra egészének paralízisére figyelmeztet.

Nem tartozom azok közé, akik hallani sem akarnak Juhász Ferencről. Ám úgy vélem, nem azok ártanak neki, akik elfintorodnak a neve hallatán, vagy bosszúsan átlapozzák az Élet és Irodalom című hetilapnak azt az oldalát, amelyet kitölt valamelyik verse; azok ártanak neki, akik üvegbura alá helyezték, és több mint másfél évtizeden át lehetetlenné tették, hogy a bírálatokban felszínre kerüljenek költészete belső ellentmondásai. Egy normális kultúrában a Juhászéhoz hasonló életművek szerzői különcnek számítanának, mint kimagasló különcök elfoglalhatnák méltó helyüket, és különös teljesítményükért őszintén becsülni lehetne őket. Kultúránk azonban nem normális kultúra, nálunk a különcök hősök (ez teszi szeretetre méltóvá, egyben tragikus mélységűvé Tandori Dezső ugyancsak monolit jellegű művészetét), Juhász pedig nem vállalja a különc szerepét. Ez részben költészetének kozmikus ambícióiból és humortalanságából fakad, részben abból, hogy súlyosnak szánt pátosszal szólal meg, egyenesen korszakunkhoz intézve szavait. És talán éppen ezért van, hogy Juhász Ferenc nem kortársunk. Mintha egy idegen bolygóról küldené elefentiázisossá duzzasztott poémáit. Bárhogy van is, kár érte. Bárhogy van is, amikor az új kötetről akarok beszélni (amelyet, előrebocsátom, látványos kudarcnak tartok), egyben szigorú bírálat illeti a magyar kulturális életet is, amely ezt a kimagaslóan tehetséges embert arra szorította rá, hogy a mindent mondás szándékát a semmitmondásban váltsa valóra.

 

Juhász Ferenc költészete mindenekelőtt geológiai probléma, ebben a kötetben is az. A versek anyaga, illetőleg maguk a versek úgy rétegződnek egymásra, mint az üledékes kőzetek – ezzel a hasonlattal a versek nagyságát (kiterjedését) és elevenségét is érzékeltetni szeretném. Van a kötetben hatvankét kisebb-nagyobb vers (legtöbbjük úgynevezett „hosszúvers”, némelyikük a hagyományos lírai formák felé közelít), és van egy meghatározhatatlan műfajú, ötezer soros költemény, a Fűszál-éposz. Olvasásuk közben (főleg, ha megpróbáltam elfeledkezni a korábbi Juhász-kötetekről) egészen ellentétes érzések fogtak el: kedvetlenség váltakozott megrendüléssel, kiábrándultság a tanácstalansággal. Ám azt hiszem, érzések és benyomások felsorakoztatásával éppúgy nem lehet erről a költészetről érvényesen beszélni, mint ezek teljes félresöprésével vagy elfojtásával.

Ahhoz, hogy Juhász verseinek princípiumaira rákérdezhessünk, először is tisztázni kell e versek megszólalásának módját. Feltűnő, hogy a Juhász-költemények saját közegükben sokkal érvényesebben hangzanak, sokkal inkább meg tudnak szólalni, mint a föntebb már említett hetilap rotációs papírján, publicisztikától körülbástyázva. Nemcsak arra gondolok, hogy az újságban a Juhász-versek rátelepszenek a tőlük idegen szövegkörnyezetre, s így még sokkal ormótlanabbnak rémlenek, mint a kötetben, hanem arra, is, hogy ezek az időtlen költemények az aktualitásokat világgá kiáltó közegben nem szólalnak meg, ritmusuk kétségkívül meglevő szervezőelemeit nem lehet észrevenni. Ebből eredhet az a gyakran hallható nézet, amely szerint Juhász Ferenc versei formátlanok.

Ezen az állításon érdemes egy kicsit elgondolkodni. Magam is úgy látom, hogy Juhász verseiben a dúsan tenyésző metaforák gyakran kioltják egymást, az alakzatok összességének nemigen lehet látni az irányát, s nagyon ritkán lehet fölfedezni a versekben valamiféle középpontot, középpontból szétsugárzó szervezőelemet. Ez azonban korántsem jelent formátlanságot. Juhásznak szinte minden verse felbontható kisebb részekre, amelyek eléggé markánsan meg vannak formálva. Úgy sorjáznak ezek egymás mellett, mint a kőzetben a kristályok vagy mint a szövetben a sejtek. Éppen a legalaktalanabbnak látszó, hosszú sorokban hömpölygő verseknek a legszigorúbb a ritmusa: a költői tárgy kibontakozása után páros, esetleg keresztrímű, tagoló sorokra lesz tördelhető a szöveg, vagyis a látható hosszú sorok és a hallható, lényegesen rövidebb sorok szinte sehol sem esnek egybe. Ennek a jelenségnek és a szakadatlanul zuhogó költői képeknek egyfajta elrévülést kellene előidézniük (olyasfélét, amilyet például a Kalevala vált ki), ez azonban nem következik be. Részben azért nem következik be, mert az elrévülés tárgyi oka nincs tisztázva, részben azért, mert ezek a fajta versek verbális hatásokat imitálnak egy jellegzetesen vizuális közegben.

Juhász egész életművén végigvonul, ebben a kötetben is megfigyelhető az a törekvés, hogy írásbeliség előtti, szóbeli hagyományozáson alapuló verskultúrákat idézzen föl; a versek centrumának hiánya valószínűleg ezzel a szándékkal függ össze. Föl lehet ezt fogni olyan eredeti, logika előtti beszédmódra tett kísérletnek, amely a tudat legalsó rétegeiből hoz föl (a költészet segítségével) hatalmas erejű mondatokat, így törvén ki a köznapi látásmód szűkös keretei közül. A metrikai sémán kívül a mondatszerkesztés is erre utal: párhuzamosan szerkesztett egyszerű, sőt hiányos mondatok húzódnak oldalakon át, a ritkásan felbukkanó állítmányokon fürtökben lógnak az alanyok.

Miért látszanak ezek a versek mégis áttekinthetetlennek? Természetesen a bővítmények, főleg a halmozott költői jelzők miatt. Talán ezek a jelzők azok, amelyeket a költőre leginkább jellemzőnek szokás tartani; a Juhász-verseknek már-már emblémáivá lettek; ezek miatt tartották Juhász Ferencet a magyar költői nyelv egyik megújítójának, olyan költőnek, akinek költői merészsége a Góngoráéval vetekszik, és ezek alapján ismerik fel verseit a félanalfabéták is. Csakhogy ezeknek az ékítményeknek, éppen emblematikus voltuk miatt, semmi közük az írásbeliség előtti, logika előtti költői beszédhez, ezek jellegzetesen vizuális tünemények. A vers két rétegét Juhásznak nem sikerült szintetizálnia, inkább csak eklektikusan össze van keverve a két, össze nem tartozó költői eszközrendszer. (Ez lehet annak is az oka, hogy a Juhász-versek nem szavalhatók. E sorok írója még emlékszik A halottak királyá-nak 1974-es előadására, amikor Nagy Attila próbált az eposznak hangot adni, vagy Köllő Miklós pantomimegyüttesének heroikus próbálkozására: az, hogy az elmondott szöveg egyetlen alkalommal sem hangzott hitelesen, valószínűleg szóbeliség és írásbeliség végiggondolatlan viszonyából fakadt.) Úgy gondolom, Juhász Ferencnek valóban komoly esélye volt a magyar költői nyelv megújítására, ez azonban éppen hogy nem a képalkotásán, hanem a versépítkezésén alapult; egyre üresebb és egyre dagályosabb képalkotása éppen a mellérendelő formán alapuló beszédmód lehetőségét fedte el.

Ezt az ellentmondást figyelembe véve, Juhász bonyolultabb formateremtő kísérletei ugyancsak az elfedést erősítik. Jelen kötetben gyakoriak a hosszú strófákból álló versek, ezek többnyire tízsorosak, és koncentrikusan ölelkező rímek építik fel őket (pl. Viperák a kertben, Téli hajnal), vagy más, nem koncentrikus ölelkező rímrendszerből épülnek fel (ilyen A megőrzött meztelen test), a kötet egyharmadát kitevő Fűszál-éposz pedig éppenséggel 14 soros strófákból áll, abccdec-cedccba rímképlettel. Mégsem a bonyolítás mámora érződik ezekből a versekből, sem a természet adta monotónia fensége (mint azt Juhász esetleg szeretné), inkább valamilyen bágyadás, valamilyen hervadó erőszakoltság. Az egymásra rímelő sorok nem erősítik, hanem semlegesítik egymást, az oszloppá magasodó képzuhatagok önmagukba hullanak vissza, s ha van is belül feszültségük a strófáknak, nyitó és záró soraikkal hátat fordítanak szomszédaiknak, élettelenül és mereven.

Nem, azt nem lehet mondani, hogy nincsen feszültség a versekben. Szinte mindegyikben vannak szép sorok, megrendítő részletek, hangok, amelyeket hitelesnek vagy egyszerűen tisztának hallottam. Ezek azonban zárványok, és a zárványok szinte semmit sem mondanak az egészről. Meglehet, hogy nincs is egész. Hogy csak két példát mondjak (holott százat vagy ezret is mondhatnék): a Hódító zsarnok álmaim című vers, mint Juhász Ferenc oly sok költeménye, a haláltudat fölidézésével végződik.

„S ahogy a végső fog kilöki a tejfogat / az ínyhúsból: úgy lök le vérződagadt álomiszonyat / létemről engem a halál, ami még csak húsomban virágzik. / Csonttű-hegye sorsom gyulladt vörös ínyéből itt-ott már kilátszik.” (Sorok tördelése tőlem.) Ezt a drámai erejű hasonlatot (amely ráadásul a vers lezárása, tehát különösen hatásos lehetne) nyilvánvalóan gyengítik a rárakódott szóképek, főleg a „vérződagadt álomiszonyat lét”, de a halál is, ami „virágzik” (hogyhogy?), bár „még csak” a húsban. Mindez feledteti, hogy az utolsó sor összetett metaforája telitalálat, és szemléletességében igazi költői nagyságról tanúskodik: a képzuhogástól eltompult olvasónak óhatatlanul az a benyomása, hogy ez is csak szerencsés véletlen.

Másik példámat az Embernap című, aránylag rövid (60 soros) versből vettem. A költemény szerencsésen kezdődik: a máskor parttalan vízióknak kivételesen konyhai edények adnak keretet (Juhász költői világának embernélküliségéről mindjárt részletesebben is beszélni fogok).

„A lábosban jajgat, sír, / kék gázlángon ég a zsír. / […] A belé tolt hús-szelet: / füstölgő vulkánsziget.”

Arról most nem is beszélek, hogy ennek a kivételesen nem iránytalan és nem aránytalan képnek az egyensúlyát ezúttal is egy sor töltelékmetafora borítja fel, amiket az idézetből szándékosan kihagytam; ha ettől eltekintünk, a költemény emberi dimenziók, már-már idill felé halad, minden kitérő és mellébeszélés nélkül.

„Az asszony kenyeret vág, / férje asszony-szomjúság. / Hangya kenyérhéjat rág: / ez a hangya-szomjúság. / […] Most egy kicsit nem is fáj, / ami olyan nagyon fáj. / A pohárban vörösbor, / villanyfényből aranytoll.”

A vers idáig elégikus helyzetdal volna, méghozzá jól formált és igen kifejező. Az emlékezés fájdalma és a létezés fenyegetettsége akkor is kiérezhető belőle, ha tárgya nincs megnevezve vagy megjelenítve közvetlenül. Az idézet utolsó sora, „villanyfényből aranytoll” a láttató képek közé tartozik: kevés szóval sokat mond, és még többet enged sejteni, szervesen illeszkedik a versbe, s még csak nem is idegen Juhász képalkotásától. Itt a költőnek meg kellene állnia, éreznie kellene: ha nagyobbat szól, kevesebbet mond. Ő azonban, mint egy felpörgetett gép, továbblendül, s máris megkapjuk az unalomig ismert szó- és képszörnyetegek egyikét:

„Aranypikkely-rothadás, / vérben aranyhalcsontváz.”

Ezek után szinte tapinthatóvá lesz az igyekezet, amivel a költő belegyömöszöli a megszokott kozmikus távlatokat a versbe. Kitör a vihar, mármint az elemek tombolása.

„Kint barna gőzpúp mögött / fehér csillag gőzölög. / S villám legyezője fény / szenny-kagyló görbületén.”

Kész, vége. A vers menthetetlenül szétesett. A záró metaforák erőszakoltsága különösen szembeötlő itt, ahol nemcsak a vers belső logikájával van ellentétben, hanem a dalszerű formához sem illik.

Félreértések elkerülése végett: fönti megjegyzéseim a Juhász-verseknek elsősorban a fonetikáját érintik (ahogyan költészetének egészét geológiai problémának neveztem, úgy képalkotását mindenekelőtt fonetikai kérdésnek tartom). Arra próbáltam magyarázatot adni, miért nem összegződnek a lokális hangzásbeli feszültségek, amelyeket részben az erőszakolt szóösszetételek és -alakzatok váltanak ki, részben a bonyolult elhelyezkedésű, ám annál gépiesebben összekattanó rímpárok. Ugyanakkor úgy látom, hogy a juhászi versépítkezés belső ellentmondása más, mélyebb ellentmondásról beszél, és a túláradó látomásos metaforák dagályos üressége másfajta, még riasztóbb ürességről ad hírt. Ezért tartom esztétikailag indifferensnek, hogy Juhász Ferenc ismétli-e magát vagy sem; az esztétikai romhalmazok rendszeres ismétlődése egy költő életművében nem szokható meg, főleg, ha ez a költő a magyar kultúra egyik nagy reménysége volt.

Ha röviden kellene válaszolnom, miről szólnak jelen kötet versei, azt felelném: a halálról, az elmúlásról. Pontosabban: ezúttal is a halálról és az elmúlásról. A versek nagy része a halálról szól, s amelyik nem kifejezetten a halálról szól, az is közvetlen összefüggésbe hozható vele. Csakhogy Juhász lírájában a halál és az elmúlás korántsem egynemű tünemény, ebben a kötetben is számos megjelenési formája van; s ezek a formák különböző költői funkcióban s főleg különböző hitelességgel jelennek meg. Másképpen jelenik meg a halál a kor- és pályatársakról, példaképekről stb. mondott sírbeszédekben, másképpen az anya közelgő (s mint a fülszövegből megtudjuk: be is következett) haláláról szóló híradásokban, másképpen a saját halál sejtelmében, s megint másképpen az emberiség pusztulásáról szóló víziókban.

A halál motívumát ott érzem hitelesnek, ahol előtérbe kerül a költő alanyisága, ha mégoly felstilizált formában is: ez vagy közvetlenül és elvontan történik, amikor önmagáról beszél, vagy részletekbe menően, drámaian és dekoratív-látomásos megjelenítéssel, amikor az anyáról van szó. Feltűnő, hogy Juhász, aki minden versében parttalanná növeszti nézőpontját (és önmagát mint nézőt), milyen kevéssé teszi leírás tárgyává önmagát, ezért önmagáról szóló versei egészen dalszerűek (a Fecskevirradat című költeménynek refrénje is van: „Most töltöm be a hatvanat”); érzelmeinek és kedélyének reflexiói dominálnak bennük; ellenben az anyáról szóló nagyobb kompozíciókban az anya nem szólal meg, csupán a pusztuló test esendő részleteire pillantunk rá. A szűnni nem akaró szózuhogás közepette szótlan drámát vehetünk észre: az anyatest maga válik színpaddá, a színjáték pedig a színpad enyészetével azonos. Az anya és a természet megjelenési formája csaknem azonossá válik (a kötet számos verse tanúsítja, hogy ez az egybemosás szándékos), s ez az inkább érzés, mint gondolat, amely az „anyatermészet” szóban közhellyé kopott, ezekben a versekben mélyértelmű látomássá növekszik. Az anya természetté válik; a halálra ítélt anyatest drámai tétovasága csaknem azonos a halálra ítélt anyaföld drámai tétovaságával. Az anyáról szóló versekben helyénvalónak érzem a stilizálást (bár megvalósításában itt is el van méretezve), nemcsak azért, mert világos, miféle fájdalom ellenében dolgozik (annak költői formát és hitelességet adva), hanem azért is, mert látom, mit akar kifejezni – ez a tény a máskor parttalan stilizálásnak itt óhatatlanul megszabja körvonalait. Itt az sem zavar, tulajdonít-e a költő a természetnek teleológiai funkciót vagy sem (Juhász erről a kérdésről egy köteten, sőt néha egy versen belül is egészen különbözőképp nyilatkozik): az emberi testnek, főként pedig az anya testének pusztulását éppen a kérdés eldöntetlensége, illetve a lehetséges válaszok hangsúlyeltolódása teszi drámaivá. Juhász kötetének ez a része (vagy inkább motívuma) sikerült a legjobban, itt látszik egyértelműen: amint a kétségkívül nagy költői erőnek a legcsekélyebb irányultsága van, rögtön átélhetővé válik a vers.

Mielőtt e vízió fordítottjáról, az ember nélküli anyaföld látomásáról beszélnék, itt akarok szót ejteni a magyar kultúra személyiségei fölött írt (mondhatnám: alkalmi) költeményekről. Ezeknek száma a jelen kötetben több mint másfél tucat, vezérlő motívumuk pedig, mint említettem, szintén a halál; már csak annak ürügyén is, hogy a megénekelt személyek túlnyomó többsége nincs az élők sorában (Tóth Árpád, Karinthy, Kassák, Illyés, Rónay, Bartók, Simon István stb.); szinte zavarbaejtő, ha a megszólítottak közül valaki még most is él (pl. Bodnár György vagy Csernus Tibor). A versek kontextusa ugyanis egyértelműen halotti; akár azt is hihetnénk, hogy ez a fajta költészet, amely végigvonul Juhász életművén, szervesen kapcsolódik a barokk epitáfium hagyományához. Ám a barokk halálköltészet, bármennyire kéjelgett is a dekorativitásban, bármekkora jókedvvel időzött is a mulandóság förtelmes részleteiben, mindenekelőtt mégiscsak a mulandóság meghaladásáról szólt. A barokk halálköltészet elképzelhetetlen volna spirituális tartalom nélkül; Juhász halálköltészete fölött a világegyetem üressége tátong. A barokk költők azért bocsátották el a világ mulandó részleteit, mert azt sóvárogták, ami maradandó, Juhász figyelme és vágyakozása éppen az elenyészettekre terjed ki. Ez a szenvedély pedig gyűjtőszenvedély.

Persze, a gyűjtőszenvedélyt nagyon is hiteles lírává lehetne formálni, abban az esetben, ha a materialista élet- és halálszemlélet egy kórboncnok tárgyilagosságával és szűkszavúságával párosulna, s nem fúlna bele a szokásos puffadt retorikába. Csakhogy Juhász nem a halált gyűjti, hanem a halál emlékjeleivel való melodramatikus szembesüléseket (ez a József Attila sírjánál című költemény óta szinte változatlanul így van), azonkívül pedig – kénytelen vagyok így mondani – trófeákat. Talán költői magányát ellensúlyozandó, így próbálja lírájába kebelezni a magyar kultúra közelmúltjának nagy egyéniségeit.

Tudni lehet, hogy e költemények egy részét személyes kapcsolatok is motiválták, csakhogy ez éppen a versekből nem derül ki: az egyéniségnek éppen egyéni vonásaik hiányoznak. Itt különösen érvényes az, amit írásom elején mondtam: Juhász költészete nem vesz tudomást az élő (hangsúlyozom: élő) magyar irodalomról. A Juhász által megénekelt művésztársak és -elődök (akár élők, akár halottak) a puszta megszólítás által, annak parttalanul hömpölygő pátoszában bebalzsamozódnak; még költői nyersanyagként sem különböznek egymástól. Ugyanaz a verstömeg zakatol Karinthyról (elképzelem, mit szólt volna hozzá), mint mondjuk Illyés Gyuláról, ugyanaz Kassákról, mint Simon Istvánról. A kötetnek (és az egész életműnek) ez a része, úgy gondolom, egy darabban leválik a többiről.

Már ezekben a személyre szabott halálversekben is feltűnő, hogy Juhász állandóan spirituális szférákat provokál, a spirituális tartalmak majdnem következetes kiiktatásával. Olyan feszültség lecsapódása ez, amellyel századunk csaknem minden jelentős alkotójának meg kellett és kell birkóznia. A tevékeny világfolyamatokból kiiktatott szellem többféleképpen, elsősorban a hiányával bosszulja meg magát; a túlvilág meg- és letagadása nem hozott létre szolid evilágiságot, ellenkezőleg, a „reálisan létező” világ válik részben szemünk láttára, részben a bennünket körülvevő műalkotásokban torz rémképpé. Juhász legfontosabbnak szánt verseiben (azokban, ahol a mindenséggel közvetlenül akar szembesülni) egyértelműen látszik, hogy miközben az ég elhomályosul, egyre valószínűtlenebbé válik a föld.

A kötetnek két nagy (a szó mindkét értelmében nagy) verse szól az égről, a Hajnalősz és A rámhajló kék anya. Juhász mindkét versben – bármily furcsán hangzik is – imádkozni próbál: megszólítja az égboltot, amelyről előzőleg nem mulasztja el megállapítani, hogy nem szólítható meg.

„Hadd kérjelek, / ha már istent nem kérhetem, / […] hadd kérjelek, hiányt a hiánnyal: / ne úgy nézz ember szívemre, mint egy temetőre!”

Ez ismét a megrendítő és hiteles gesztusok közé tartozik, bár nekem óhatatlanul eszembe jut róla az egyszeri kannibálgyermek „Árva vagyok, árva vagyok” felkiáltása, már csak azért is, mert Juhásznak vissza-visszatérő vágya a mindenséget bekebelezni („Költő-szivem nagy emésztő-gyomor, nyersanyag-oldó légybegy” – hangzik a Viperák a kertben című poéma), ám a Hajnalősz azért is fontos vers, mert nemcsak az derül ki belőle, mit akar elhárítani a költő, hanem az is, mi az, amit kíván. Érdemes tovább idézni. „Kék Megváltó!” – kéri a költő. – „Ne hagyj magamra!”

„Hadd kérjelek […] kevésbé összetett anyagot a nála bonyolúltabb anyag […] maradj még, lassú kék megszünés […] ma se haljon meg anyám, / ma se öljenek meg lőfegyverrel, késsel vagy versemre-haraggal, / barátaim ma se áruljanak el, / add meg ma is mindennapi hazám, / versem ma is világegyetem-bátor legyen, ne halandókkal-gyáva…”

Ebben a szép (ismét a hagyományos alanyiság miatt szép) versrészletben felszínre tör, teljesen a költő szándéka és pátosza ellenére, a szekularizált imádság abszurditása. Nem akarok annak elemzésébe bocsátkozni, miféle poétikai űrt töltenek ki a tartalmukat veszített vallásos formulák; miért lát kék megváltót, illetve kék anyát Juhász ott, ahol költészetének premisszái szerint a táguló világegyetemet kellene látnia; mindössze két, szerintem szorosan összefüggő kérdésről szeretnék beszélni. Az egyik: Juhásznak az általa tételezett mindenséghez való költői viszonya. A másik: a juhászi költészet ehhez kapcsolódó önreflexiója.

Amint a föntiekből kiderül, Juhász a mindenség (költői) bekebelezését erkölcsi értéknek, bátorságnak tartja (bár ugyancsak a fönti idézetben érhető tetten, hogyan növeszti privát félelmeit kozmikussá; e szerint tehát a bátorság nem egyéb, mint az egyéni szorongások kiterjesztése a világegyetem egészére). Jelen kötetben nemcsak egyszer fordul elő, hogy Juhász mennyiségi értékeknek, biológiai jelenségeknek erkölcsi, sőt vallásos értelmet tulajdonít, költészetén belül – véleményem szerint – semmivel sem indokolhatóan. A Megfagyott ló című versben a tetem fölaprításának osztályharcos tartalmat ad („vagdostam a megfagyott lovat, mint József Attila a tőkét”), ami aztán vallási tartalommal párosul, hogy végül egészen groteszk, már-már parodisztikus pátosszal fejeződjék be:

„a lópatás, lólábasfagy-lócomb / vállamon mint Jézus-hulla. […] Talán Sátán nőtt a hátamra, patás lába hóba húz vályút. / Ó, milyen rövid volt, milyen hosszú az út / a tél-fölszabadulásból a tél-szocializmusba!”

Ám Juhász költészetének egészére nem ez jellemző, hanem a fordítottja: a világ embernélküliségének hangsúlyozása. Nevezhetnénk ezt az eljárást a negatív tájfestés analógiájára negatív értékábrázolásnak is. A viperákról megtudjuk, hogy „ember-gyűlöletük nincsen” és „nincs vád vipera-szivükben”; a rózsákról kiderül, hogy vakok, mint a kiszúrt-szemű idő, mint a kifolyt-szemű történelem, „és nincsen bennük semmi emberi, amit az ember utánért meg kéne menteni”. Az 5000 soros Fűszál-éposz többek között arról szól, hogy a fűszál nem reflektál a környezetére, s ez bőségesen argumentálva is van (egyúttal mintha a világ József Attila által említett tengelye csakugyan kinőtt volna a fűszál pici éléből). Egyetlen antropomorf szemantikájú, de korántsem emberi tartalmú érték van itt, a végtelen nagyságok és végtelen parányiságok vegetatív (vagy éppen vegetációt képzelt lényekkel pótoló) birodalmában: a növekedés, a tenyészet, amit Juhász hol hitnek, hol reménynek, hol mámornak nevez. Juhásznál a természet nem gyönge, esendő, haldokló (mint a köznapi szemléletben), hanem eredendő és diadalmas, mint a felvilágosodás kezdetén.

Itt kísérelhetem meg, hogy állást foglaljak abban a vitában, amely Juhász költészetének eredetéről folyik. A kérdés kettős: egyrészt Juhász költői premisszáira vonatkozik (amiről később fogok beszélni), másrészt igyekszik hozzákapcsolni Juhász poétikáját a költői hagyomány valamelyik részéhez. Juhász költészetét némelyek a szürrealizmussal rokonítják, mások a barokk folytatásának vélik. Úgy gondolom, mindkét párhuzam külsőleges hasonlóságokon alapul, s a mélyebb költői szándékot figyelmen kívül hagyja. Juhász soha nem emelte a véletlent rendezőelvvé, mint a szürrealisták, dekorativitása pedig merőben más eredetű és más funkciójú, mint az allegorikus-dualisztikus barokk dekorativitás. (Egyetlen jelentős XVII. századi költőről tudok, aki törekvéseiben is, alkatilag is közvetlenül rokonítható Juhász Ferenccel, ez Quirinus Kuhlmann, ő azonban éppen alkati okokból nem tekinthető igazi barokk poétának.) Jóval meggyőzőbben érvelnek azok, akik romantikus vonásokat látnak költészetében, ezek csakugyan megvannak benne, mindenekelőtt ilyen a váteszi szerepértelmezés (amely egyébként a mostani kötetben a korábbinál kisebb nyomatékkal szerepel). Juhász azonban nem romantikus költő, még kevésbé a romantikusok kései epigonja, mint azt Radnóti Sándor állította emlékezetes írásában. (Sajnos, itt nincs hely rá, hogy kifejtsem, miben és miért nem értek egyet Radnótival. Annyit azonban megjegyzek, hogy írásának problémafelvetését nemcsak jogosultnak, hanem szükségszerűnek is tartom, az írás egésze pedig igen jótékonyan hatott az akkori kritikai gondolkodásra.) Juhász akkor sem tekinthető a romantika folytatójának, ha a romantikusokhoz hasonlóan ő is abszolút hatalmat tulajdonít a költészetnek; ő ugyanis a költészet eredetét és funkcióját másképpen képzeli, mint a romantikusok.

A romantikusok azért abszolutizálták a költészetet, mert kritikájuk az ipari forradalom előtt álló társadalom szellemtelenségére irányult, céljuk a szenvedély, a ráció és az inspiráció egységének helyreállítása volt. Juhász költői célja, éppen ellenkezőleg, a szellem nélküli, materiális nyüzsgés látomásos megjelenítése. Juhász költészetében az inspirációnak nincs helye, annak ellenére, hogy időnként ihletért fohászkodik bizonyos felső hatalmakhoz: az általa ilyenkor óhatatlanul megemlített felső hatalmak maradéktalanul ki vannak rekesztve a költőileg vizionált világból. (Nem kell feltétlenül Istenre gondolni, föntebb idéztem az égbolt invokációját. Juhász világa fölött az égbolt üres, illetve „kevésbé összetett anyag”: a hozzá intézett kérésnek nem lehet foganatja vagy komoly hitelessége). Ezek a fohászok amúgy is ritkák; számos versrészletből egyértelműen kiderül, hogy Juhász a költészetet magából a költőből eredezteti. A vers megalkotása a következőképpen zajlik: „A költő-szív menzeszében / új pete a holt helyében” (Mosolyasszony). Ebből következik, hogy a költő egyenesen a világ meg- és fenntartója („én tartom a szűz mindenséget, föltartom kisujjal”, Virágállat az óceán fenekén), sőt a költő felstilizálódik a világ teremtőjévé.

„Nekem az egész kell, minden, ami volt, van / a jelen-jövőben, a múlt virradóiban […] amit én bontok ki, titkot a titokban, / van azáltal, hogy én nemzettem szavamban, / amit én képzeltem látomásban, hitben, / mint a természetet vágyából az Isten. / Vagy csak az anyag forrt: széthullva Mindenre. / Nincs a teremtésnek szüksége Istenre.” (Az Isten-ürességbe horgolt aranyszivacs)

Ez a világszemlélet nem a romantikáé, hanem alapvetően a felvilágosodásé. Juhász Ferenc mindenekelőtt az aufklérizmus hagyományait folytatja, költészete leginkább a XVIII. századi fiziko-teológusokéval és a rokokó természetlírával rokon. A különbség csupán annyi, hogy a fiziko-teológusok világa fölött ott lebeg egy célszerűen gondolkodó, a világot a lehető legjobban és legszebben berendező Isten, Juhász pedig egy Isten nélküli, dülledten és rémületesen burjánzó világot vizionál, amelyben teremtői gesztusokkal és materialista szolipszizmussal igyekszik elfedni (emberileg tökéletesen érthető) szorongását.

Bírálatom éle nem elsősorban a fönti ellentmondásokat veszi célba, inkább ezek összemosását, elhomályosítását, patetikus-deklaratív szóözönbe ágyazását. Nem az ember nélküli költői világ támaszt bennem hiányérzetet, hanem a világ embernélküliségéből levonható radikális poétikai konzekvenciák hiánya. Nem a mennyiség nyüzsgésének megéneklése ellen van kifogásom (a Fűszál-éposz arról beszél, milyen sok molekula van egy köbmilliméter életben, majd felkiált: „Ím, a mennyiség nyüzsgése: fűszál-tér”), még csak nem is az ellen, hogy ez egyszersmind közvetlenül felidézi a mennyiség nyüzsgését, hanem az ellen, hogy a költő hűtlenné válik saját programjához, nem tud megmaradni végtelenül kicsiny tárgya mellett, nem képes elveszni egy-egy részletben, hogy egésszé tegye, hanem egyúttal (szervetlenül és indokolatlanul) a mindenségről is beszél. Jelen esetben nem az a bajom, hogy a Fűszál-éposz ötezer soron át kizárólag egy fűszálról szól, mert az hősies vállalkozás lenne, hanem az a baj, hogy Juhász aránylag hamar – már a kétezredik sor tájékán – elkalandozik a tárgytól: egy fűszál ürügyén negatív látomások, képzuhatagok és felsorolások halmazain kell átvergődnie annak, aki vállalkozik a kötet végigolvasására.

Ismétlem, a kötet kudarc, méghozzá nagyszabású kudarc. És persze, ha másból nem, hát a kudarc nagyságából lehet következtetni a zátonyra futott költészet nagyságára, az üres távlatokból a hajdani lehetőség távlataira. Juhász kudarcához nem kis részben hozzájárultak verseinek olvasói és nem-olvasói, értelmezői és nem-értelmezői. A továbbiakban pedig rajtuk múlik, a magyar kultúra befogadóképességén, érzékenységén és figyelmén múlik, hogy lesz-e olyan része Juhász költészetének, amely az élő költői hagyomány részévé válik. Igaz, Juhász a kötet fülszövegében azt mondja: „A költő a világ szivére figyeljen, ne az értelmezőkre. Mert megkövülnek az értelmezők, s a mindenség örök kegyelme mozog a világ szivében”, én azonban úgy vélem, hogy a világ szivéből” nem lehet kirekeszteni az értelmezőket.

Jó lenne, ha ennek a nagyszabású költészetnek maradandó értékeit és kudarcát fel tudná dolgozni kultúránk. Jó lenne, ha nemzedékekkel későbbi versolvasók, akik kultúránk mostani közegét már nem fogják tapasztalatból ismerni, azt is szépnek látnák Juhász költészetében, amit e sorok írója nem láthat szépnek. Jó lenne, ha mi magunk is levonhatnánk annak esztétikai konzekvenciáit, hogy Juhász Ferenc nem kortársunk, és a szükségből erényt csinálva, azzal a megérteni vágyó tisztelettel fogadnánk műveit, amivel a letűnt korok monumentális üzeneteit szokás. Jó lenne, ha szerethetném ezt a végtelen ürességekbe néző, óriási szótömböket mozgató, szomorú embert, ám úgy látom, hogy ebben a létezésben, amely világrajövetel helyett a világból való kizuhanást jelenti, nemcsak a lelkek, hanem a szavak is megkövesedésre vannak ítélve; és a mondatfosszíliák aligha kapcsolódhatnak össze. Nem az elismerés hiányzik, hanem a jelenvalóság: erről a költőről minden állítás múlt időbe kívánkozik.

 

Márton László