Mándy Iván

A TÁRSASÁG

 

 

Vonal fut ki a vonalból, egymásból kinőve rohannak tovább. Vagy éppen megmerevednek. És akkor már rácsok. Megejtően bájosak piros, zöld, sárga színeikben. Mögöttük a börtön sötétsége.

Börtönőrök nincsenek. Ugyan minek?

A börtön társasága egész jól tölti itt az idejét. Köszöngetnek egymásnak. Összejárnak egy kis beszélgetésre. Hirtelen elhallgatnak. Mintha felmerülne előttük valami egy rég elveszett világból. A fák a Nagymező utcából, a langyos kora reggeli napfény a Múzeum körúton.

De ez csak egy pillanat.

A képek eltűnnek.

Ők meg diskurálnak, diskurálnak.

– Mindig úgy megörülök neked, Jánoskám!

– Béla vagyok.

– Béla?

– Hát talán János. Igen, miért is ne?

– Vagy Lenke.

– Lenke?

– Az ilyesmi olyan esetleges.

– Gondolod?

– És a köhögésed?

– Köszönöm, megvagyunk. Azaz megvagyok vele. Szóval, én és a köhögés.

Csönd. És ismét néhány elejtett mondat.

– Rajtam felejtetted a kezedet. A vállamon. Ne a bal vállamon keresd. A másikon. Egyébként ne tedd a vállamra. Irritál.

– Öntsd ki a vizet a szappantartóból. Oda nem szabad, hogy víz kerüljön. Ez így teljesen lehetetlen. Magad is tudod.

– Pirandello trükkös.

– Szóval, ön azzal vádolja Pirandellót, hogy…

– Senkit se vádolok semmivel.

Megszólalt a zene.

– Miféle zene, és hol?

– Azon a meccsen. Ahogy megindult a Ferencváros támadása az angol kupagyőztes Blackburn Rowwers ellen. Lábról lábra szállt a labda, hogy aztán az angol kapus hálójában kössön ki. És akkor valahonnan a magasból megszólalt a zene.

– Önnek kulcsa van? Mit jelentsen ez?

– Halott madár a kulcscsomó.

– Milyen költői! Vallja, hogy…

– Mit kell bevallanom?

– Azt hiszem, félreért. Csak azt akartam megvilágítani…

– Mit valljak be?

– Koszta az Ékszerészből került a Ferencvárosba.

– Nem érdekel a maga Kosztája.

– Öngyilkos lett.

– Hallgasson! Ne beszéljen itt öngyilkosságról. Kíméljen meg bennünket az ilyesmitől!

– Maga pedig ne beszéljen többes számban! A magam részéről nem szorulok kíméletre. Bár Koszta sorsa engem se érdekel.

Szinte dallamosan megismételte.

– Koszta sorsa! Koszta sorsa!

– Hová tűnt a régi Dezső-asztal? És a székek az asztal mellől?

– Nem bízom a lapos arcú emberekben.

– Mi baja van velük?

– Semmi. Csak éppen nem bízom bennük.

– Tudja, mit mondok én erre? A maga kezéről lecsaptak egy nőt. És annak a pasasnak véletlenül lapos arca volt.

– Az én kezemről még nem csaptak le senkit! – Pillanatnyi csönd. – Csak éppen Richter Kamillát. Lecsapták a kezemről Richter Kamillát! Lecsapták! Lecsapták?

– Maga csipog. Maga már napok óta csipog. Hogy ez miféle madárcsipogás? Veréb vagy valami más…?

– Igen tisztelt Legfelsőbb Bíróság! Azzal a kérelemmel fordulok…

Döbbent moraj.

– Mit akar ezzel?! Miféle Bíróság? És még hogy Legfelsőbb? Maga kérvényeket akar felolvasni?!

A többi suttogásba vész.

Eljön a fürdés ideje.

Közös fürdés a finom, folyékony sárban. Alámerülnek. Felbukkannak. Beszélni nem beszélnek. Talán csak valami alig hallható bugyborékolás.

És akkor egy fintor. Váratlan, csúfondáros fintor egy gyerekarcból.

A sötétség vékony vonalban meghasad. Lassan, szakadozottan foszladozik. Még egy pillanat, és szertefoszlik.

Nincs hatalma.

Csakugyan?