Réz Pál

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ TIZENHÁROM ISMERETLEN LEVELE

 

Kosztolányi Dezső leveleit gyűjtöm össze, rendezem sajtó alá; különböző kiadványokban, kézirattárakban, levéltárakban, magángyűjteményekben már eddig több mint ezer levelet találtam – kisebbik felük kiadatlan, ismeretlen. Ízelítőképpen tizenhárom levelet teszek itt közzé, Kosztolányi életének különböző korszakaiból. – A magyarázó jegyzetekben a legfontosabb tudnivalókra szorítkozom. Nem állhatom meg azonban, hogy ne hívjam fel a figyelmet a Füst Milánhoz intézett első levélre: micsoda kitörő örömmel, elismeréssel, lelkesedéssel köszöntötték hajdan egymás munkáit a magyar írók! – A szögletes zárójelben közölt kérdőjel arra utal, hogy a szöveg olvasata bizonytalan.

 

 

A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának kézirattára. – Harmos Ilonával Kosztolányi 1910 telén ismerkedett meg; a fiatal színésznő még ebben az évben a székesfehérvári társulathoz szerződött, Balaton-parti üdülőhelyeken is fellépett. Ide írta levelét Kosztolányi, melyben közli, hogy sohasem fogja feleségül venni – három év múlva, 1913. május 8-án esküdtek meg. – A levélben szereplő Bródy vélhetően nem Bródy Sándor, hanem valamelyik fia, talán András.

 

HARMOS ILONÁNAK

Budapest, 1912. július 22.

 

(Ezt a levelet megelőzte egy másik, amelyet tegnap éjjel a sértő és közönyös sürgönyödre írtam. A levél is sértő és közönyös volt. Megbántam, hogy feladtam. Nyakamba vettem a várost, s egy éjjeli hánykódás után letiltattam a postahivatalban. Valószínűleg nem is kapod meg. Akaratom ellenére írtam, jobb így, és ha megkapnád, tekintsd tárgytalannak. Ma írtál, és most már világosabban látok.)

Kusza soraidból azt olvasom ki, hogy egy kérőd van, aki feleségül akar venni. Talán azt is kiolvasom, hogy elhalványította az arcomat. Talán azt is, hogy (kicsit) szerelmes vagy belé. Ez a hír pedig akkor érkezett, mikor téged a legnyomorultabban (ó, mint egy vérző isten) szeretlek.

Hagyjunk azonban mindent, próbáljuk egymást megérteni, és még világosabban látni. Idézek a leveledből: „Egészen bízni nem tudok…”, vagy (Uram Jézus): „Ferenczi…”, vagy – „szinte hipnotizált”, vagy: „és erre következett sok minden, sok keserű igazság – –”

Szédületesen hatott rám ez a levél. Az egésznek a veleje az, amit eleinte nem is mertem bevallani magamnak, hogy te megsokalltad a velem való huzavonát, nyílt kérdés elé állítasz, hogy vagy-vagy, vagy a megyei micsoda, vagy Kosztolányi Dezső. A keserves istenit – –, ki vagyok én? Fiam, életem, te kirúgtad Lengyel Menyhértet, kiadtad az útját Bródynak, Szász Zoltánnak és Karinthynak, de én nem vagyok egyik se, én mindennél több vagyok. Te analizálva magadat, az életet, elég világosan látsz, de hidd el, sokkal, sokkal több az, ha valaki egyszerre lát meg valamit, s én ösztönösen látok, én a szívemmel látok, én az Istenből egy darab vagyok. Most megsértettél engem, és az Istent sértetted meg – – – – – Tudod-e, sejted-e, hogy ki szeretett?

De nyugodtan. Én az életemre esküszöm, hogy szeretlek téged. Így, meztelenül mondom ki. Nem tudom, meddig szeretlek, de most meg tudnék érted halni. A halál pedig keserű pilula. Őrjöngve valami rendkívülit akarok, s meg tudnám neked mutatni még, hogy mennyire szeretlek. Nem szóval, hanem az életemmel, a csókjaimmal, az érzésemmel, és (bár utálom leírni) a munkámmal és a pénzemmel. Vetélytársa azonban nem leszek senkinek. A megyei X. úrnak se, dehogy. Elejétől kezdve hangsúlyoztam, hogy a házasságot alkalmatlannak tartom a szerelmünk formájának, nem tudok [?] róla, és sohase házasodom meg. Ha érdekeid vagy érzéseid kívánják, menj férjhez. Lenyelem a könnyeimet a gyomromba. Elvesztettem a testedet, de más semmit. Hisz mi a szerelem nevében szerettük egymást. Ezért pedig áldozatot kell hoznod, neked is. Elhervadsz a karjaimban? A fiatalságod adod nekem? A legszebb éveidet? Szatócs-analízis, krajcáros számítás, amit én sohase értek meg.

Most se értem meg. Egy pillanatra se tántorodtam el a célomtól. Gondold meg a dolgot, s kérdezd meg magadtól, vagy-e az a nő, aki egy művészt tud szeretni, aki az Isten előtt az, s nem darabgyártó és hülye zsurnaliszta, és vagy-e az a nő, aki a hullámokra bízza magát, és az ő rendkívüli szerelmére, amely messzebb visz, többet jelent, minta gőzzel járó, biztosan haladó és rohadt házassági bárka. Én ezt kimondom. Soha ilyen határozottat nem mondtam még, és soha ennyire nem éreztem a végzetemet. Minden ízem reszket éretted. Bűnhődöm talán a mértéktelen vágyamért, a szombati boldogságomért. Viselem férfiasan. Szemrehányást nem tehetsz. Én mindig megcsókoltalak, amikor akartad. Más kötelezettség köztünk nem volt. A többi, életem, a megyei uraké, birtokosoké, micsodáké és xeké.

Várom az expresse leveledet. Te egy válaszút elé állítottál. Én is odaállítalak. Mindenemet neked adom, a pénzem, a nyugalmam, a szerelmem, csak a szabadságomat nem. Nyíltan akarok beszélni, mert émelyít a köntörfalazó kíméletesség. Most különben is álmatlan vagyok, bőgtem és toporzékoltam, átkoztam magamat és a csillagokat, mégis jól van így, és örülök a „színvallásod”-nak. Elmúlik az élet, édes Ilonka, biztosan elmúlik, és aztán már minden mindegy.

Kezedet csókolja

Desiré

 

 

A Füst Milánhoz intézett leveleket a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. – Füst Milán könyve, amelyről a levélben szó esik, a Változtatnod nem lehet; Kosztolányi a Világ 1914. április 10-i számában írt elismerő bírálatot róla (újraközölve: Egy ég alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1977). A két költő között szoros barátság szövődött, amelyről nemcsak kiadatlan, sajtó alatt levő levelezésük tanúskodik (gondozza: Petrányi Ilona), hanem Kosztolányi több kritikája és Füst Milán naplója, emlékező írásai is.

 

FÜST MILÁNNAK

Budapest, 1913. márciusban

 

Kedves uram,

amint láthatja, megtudtam a címét és a nevét is. Ebből következtetheti, hogy milyen mély benyomást gyakorolt rám a könyve, amelyet múltkor felhozott hozzám. Ön, uram, egészen kész, öntudatos író, nagy író, aki eszközök nélkül hat, a legigazabb írói értékekkel. Könyvéről hosszan óhajtok írni. A Hét szerkesztőjét, Kiss Józsefet máris figyelmeztettem Önre, s ha megengedi, egy napon együtt felmegyünk hozzá. Egyelőre szeretnék megismerkedni Önnel. Vasárnap délután – ha nincs egyéb dolga – nézzen fel hozzám (I. Fehérvári út 15a, V. 12.) feketekávéra, beszéljen magáról, hol volt, hogy élt, mit írt eddig? A viszontlátásig is melegen rázom a kezét, és barátian gratulálok nemes, finom és mély könyvéért.

Kosztolányi Dezső

 

 

A Reményi Józsefhez intézett leveleket a clevelandi egyetem könyvtára őrizte meg. – Reményi József – (1891–1956) az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchia clevelandi konzulátusának tisztviselője volt, majd a clevelandi Szabadság szerkesztője, 1926-tól a clevelandi egyetem irodalomtörténeti tanszékének tanára. Több verseskönyve, regénye, tanulmánykötete jelent meg, írásait a Nyugat is közölte. – 0.23-ra zuhantunk – utalás a korona árfolyamának romlására.

 

REMÉNYI JÓZSEFNEK

Budapest, 1920. február 17.

 

Kedves Barátom,

nagyon megörültem amerikai levelének. Különös az élet, a levele egy barátomra figyelmeztetett, akivel már évek óta nem érintkezem. Önök ti. Amerikában azt hiszik, hogy Budapesthez még mindig olyan közel van Szeged, mint annak előtte. Holott Budapest és Szeged között talán akkora a különbség, mint New York és Budapest között.

Juhász Gyula él, semmi baja, írja tovább nagyon szép verseit, Szegeden.

Önt pedig egyáltalán nem felejtettem el, nagyon rokonszenves alakja és egyénisége állandóan kísért agyamnak abban a rekeszében, ahova a kellemes emlékeket raktározom. Annak idején sajnáltam, hogy elvesztettem Önt, viszont most meg Ön sajnálhat bennünket, mert emberfeletti küzdelmet kell folytatnunk a megélhetésért. Én nagyon komolyan foglalkozom azzal a gondolattal, hogy pár évre, míg itt rendbe jön minden, Amerikába telepszem, feleségem és ötéves kis gyerekemmel együtt, ha lehetséges lenne ottan megélni a tollamból, magyar betűből, magyar újságírásból. Tudtommal Ön összeköttetésben van az amerikai magyar újságírókkal (irodalomra gondolni sem merek): végtelen lekötelezne, ha említené a nevemet nekik, és rövidesen pozitív ajánlattal jönne. Ismétlem, szándékom nagyon komoly. Biró János, aki fiatalkori jóbarátom, tudomásom szerint kiadója egyik New York-i magyar lapnak. Nagyapám, aki honvéd százados volt, 1849 után 12 évig élt amerikai emigráns módra. Talán én is kibírom.

 

Igaz szeretettel üdvözli, és levelét türelmetlenül várja

Kosztolányi Dezső

 

REMÉNYI JÓZSEFNEK

Budapest, 1922. szeptember 4.

 

Kedves Reményim!

hazajöttünk a Balaton partjáról, feketére égve, egy rendezetlen lakásba, innen írom ezeket a sorokat. Újság semmi egyéb nincs, mint az, hogy őszi meglepetésül 0.23-ra zuhantunk. Ehhez aztán megfelelően alakult a lelkiállapotunk is.

A sors gúnyja talán az is, hogy fordítóm egy berlini cégnél mostan helyezte el a regényemet, mikor a német márka szintén a nemesvaluták sorába lépett. Most már hangsúlyozottan és nagy szeretettel kérlek, lépj azonnal akcióba, mihelyt megkaptad tőlem a német könyvet, és akármilyen úton, akármilyen furfanggal és álruhában, helyezd el az amerikai piacon ezt a magyar regényt. Még a nevemhez sem ragaszkodom. El sem képzeled, hogy egy utad, pár szavad, egy telefonálásod mi mindent jelent minekünk, hármunknak.

Hosszabb levelet írok, talán nemsokára, mihelyt rendbe hoztam itteni dolgaimat, és valahogy megtanultam a budapesti ütemet, melyről a balatoni homokban, a hullámok között egészen megfeledkeztem. Cikkedet a Nyugatban nagy örömmel olvastam, nemcsak én, hanem néhány barátom is, köztük Karinthy, s most fokozottan érdeklődöm a költő iránt, kivel az idézett példák nyomán is rokonságot érzek. Küldd el a könyvet, ha nélkülözheted egy hónapra, s ne szűnj meg dolgozni a Nyugatnak, melynek – mint láthatod – főmunkatársa lettem. Ez összeforraszt a hazáddal, és azt hiszem, gyógyítja nagy lelki magányosságodat is.

Érdemes levelezni. Írj gyakran. Én rettegek a levélírástól, de nagyon boldog vagyok, mikor levelet kapok. Bizonyára így vagy te is. Ádámka sokszor tiszteltet. Kapott egy nagy térképet, azon gyakran végighúzza kis ujját, és megkeresi, hol vagy. Végtelenül tetszik neki az a szó: Ohio. Múlt este csináltam neki egy verset, melyet közlök Veled, de kérlek, még hátrahagyott műveim kiadásába se vétesd fel:

 

Szép álmom, én Ohiom,
Feléd repül a sóhajom.
El is mennék egy jó hajón.
De teljesül-e óhajom?

 

Így mulatunk mi. Szervusz. Isten áldjon meg.

Kosztolányi Dezső

 

Ui. A könyvlistákat elküldettem, azonnal leveled vétele után, bizonyára már meg is kaptad. Az antológia is elment, fogadd szeretettel, az én küldeményem. Nehogy pénzt küldj Révaiéknak.

 

REMÉNYI JÓZSEFNEK

Budapest, 1928. április 2.

 

Édes Józsim,

beteg vagyok, nagyon beteg. Idegrendszerem összeroppant, félelmek, sírógörcsök gyötörnek, már egy év óta, s tűrhetetlen a közérzésem. Dolgozni alig tudok. Ezért nem írtam neked sem, akit változatlanul szeretek. Azokban a rettenetes pillanatokban, amikor viaskodom sorsommal, gyakran emlegetlek feleségemnek, ki – szegény – hűségesen áll mellettem.

Egykor, ha majd túl leszek rajta – jaj, bár már túl lennék –, hosszú levélben vagy talán személyesen elmondom, mit szenvedtem és miért. Nem akarok rejtélyeskedni. De ebben a pillanatban föl kellene szakítanom egész életem gombolyagját, ereimet is, hogy ezt elbeszéljem.

Imádság helyett gondolj reám, érezz velem, erősíts.

Ölellek és csókollak:

Kosztolányi Dezső

 

 

FÜST MILÁNNAK

Budapest, 1928. június 5.

 

Milánom,

szomorúan olvastam kedves, nekem mindig kedves leveledet, s nem értettem. Milyen távol vannak egymástól az emberek.

Mi fáj neked?

Nekem fáj, hogy itt vagyok az életem közepén, haszontalanul, kezemben egy mesterséggel, melyet úgy ismerek, mint kevesen, elég tudással, bírhatatlan becsvággyal, jóindulattal, szorgalommal, s nem figyel rám senki.

Értsd meg: senki.

Az írás ma a legérdektelenebb dolog. Ez a levegőben van. Lassanként meg fognak győzni az emberek, hogy nekik van igazuk.

Családom szétzüllött. Egyedül vagyunk, feleségemmel, öregesen. (Hatvan felé képzeltem el így az életemet). Örömöm semmi.

Azért panaszkodom, drágám, hogy közeledjek hozzád. Aki több másoknál, nem jól érzi magát. Én is a kitartósság [?] erejénél fogva élek, kötelességből. Elvégzem a penzumomat.

Nem vagy egyedül szenvedéseddel. Leveled vétele után elmentem az Otthonba. Pénzt – nem tudom, mennyit – helyeztek kilátásba.

Erzsi egy hétig Bécsben volt, hiába csöngettünk [?]. Ma fölhívott, s holnap találkozunk vele Dormándyéknál.

Hideg van, esik az eső. Szaglásomat már két hete elvesztettem. Köhögök. A Nemzeti Színháznak fordítok egy rendkívül hatásos, verses-rímes drámát. Mell darabját: Verfolgung Christi. Játék nekem, diákszórakozás.

írj, ha nem esik terhedre. Ölellek – nagyon szeretlek:

Kosztolányi Dezső

 

FÜST MILÁNNAK

Budapest, 1930. április 23.

 

Nem akarom bolygatni ijesztő [?] magányod, ó, Milán. De el kell mondanom, hogy a Levél Kanadából gyönyörű. Öntörvényű sorok, s egy új mitológia ad hoc. Vagyis költészet végre, az istenfáját, a sok szonett, expresszionizmus s csicsijja bubujja után. Mint a levonóképek, melyeket nyállal fényesítettünk régi gyermekkorunkban, a lámpa alatt, mélyről jött furcsa színek és hangok. Élvezve olvastuk, s köszönjük neked, drága-drága barátom.

Ismered Nietzsche e versét?

 

Ja, ich weiss, woher ich stamme!
Ungestättigt gleich der Flamme
glühe und verzehr’ ich mich.
Licht wird alles, was ich fasse,
Kohle alles, was ich lasse:
Flamme bin ich, sicherlich!

 

Mi ebben a legszebb? Az utolsó prózai szó: sicherlich! Úgy ám, úgy bizony. Tiszteletedre gyorsan magyarul:

 

Már tudom, mi volt az ősöm!
Mint szilaj Láng kergetőzöm,
izzom, önmagam iszom.
Fény lesz, amit útba ejtek,
pörnye, amit ott felejtek:
Láng vagyok én, láng bizony!

 

K. D.

 

 

MTA. Gépiratos másolat. – A levél címzettje: Spiegel Gyula Rottenbiller utcai gyógyszerész. –Megírására Kosztolányit vélhetően Kosztolányi Dezsőné késztette, aki férjéről írt könyvében említi, hogy betegsége idején a költő különböző gyógyszerekkel, bódító- és ajzószerekkel élt. A levél keltezetlen; Kosztolányi valószínűleg az 1930-as évek elején írta, de nem lehetetlen, hogy korábban.

 

SPIEGEL GYULÁNAK

Igen tisztelt Gyógyszerész úr,

talán észrevette, hogy utóbb mind ritkábban jelentkeztem a patikában. Ennek oka az, hogy az a szer, melyet makacs náthám ellen használtam, ártott szervezetemnek is, és utóbb teljesen megvontam magamtól, nem kis szenvedések árán.

Tudom, hogy a tisztelt Gyógyszerész úr önzetlenül és irántam való különös kedvességből állott rendelkezésemre, amit ezúttal is hálásan köszönök. De hogy a szertől teljesen ment lehessek, arra kell kérnem, hogy a jövőben sem nekem, sem bármiféle megbízottamnak, sem vényre, sem anélkül egyetlenegy milligramm szert se szolgáltasson ki, ha mégannyira megokolnám is kérésemet. A hasonló rendelkezést legyen szíves kiadni segédeinek is, természetesen nem erre a levelemre, hanem a tiltó rendelet szigorúságára hivatkozva.

Remélem, nem érti félre ezeket a soraimat, melyeket a kénytelenség írat velem, és érzi, hogy minden körülmények között való titoktartásom, valamint az Ön iránt való szeretetem is csorbítatlan.

Néhány hét múlva, ha arra sétálok, be fogok nézni, és szóval is megismétlem ezt a kérésemet.

 

Igaz híve

Kosztolányi Dezső

 

 

MTA. Gépelt másolat. Az eredeti Emil Isac (1886–1954) román költő, Babits, Kosztolányi fordítója kolozsvári hagyatékában maradt fent. Nem tudjuk, kinek írta Kosztolányi.

 

ISMERETLENNEK

Budapest, 1931. december 18.

 

Igen tisztelt uram,

arra a párbeszédre, mely Isac Emil, Ady és köztem folyt volna le, nem emlékszem. De tudom, hogy mi gyakran beszéltünk Erdély sorsáról, mégpedig komolyan, tragikus előérzettel, nem úgy, mint akkor legtöbben. Isac Emil föl-fölkeresett bennünket, levelezett is velünk. Huszonhat-huszonhét éves lehettem, mikor egy éjszaka, az Andrássy úton sétálva, Isac Emil a román megszállás lehetőségét emlegette előttem – már akkor –, s hangsúlyozta, hogy ők mindenkor tiszteletben fogják tartani, istápolni fogják nyelvünket, műveltségünket. „Én például – mondotta – önt neveztetem majd ki a kolozsvári magyar színház igazgatójának.” Elmosolyodtam, mert fiatalos túlzásnak véltem mind ezt az ígéretet, mind azt a lehetőséget, melyet fölidézett, sőt kétkedtem, hogy ő maga is komolyan hinne benne, de – emlékszem – utána megdöbbentem. Ma is a döbbenetet érzem, ha erről a régi, de nem elhalványodott emlékemről számot adok Önnek.

Híve:

Kosztolányi Dezső

 

 

MTA. – Beke Ödön – (1883–1964) finnugor nyelvész, egyetemi tanár. – Hollós István – (1872–1957) elmegyógyász, 1919-től a lipótmezei elmegyógyintézet főorvosa, 1933-tól a Magyarországi Pszichoanalitikusok Egyesületének elnöke.

 

BEKE ÖDÖNNEK

Budapest, 1933. március 3.

 

Kedves és igen tisztelt uram,

Hollós István dr. barátom, a Lipótmező főorvosa, a lélekelemző, érdekes nyelvi kutatást végez, s én bábáskodom mellette, ameddig tudok. De tudásom sokszor kudarcot vall. Most is ez történt. Azt kérdezi tőlem, hogy a háló és a hálni (elhálni, meghálni stb.) nem lehet-e összefüggésben egymással? Az ő freudi sejtése azt súgja neki, hogy a kettő egy: a háló (rete) úgy veszi körül azt, aki betakaródzik vele és alszik (hál), mint az álom szövedéke az embert, melyet fejteni (fölfejteni, megfejteni) szokás, nyelvünk szelleme szerint. Budenz szerint mind a háló, mind a hálni megvan rokon nyelveinkben is. Most már az a kérdés, a háló volt-e meg régebben vagy a hálni? (A csirke vagy a tojás?) És a hálniból származott-e a háló? Van-e erre nyom itthon vagy a rokon nyelvekben? Nyelvészetileg nem tarthatatlan-e [?] az ő föltevése? Telefonozzon 2-3 körül (530-85), vagy írjon lakásomra.

Köszöni és köszönti híve:

Kosztolányi Dezső

 

 

MTA. Fénymásolat. – Szabó Gáborné Weress Jolán először 1928-ban kereste fel Kosztolányit, Tordáról, levelével, kézirataival, majd 1930-ban Pestszentlőrincre költözött; sűrűn leveleztek, baráti kapcsolat alakult ki közöttük, Kosztolányi támogatta az asszonyt írásainak elhelyezésében.

 

SZABÓ GÁBORNÉ WERESS JOLÁNNAK

Budapest, 1933. augusztus 13.

 

Kedves Jolán,

mindig büszkeség fog el, mikor nekem élményeiről számol be a maga kellemes, okos közvetlenségével. Úgy érzem magam, mint egy ókori uralkodó, akinek kézírással rótt könyvet adnak át, melyet csak ő olvas. Micsoda fényűzés, és micsoda pazarsága a szeretetnek.

Én is hiszek magában. Néha ugyan féltem az újságírás könnyűségétől, a felület csábításától, mely nem engedi majd megikrásodni életérzéseit, de iskolának ez föltétlen jó, s aki erős, kibírja ezt is. Azt szeretném, hogy olyan írónő legyen, mint az angol Katherine Mansfield. Tisztább lélek, nagyobb művész eddig aligha élt a földön.

Én Nemes-Kosztolányban voltam, rokonaimnál. Ez is fölért egy repüléssel. Visszaszálltam múltamba. Dédapám jött le onnan az Alföldre, szegényen. Rokonaim még mindig egy XVI. században épült várkastélyban laknak.

Itthon vagyok és várom.

Kosztolányi Dezső

 

 

MTA. – A műtét, amelyre a levél utal, Kosztolányi második daganatműtéte. – A levél alapján Weress Jolán Kosztolányi meggyógyult címmel rövid cikket írt a kolozsvári Ellenzék 1934. január 26-i számában. – Ádám Lajos – (1879–1946) sebész, egyetemi tanár, rákkutató.

 

SZABÓ GÁBORNÉ WERESS JOLÁNNAK

Budapest, 1934. január 22.

 

Drága Jolán,

miután elment tőlem, eszembe jut, hogy nem róttam le hálámat közvetlen jótevőm, Ádám Lajos dr. tanár iránt, aki a műtétet végezte.

Mint legközelebbi kartársamnak, rendelkezésére bocsátom ezt az anyagot, s kérem, használja föl, ha teheti, az Ellenzékben, anélkül hogy hírverésíze volna.

Az ő keze nemcsak tudós, hanem tündérien gyors és biztos. Helyi érzéstelenítéssel dolgozott. (Ennek egész Európában ő a legnagyobb művésze.) Lefektetett a műtőasztalra. Fölöttem a lámpák egész naprendszere. Bekötötte a szemem. „Most eltűnik az író – mondta –, csak a beteg marad itt.”

Fél óráig tartott a műtét.

Utána kérdezősködtem, nem unja-e azt, amit annyira tud, a kétezredik epekövet, a húszezredik vakbelet? Azt igen, feleli, de Kiss Jánost, Nagy Istvánt, aki mögötte van, nem. Nagyon emberi. A műtét végén fölsóhajtottam: „Meghalok.” „Azt hiszed – szólt –, hogy nekem ez olyan könnyű [?] volt? Tudtam, hogy semmi bajod sincs. Tapintottam ütőered, és láttam szembogarad. De te ezt mondod. Emberek vagyunk…” Stb. stb.

 

Hálásan csókolja kezét, és különös
szeretettel üdvözli

K. D.

 

 

MTA. – A Szent János Kórházban ceruzával írt, elmosódott, nehezen olvasható levél – talán Kosztolányi Dezső utolsó levele. – Huszonnyolc éves vér utalás a vérátömlesztésre. – Aranka – kórházi ápolónő. – Kovátsné – Kosztolányi betegtársa vagy ápolónője.

 

FELESÉGÉNEK

Budapest, 1936. június 31.

 

Édes,

hőmérsékletem 36,4. A láz este 7-kor leesett, s megszűnt a hidegrázás is. Most pedig félve írom le, hogy bár talán csak egy órára oly bizakodás és jókedv fogott el, mint sötét ittlétem alatt eddig soha, mert fickándozni, pezsegni kezdett bennem a huszonnyolc éves vér. Ez nem mese. Csodálatos élmény. El se képzelnéd, milyen. Felöltözködöm, kimegyek a folyosóra, ott megragadom Arankát, átkarolom, s három lépés szabályos one stepet teszek meg vele. (Kovátsné a tanár.)

Vacsorázni eddig nem vacsoráztunk. Rögtön, este 9-kor etet meg.

Nem lehetne holnapra vajas pépet készíteni, híg, iható [olvashatatlan] s tejbedarát csokoládéval, hogy mint [olvashatatlan], fogyasszam el?

[Olvashatatlan] őnagyságának hódolatom, [olvashatatlan], ifjúságom vetélytársának [?] ölelés. Neked?

Apa