Komoróczy Géza

KISEBBSÉGEKBŐL ÁLLÓ TÁRSADALOM

 

Nem politikai törekvés hozott ide, a mai vitanapra – ezt hadd mondjam ki mindjárt elöljáróban, hiszen bizonyára vannak mások is, akik úgy gondolkodnak, mint én; nem politikai törekvés, hanem történeti érdeklődés és elkötelezettség. De a történelem, ha valamennyire is komolyan vesszük, mindig is a helyzetmeghatározás egyik dimenziója, a jelenre nyíló nézőpontok egyike. Mindenesetre távlatot adhat, melyben az adottságok legalább virtuálisan elveszítik a csak-így-lehet jelleget, az olcsó mentegetőzés és a sunyi apológia lehetőségét.

Történeti nézőpontból a mai vitanap előadásai fölött a közös cím: Zsidók, cigányok, előítéletek, talán a következőképpen is megfogalmazható: etnikai és/vagy szociális csoportok helye a társadalomban, kölcsönös viszony az ilyen csoportok és környezetük között. Szándékosan nem mondom e viszonyról, hogy etnocentrizmus, fajgyűlölet vagy kultúrfölény stb. E szavak mindegyike, bár témánkkal összefüggésben többnyire jogos volna használni őket, mégis inkább csak alkalmi és partikuláris elnevezés lehet. A kölcsönös viszony torz elemének megjelölésére a leginkább általános, mert semleges szó alkalmasint éppen az „előítélet”. Kölcsönös viszonyról beszélek, mert persze előítélet nemcsak egy kisebb csoport irányában alakulhat ki, hanem megfordítva is, gyűlölheti a kisebbség is a többieket, gúnyolhatja – aminthogy szokta is. Az előítélet rendszerint kölcsönös, önmagát gerjeszti, hasonlót vált ki a másik póluson is. Éppen ezért nem annyira az iránya látszik érdemesnek a tanulmányozásra, hanem előítélet volta: az előítélet morfológiája. Különben is, tudjuk, hogy az előítélet tengelye körül a pozíciók villámgyorsan szoktak fölcserélődni, az érintett felek által szinte észrevétlenül.

Ha a történész az előítéletről gondolkodik, első asszociációja a barbár szó, a görög barbarosz. Jó példa arra, hogy a görög társadalom nem az volt, mint ami a tankönyveink eszményítő képei szerint. A barbár, az idegen, gyakran csak idegen eredetű elem, akit hazai pozíciónkból és saját kultúránk biztonságos fölényével lenézhetünk. S akit ugyanakkor – az előítélet könnyen ellenkezőjébe fordul – más szempontból eszményíteni szoktunk. Primitív, azaz „őseredeti” életformájáért, természetes egyszerűségéért, romlatlan erkölcseiért. A romantikus eszményítés – gondoljunk a cigányromantikára – pozitív előítéletnek nevezhető. A másság megítélésében talán kevésbé ártalmas, mint a lenézés, de önismeretünket éppúgy félrevezeti, s állandó veszélye az előjelváltás könnyű lehetősége.

De még a görögök barbár fogalma mögött is ott áll a keleti népek etnocentrizmusa, évezredek írásbeliségébe kövült előítéletei. Az egyiptomi Szinuhet az i. e. II. évezred elején boldogan tér vissza, élete vége felé, a szíriai barbárok földjéről hazájába: bár vendéglátói, akik közé beilleszkedett, nemes lelkek voltak, nem ismerték a finom életet, a kultúrát. A sumerek, az i. e. III. évezredben, költészetükben lenézően emlegetik a hegyi vagy pusztai népeket, akiknek nincs háza, akik nem tudnak letérdelni (ti. imához), nyersen eszik a húst, halottaikat nem temetik sírba stb., akiknek a nyelve érthetetlen, kusza, nem emberi nyelv – különben a görögök barbár szava is a nyelv érthetetlenségét jelzi eredetileg.

Itt mindjárt rámutathatok egy jelenségre, amely fontos mozzanat az előítéletek világtörténetében: az előítéletek invariáns jellege ez, az állítások változatlansága, a szívósan élő közhely. Kezdetleges nyelv, nyersen eszik a húst: négy-ötezer év óta hangzik ez. Mások mondták másról, mi mondtuk másról, mások mondták rólunk. Mert világos kell hogy legyen: mindannyian benne vagyunk a képben, az ún. sértett és az ún. sértő egyaránt.

A korai társadalmakban a horizontális tagolódás magától értetődően a szomszédot jelölte ki barbárnak, s a minősítés rendre továbbkerült, szegmentumról szegmentumra. Mindenkinek a szomszédja – vagy inkább: második szomszédja – volt a barbár; a szomszéd mindig barbár volt. Komplex társadalmakban ugyanez maradt a szkéma, de a társadalom bonyolultabb – belső, vertikális – tagolódásának megfelelően társult hozzá a csak relatíve elkülönülő belső csoportok, az etnikai, nyelvi, vallási, szokás- és életvitelbeli másság iránti előítélet.

A kisebbség mint probléma tehát komplex társadalmakban merül fel, de ez nem annyit jelent, hogy csak az új- vagy jelenkori nyugati világban, hanem viszonylag nagy régiségben is, és Európán kívüli társadalmakban szintúgy.

Anélkül, hogy a nyugat-kelet dichotómiát elfogadnám, keletre hivatkozom most, részben mert magam ezzel a térséggel foglalkozom, részben pedig mert a keleti társadalmakban számunkra kevesebb a „magától értetődő”. A hagyományos keleti világban szorosan egymásba ékelődve élnek a társadalom viszonylag különálló kisebb csoportjai. Számos népfaj, mindenféle nyelv, különböző foglalkozási csoportok, vallási közösségek. Az elkülönülés mindig viszonylagos, más nem is lehet, de azért mindig éles és mindig felismerhető határt jelent. Annál élesebb a határ, minél több kritérium mentén alakul ki. Örmény keresztény kereskedő (Irán), „asszír” cipőpucoló (a Szovjetunió nagyvárosai), rézkovács mandeus a mocsárvidék peremén (Irak) stb. Az elkülönülés vagy kölcsönös megkülönböztetés kritériumai: nyelv, vallás, etnikum, foglalkozás, életmód, lakóhely, viselet. Különös jelentősége van a térbeli elkülönülésnek: külön városnegyed, csaknem zárt telep, gettó vagy bódéváros, bádogkannákból épített házakkal, nagyobb városok perifériáján. Ehhez hasonló a szociális elkülönülés, a rétegződés – a társadalmi vertikum – meghatározott szintjein, leginkább a szélső szinteken. S tudjuk, hogy a térbeli és a szociális elkülönülés szélsőségei hasonló minták szerint szerveződnek. Az elkülönülés legtöbbször nem egészen merev, a csoportok között van átjárás, horizontális és vertikális mobilitás, de a rendszer egésze mégis reprodukálja önmagát. Olyannyira, hogy a diakrónikus-szociális elkülönülés, amely Indiában a társadalom egészében érvényesül (kasztrendszer), sok helyütt hoz létre, leginkább a szélsőséges tartományokban, kasztszerű képződményeket; igaz ugyan, hogy soha és sehol, még Indiában sem lehet a társadalom egészét a kasztrendszer szempontjából leírni.

Akárhogy van is, ebben a világban mindenki tudja, mi a helye, s ezt többnyire más is tudja róla. A kisebbségek a társadalom alrendszereivé szerveződnek. Kialakul a beilleszkedési minta, az együttélés technikája; az egyén leginkább mint ennek a csoportnak a tagja tud érvényesülni. Az előítélet ily módon nemcsak a másik, az ők elkülönítő megkülönböztetését szolgálja, hanem a mi-kohézió eszköze is, csoportszervező erő, cseppben a nemzeti büszkeség. Nagyon gyakori, mondhatni, általános, hogy a csoport elkülönülése megvalósul a szimbolikus szférában is. A kurdok öve vagy a szikhek turbánja egyfelől, a leprások kereplője, a Judenhut vagy a sárga csillag másfelől: a szimbolikus elkülönülés egyik típusa a csoport maga választotta jelképeit jelenti, a másik a kívülről ráerőszakolt, diszkriminatív jelképeket. Az egyén, ha nem a csoport hagyományaiban előírt életviteli mintát követi, hanem egyéni stratégiája van, alighanem először a szimbólumokat veti el, ez a kezdete az egyéni mobilitásnak, a többséghez való alkalmazkodásnak: disszimilációs lépés, másképpen: asszimiláció. S nem véletlen, hogy konfliktusok esetében is éppen a szimbólumok, a csoportidentitás elsődleges vagy másodlagos jelképei válnak abszolút fontossá.

De minden egyéni – vagy akár tömeges – kategóriaváltásnál lényegesebbnek tartok egy olyan jelenséget, amit a társadalomtudomány, a történeti szociológia csak mostanában ismer fel. Arról van szó, hogy a korábbi szaktudományban az etnikai vagy szociális csoportokat, így a kisebbségeket is, különféle ismérvek alapján próbálták meghatározni, ismertetőjegyek katalógusához mérve a megfigyelési tapasztalatokat. Ezek a jegyzékek (trait-lists) minél jobbak voltak, annál inkább azt sugallták, hogy az etnikai vagy szociális csoportok, a nemzetek is, a kisebbségek is, örök képződmények, s legfeljebb kiválni lehet belőlük, vagy csatlakozni lehet hozzájuk, legfeljebb „elsüllyedhetnek”, még a nemzetsírban is önmagukkal azonosan. Ezzel a szemlélettel szemben az etnikai és szociális csoportok vagy kisebbségek interakcionalista meghatározása ezeket a kategóriákat társadalmi interakciók eredményének tekinti. Bizonyos státusokba az ember nem annyira beleszületik, hanem inkább belekényszerül, belenevelődik, belemenekül. Jól ismerjük ezt a régiségből is. A nomád státus és a velejáró – mondjuk így – stigmatizáció a Közel-Keleten évtizedről évtizedre változhatott; nem nomád népek voltak, hanem nomád életvitel, nomád gazdasági stratégia. Ugyanez a helyzet a cigánystátussal is: cigány az, akit a többiek annak tartanak, annak lenni kényszerítenek, s fogalmazhatunk úgy is: azzá válni kényszerítenek. Azt hiszem, egyetemes érvénnyel mondhatjuk, hogy valamely adott társadalomban a többséggel szembeállított kisebbség nem „van”: a kisebbségi státus mindig társadalmi interakció eredménye.

Az interakcionalista meghatározás könnyen érthetővé teszi a társadalmi csoportok egymásba átváltódásának magyarázatát. Az i. e. II. évezredben a héber egyfajta szociális státus volt, s csak később vált etnikai kategóriává. Jól ismert jelenség a térbeli elkülönülés átváltódása nyelvi elkülönüléssé. Általánosságban is mondhatjuk, hogy a társadalmi csoportok, kivált a kisebbségek minősítése könnyen átvált valami más, legtöbbször hasonlóan kisebbségi minősítésre. Etnikai csoportok, szociális vagy foglalkozási csoportok, nyelvi kisebbségek, vallási vagy szokásbeli, életviteli kisebbségek: egy adott csoport identitása a többiekkel való interakciók során az egyik kategóriáról átválthat a másikra, s változhat a csoport összetétele is.

Napjainkban különös jelentőséget kap két új mozzanat a kisebbségi csoportképződésben. Az egyik ilyen mozzanat az életvitel különbsége, gondoljunk a bohém, hippi, punk, fegyvermegtagadó vagy homoszexuális mikrotársadalmakra. A másik a gondolkodásbeli elkülönülés: a másként gondolkodás, a dissensio igen sok fajtája. Bár hát ki tudja, nem ugyanaz-e a kettő: életvitel és gondolkodás. Mindenesetre, az intolerancia és diszkrimináció ugyanúgy szerveződik köröttük, mint más körülmények között a faji vagy vallási különbségek körül. S az interakciós elkülönülés következményei a csoporton belül is hasonlók (csoportnyelv, szimbólumok, szegregáció). Ugyanebbe az összefüggésbe tartozik, de szándékosan külön kezelem bizonyos betegségek interakciós csoportképző-elkülönítő kihatását, ilyenek például a szenvedélybetegségek (alkohol, drog) vagy az AIDS. A történelemben a járványok vagy a lepra már produkáltak hasonló szociális hatásokat.

Előítéletekről szólva, intoleranciát emlegetünk: de a képhez hozzátartozik a másik pólus, a tolerancia is. Ennek a hagyománya is éppoly régi, mint amazé. Gondoljunk a Biblia – az ókori Izrael – menedékvárosaira vagy a görög szentélyek oltalmára. Gondoljunk az Akhaimenida birodalom közigazgatási és nyelvi toleranciájára. (Mindannyian emlékszünk arra, hogy Kürosz a zsidóknak megengedte, hogy hazatérjenek Babilóniából őseik földjére, még segítette is őket, hiába tiltakoztak a helyükre betelepítettek, hogy már foglalt a hely. S mindannyian egybevethetjük a történetet a krími tatárok esetével.) Egészében véve, épp ezek az ősrégi példák mutatják, hogy a toleranciának nemcsak individuális dimenziója van (Jézus és a szamaritánus asszony), de a társadalomra egészében kiterjedő, azaz politikai tere is. Ugyanígy, az intolerancia, az előítélet, irányulhat egyének ellen, de érintheti a csoport egészét is.

Arisztotelész az uralom formáiról értekezve egyaránt elutasítja, kissé szabad fogalmazásban hivatkozom rá, a többség uralmát a kisebbség felett, és a kisebbség uralmát a többség felett. A mi korunkban csak zavar foghatja el az embert, e kettő közül melyik kategóriába sorolandó, mondjuk, a mócok lerohanása a hegyekből, a Kristallnacht vagy az ún. proletárdiktatúra; s ez a zavar mutatja, hogy a kettő, többség és kisebbség uralma, egyre megy. Nem ez a megoldás.

Tiszta homogén társadalom csak a múlt vagy a jövő utópiáiban lehetséges, az irreális képzeletben, de a valóságos társadalomban nem. Isten ments, hogy mindannyian egyformák legyünk. Az emberiség legfőbb önfenntartó értéke a sokféleség. Márpedig sokféleség csak akkor áll elő, ha az emberek különböznek egymástól, s ha a többiek nemcsak érvényesülni engedik ezt a különbséget, hanem becsülik, és bizonyos mértékig egyenesen elvárják.

Az emberi társadalom, ha az interakcionalista modell segítségével próbáljuk megérteni, voltaképpen kisebbségekből áll. Nincs „többség”, helyesebben: a többséget vagy a többség látszatát is csak a társadalmi interakciók teremtik meg, a hasonló interakciók sorozata. Többség és kisebbség, a szavak hagyományos értelmében, egymás függvénye: a kisebbségre azért van szükség, hogy a többség vele szembeállítva határozhassa meg önmagát. Ebben az értelemben a másság iránti előítélet a mi-kohézió kötőanyaga: gerjeszteni kell, hogy magunkat egységesebbnek tudhassuk. Nem, ez a többség nincsen, legfeljebb ideológiával áthevített mozgalmak teremthetik meg; de talán jobb, ha nem. A valóság ezzel szemben az, hogy mindenki valamely kisebbséghez tartozik, a legtöbb ember egyszerre több csoporthoz is, többféle kis csoporthoz. Ezt kell tudatossá tenni önmagunkban és a társadalomban, s ez jellegzetesen értelmiségi feladat. Társadalmainkat csak a diverzifikáció tarthatja fenn és viheti előbbre. Márpedig a különbség csak akkor hatékony, s egyáltalán, csak akkor különbség, ha autonóm lehet. Kis autonómiák egymáshoz kapcsolódásának hálója: ez a szabadság, a személyiség és a közösség szabadsága egyaránt.

Trianon, majd a II. világháború utáni események s végül a legutóbbi néhány év érzékenyebbé tették Magyarországon is a közvéleményt a kisebbségi lét problémái iránt. Kisebbségi helyzetbe kerültek jelentősebb magyar népcsoportok is. Mi több, napjainkban, szemünk előtt kisebbségi helyzetbe – menekültstátusba – kerülnek magyar csoportok, Magyarországon, miközöttünk. Ugyanolyan vagy hasonló körülmények közé, mint máskor – vagy most –, máshol – vagy itt – zsidók, cigányok. Nem lehet többé érvénye annak a szemléletnek, hogy bizonyos etnikai csoportok feltétlenül többség, mások pedig mindig és mindenütt kisebbség. Nincs többé érvénye a többségi gondolkodásnak. Ki így kisebbség, ki úgy. A magyar társadalomnak tudnia kell, hogy a zsidók mi vagyunk, a cigányok mi vagyunk. A kisebbség: érték, s közös érdek, hogy minden kis autonóm közösség önmaga lehessen.

A mai vitanap szervezőinek szándéka szerint és nevében, de a magam nevében is, a következőket kell még mondanom. Jogosan érte s éri a vád a magyar társadalmat, hogy annak idején nem tett meg minden tőle telhetőt és elvárhatót a magyar zsidóság megmentése érdekében, s hogy részben az előítéleteivel is hozzájárult ahhoz, hogy a zsidóság elpusztítása – gondoljunk bele: egy sokszoros Mohács! – nem okozott legalább utólag valamifajta nemzeti megrendülést. Volt ugyan, mondjuk, emancipációs törvény vagy a Rabbiképző alapítása, s nem szabad felednünk ezek gesztusértékét sem, de kétségkívül volt antiszemitizmus, és voltak a magyar törvényhozás zsidótörvényei. A nemzet megrendülése elmaradt. A hegek alatt még lüktet az egykori szörnyű seb.

A zsidóság elpusztítása fölött nem szabad napirendre térni soha. Napjainkban azonban – nem ehelyett, hanem emellett – látni kell azt is, hogy a cigányság viszonylatában Magyarország legfeljebb ha ott tart, ahol a zsidóság viszonylatában talán a XVIII. században tartott. Ezen a téren most még tehetünk valamit a kisebbségek diszkriminációja ellen, akár szóban, ehhez programot adni az értelmiség feladata, akár tettekkel, ez politika. A zsidósággal való azonosság vállalását, a különbözőség elfogadását és védelmét a maga idejében elmulasztotta a magyar társadalom; a cigányság esetében most még nincsen jóvátehetetlenül késő.

 

(Elnöki megnyitó a Nyilvánosság Klub Zsidók, cigányok, előítéletek című vitáján.)