Kántor Péter

VALAHOL A BUDAVÁRI HILTON SZÁLLÓ ÉS EGY LIVERPOOLI DOKK KÖZÖTT

 

Tanulj meg kártyázni! – mondta,
vagy nem mondta az Úr, titokzatosan
hunyorítva vagy nem hunyorítva anno
1960 táján, de én magabiztosan, előre-
nem-látón elhessegettem a gondolatot: Minek?
és ennyiben maradt a dolog. Most látom:
kár, hogy nem tudok kártyázni, kár.
Történelmi időkben felbecsülhetetlen előny
a kártya-tudás, a kártya-partnerek.
A bridzs, például. Ülnék és bridzseznék
hetente kétszer, este hattól vagy héttől.
Jöhetne a Francia Forradalom, az Ancien
Régime, a fejem se fájna! Kétszer
hetente, este, ülnénk a kártya-füstben.
De sajnos nem tudok kártyázni. És
különben is, ez most a 20. század,
most döglik meg, most nyiffan ki, zutty,
most húzza át, mint a haldokló II. József,
összes nagyratörő, kudarcba fulladt,
véreres rendeletét. Az oroszok csinálták?
A zsidók csinálták? A kommunisták?
Mindenkire vonatkozott. Vonatkozik.
Most pukkan ki a század óriás beteg léggömbként,
itt az orrom előtt, és lihegő Malackák
milliói rohannak az összezsugorodott,
vacak, nyúlós rongydarabbal a jövő század,
az új ezredév felé, ahol – valahol a budavári
Hilton Szálló és egy liverpooli dokk között,
a Százholdas pagonytól kicsit délkeletre és északnyugatra –
Füles várja őket, és azt mondja mindnyájuknak:
Jó reggelt, Malacka. Ha lehet ilyesmiről szó.