SALMAN RUSHDIE: SZÉGYEN

 

Fordította Falvay Mihály
Európa, 1989. 415 oldal, 56 Ft

 

 

Három nővér vajúdik apja halálos ágyán, hogy közös szégyenüket, Omár Hajjam Sakilt világra hozzák. Ismeretlen apától, de egyszerre három anyától születni szokatlan esemény, még ebben a „nem egészen Pakisztán” nevű országban is. Omár, a marginális hős gyermekkorát a kincsekkel és kacatokkal teli, világtól elzárt labirintus-házban tölti, ahova a külvilág csak termékeiben jut be egy speciális ételliften keresztül. A kíváncsi gyermekből voyeur felnőtt lesz, aki egész életében e szövevényes mesefolyamban sodródik.

Új családok titkaiba avat be ezután a szerző. Egybefonódó epizódokban meséli el a gyorsan kövülő időt, a sagákká merevedett elrettentő eseményeket. A fő szálak Reza Haidar, a katonai hódító, és felesége, Bilkisz közeli rokonságában bonyolódnak. Iszkander Harappa, Reza majdani ellenfele, Karacsiban, a „hájasbanya-metropolisban” ül vad tivornyákat barátjával, az orvossá lett Omárral. És a szégyen, mint a szú, lassan szétrágja hőseink lelkét. Asszonyaik szégyenkeznek helyettük, ők sorvadnak vétlenül, észrevétlenül a szörnyű bűnöktől.

Hieronymus Bosch tablói kelnek életre itt, ahol több autodaféra való vér folyik, ocsmány, sőt obszcén leírásokkal fűszerezve, féktelen orgiákkal, korrupcióval és a Korán meggyalázásával együtt. Rushdie szerint a szégyen természetes levegője Kelet. Mondhatni, itt tömény a levegője.

Machiavelli írja – akit Rushdie nem véletlenül idéz többször is –, hogy „aki az erényt keresi, maradjon a magánéletben”. Ebben a történetben a magánélet sem tartja be az iszlám állam erkölcsi normáit. Omár jó húsz évvel fiatalabb öccsét – akit ő soha nem látott – leendő apósa, Reza Haidar lövi agyon. Bilkisz Haidar kisebbik lánya nem a férjétől fogant. Ugyanez a lány botrányosan megy férjhez, majd termékenysége (27 gyermek) miatti szégyenében felakasztja magát. Reza nagyobbik lánya, Szufija Zinobia már születésekor elpirult szégyenében, hisz „rossz csoda”-ként nem a várt fiú utód jött személyében a világra. Omár Hajjam, a hipnotizőr orvos beteges szerelmében feleségül veszi a gyermeteg, skizofrén lányt, noha nem teszi (mert nem teheti) asszonyává.

A bűvös-bűnös mese akkor kezd valóságosabb történetté alakulni, amikor a „nem egészen Pakisztán” elnyeri függetlenségét. De a tiszták földjén Pekkávisztán lakói, a vétkesek élnek. Reza Haidar államcsínnyel Harappa helyére tör, és – egy, ha úgy tetszik, koncepciós per után – Iszkandert kivégzik.

Nem nehéz ráismerni Ali Bhutto (Harappa) és Ziaul Hak (Reza Haidar) személyére. A történelmi mesében azért Reza-Ziaul hamarabb elbukik, mint a valóságban, a szerző fantáziája ama csalafinta étellift titkos késpengéivel végezteti ki. (Rushdie történetírását hitelesen folytatván, ma Benazir Bhutto „dicsekedhet” Harappa leányának, a „Bádogbugyogós Szűz” Ardzsumandnak szerepével.) A regény sokáig bújtatott főalakja a szánalmas Szufija Zinobia lesz, a Szégyen végső inkarnációja, aki pulykákon kezdett kibelezési tudományát embereken tökéletesíti. Ítéletosztó Sárkányként pusztítja népét, s utolsó erejével Omárnak, ennek a modern Sancho Panzának fejét is kicsavarja.

A Szégyen Carpentier művét, A fény századá-t juttatja eszembe, bár Rushdie-nak nem sikerült elérnie Carpentier mágikus realizmusát. Itt a „csodás való” felszínesebb, a mese túl baljós és rémes, a történelmi valóság néha túl homályos. Nem a mesés Kelet egzotikuma, a couleur locale kábít, hanem egy álteokrata állam korruptsága és mesterséges ideológiája. Viszont az író mesterien finom és néha rejtett szimbólumokkal és ellentétekkel dolgozik: Bilkisz szemfedői, Iszkander feleségének, a magányba száműzött Ráninak vállkendőkbe hímzett szégyentörténetei, Omár Hajjam névazonossága a hajdani nisapuri költő-tudóssal, vagy éppen a Harappák szülőhelye, Mohendzso Daro, az ókori kultúra romvárosa.

Ahogy Omárnak három anyja, úgy Rushdie-nak három hazája van. Indiában született, Angliában él, Pakisztánban lévő családját gyakran látogatja. Az 1983-ban publikált Szégyen-be mozaikszerűen építi be ezeket a látogatásokat, politikai-ideológiai narratív magyarázatként. Ironikus, groteszk, néha élvezetesen komikus stílusa, a jól megírt apró epizódok, az egész szatíra azt tükrözi, hogy a szerző otthonának vallja ezt a szégyennel teli országot, melynek népe tisztább, mint diktátorai.

Salman Rushdie hírnevét már Az éjfél gyermekei-vel megszerezte, de fokozni nem a Szégyen-nel (bár a Shame-Fame szójáték ráillene) hanem legutóbb megjelent botrányos bestsellerével, a Sátáni versek-kel tudta. Tehát: várjuk a Sátáni versek-et.

 

Föld Márta