Fodor Géza

PETRI GYÖRGY KÖLTÉSZETE (II)

 

IV

 

A robbanásszerű, mégis kulturális hagyományokat mozgósító, artisztikus, atmoszferikusan zárt Magyarázatok… után felmerült a „hogyan tovább?” kérdése. A katasztrófa elmúlt, élményének megszűnt a feszültsége, a tragikus pátoszt nem lehetett fenntartani. A fordulat helyébe zárt helyzet lépett, nemcsak külső reakcióval, hanem a vereség utáni zárt helyzetek minden belső következményével is: „felfakadnak lappangott, sunyi konzekvenciák” (Naenia). A második kötet (1974) címe – Körülírt zuhanás – abszolút pontos, pontosabb, mint az elsőé volt, olyan pontos, mint ott A felismerés fokozatai és/vagy a Metaforák helyzetünkre lett volna.

Petri jellemző élménye ekkor a lehűlés. A Magyarázatok…-ban erős élmény volt a hőség, a gyötrő helyzet, a szenvedés metaforájaként: „Ketten mennek az utcán. / Szemmel jeleznek: »Nézd, satnya fák bádogszínü lombja; / nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, / vaskapu ontja rá a hőt.« […] Levegőért, kapkod a másik, / szürke hőben üveg sört képzel, / és üreseket nyel” (Belső beszéd) – „Vastag por alatt, / a meleg / padlástérben hallgat / egy szétszerelt világ. […] Ünnepi költők helyett / most majd a szél mond verseket, // kerge port mond és vibráló hőt / a betontér felett. […] Pattogzik / szörnyű magányunk, / mint a napon a rozsdás sittek.” (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) – „Egy villamosperon bűzében, / nyárdélutáni nap száraz hevében, / a vásárcsarnok előtt csirkeszar / üldöző, lerázhatatlan szagában // ítélet nélkül internálva állok / egy vadul vert dob belsejében.” (E tér…) Mostantól megszaporodnak a lehűlés, a hűlő elemek, az eső képei: „A hűlő homály / színén felhő, zsiradékdarab / honol. Szigetnél mozdulatlanabb.” (Táj vájdlingban) – „már csak a zápor mocskos kopogása / már csak lucskos cipők nehéz kabátok […] már csak a didergések ásitások” (Már csak) – „virágfonnyasztó hőség után / hideg esők csorognak / döng a bádog” (Nagy esők idején) – „Mint aki a hűlő vízben hever, / s a kád dugóját még nem húzza ki.” („Quo vadis?”) Később, az Örökhétfő-ben: „A világ, kisfiam / egy kád kihűlt víz” (Anya gyermekéhez) – „Fű többé nem nő. / Hiába verik durva / esők a talajt, / mint dühödt gazda / nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – –” (Kaputt) – „Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat, / esők ostora sebzi / a lomha folyót. […] Szóval téged olvasgatlak / ez őszben, amelynek nem is volt nyara.” (Sándorhoz)

A világ lehűlésének megfelelője a költői személyiségnél a kiszáradás, megkeményedés, betokozódás, s mindezek következtében az embertelenné válás: „Keményedek folyvást / Szótlan a szótlan / Szürke bükk törzsén / Szurdokok ködtavában –” (Tapló) – „A kaktusz és homok kora elközeleg – / a barátságnak: vége. / Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. / A szeretet / betokozódik, / szél hordja, / és kemény lesz, mint a kvarc. / Jelen van – jelt nem ad.” (Felirat) Az Örökhétfő-ből: „Mint fenyők ködbe – – – / fáradtságba, undorba / bugyolálódik a jóakarat.” (Nagy Bálintnak) – „Na nehogy egy pillanatra / elpilledjünk, és kedvesek legyünk! / A tartás egyetlen / lehető alakja az embertelenség. / Szelíden, de szívósan / szégyellni a bennünk lapuló jóságot.” (Utóhangok)

De a külső világban és az emberben egyaránt végbemenő depraváció ilyen egymásnak megfelelő, tiszta költői képekben, természeti metaforákkal való megjelenítése csak legmagasabb fokú lírai stilizálása olyan élettényeknek, amelyeket Petri konkrétan is feldolgoz. A legfontosabb a társas kapcsolatok feltartóztathatatlan megromlása, tökéletes megoldhatatlansága, széthullása s ennek következtében a teljes elmagányosodás. Az életnek ezen a területén a legérzékletesebb a „felfakadnak lappangott, sunyi konzekvenciák” törvényszerűsége. A Magyarázatok… jellegzetes alanya volt a többes szám első személy, a mi – mint párkapcsolat, mint baráti kör, mint társaság, mint értelmiségi réteg. A Körülírt zuhanás alanya, kevés vers kivételével, az én; a kivételek legfontosabbika – V. Sz.-hoz – azonban épp a közösség tönkremenéséről szól. Mindaz, amit a társas kapcsolatokban az első kötet még égető problémaként érzékeltetett, a másodikban már teljes reménytelenséggé hűl.

De Petri költői érdeme természetesen nem az, hogy ennek az új stádiumnak ugyanolyan hű krónikása lett, mint az előzőnek volt. Az új stádium a drámai feszültség elmúltával és a tragikus pátosz fedezet nélkülivé válásával, ugyanakkor a helyzet rosszabbodásával komoly veszélyt jelentett Petri számára: „nem születik-e meg a búskomorság rutinja?” (Radnóti Sándor). Petri el tudta kerülni ezt a veszélyt, a helyzet kihívására meg tudta újítani költészetét – ez igazi költői érdeme. A Körülírt zuhanás egy költői fordulat dokumentuma, s ezért nem egységes; bizonyos versei még egyenes folytatásai az első kötetnek, mások más-más irányba tartanak. A legfrappánsabb tény, hogy az a verstípus, amelyik Petri legsajátabb leleményének és irányának látszott, végül is epizódnak bizonyult: a „magyarázatok” eltűntek költészetéből. Ez nem visszalépés valamiféle modernségtől a tradicionális lírához, mert a „magyarázatok” is a költői személyiség és a világ tradicionális lírai alapviszonyán belül mozogtak – Petri egyszerűen elhagyta a „magyarázatokat”, és magától értetődően folytatta azt a fajta lírát, amely mindig is alapja volt költészetének; a fordulat a költői szemlélet, a stílus és a verstípusok szintjén ment végbe, nem lírájának alapjaiban.

De miért maradtak el a „magyarázatok”? Ez alighanem azzal függ össze, hogy az első kötet még a „68-as szellem”, tágabban: a Nagy Világnézet összeomlásának eseményéhez, pillanatához kötődik, de minden, maga az összeomlás is, még annak – ideologikus – keretében rendeződik el, értelmeződik. A második kötet idejére azonban a Nagy Világnézet már elidegenedett romhalmaz, törmelék, leülepedett por – az ész és az értelem nem tud mit kezdeni vele, csak a rá, alapértékeire irányuló szükséglet, amely „sóvár vágyként” beleette magát a zsigerekbe, az idegekbe, az indulatokba, csak az tartja fenn elfojtva és öntudatlanul. Petri az első kötetben végigjárta „a felismerés fokozatait” – amelyek során „kizsarolt nevetséges életünket” annak ismerte meg, ami –, s ezt, mindennapi életünknek még a Nagy Világnézet jegyében való értelmezését közvetítették a „magyarázatok”. De a megszerzett tisztánlátás birtokában mit kell még magyarázni? „…Egy végleges gondolat megszűnik / gondolat lenni. Merő készenlét…” (Egy öngyilkos naplója) A tények magukért beszélnek – egyszerűen csak látni és láttatni kell őket. A „magyarázatok” elmaradása után a tárgyias és tiszta állapotokat rögzítő vers: „a felismerés fokozatai” végén elért eredmény, nem vissza-, hanem előrelépés. „Az alapok bonyolultságát” Petri nem rekeszti ki költői világképéből, csak, miután átlátta, zárójelbe teszi, hogy – természetesen éppen e tudás jóvoltából – megszülethessenek az új stádiumnak megfelelő szabatos „metaforák helyzetünkre”; „az alapok bonyolultsága” most a verseknek nem a textusába, hanem a textúrájába épül bele.

Petri két irányban is elindul a bonyolultságot egyszerű metaforikussággal, nem textuálisan, hanem texturálisan megjelenítő versért: egyrészt az elbeszélés, másrészt a groteszk felé. Az előbbi irány példái: A fájdalmas szerető énekeiből, Az ilyen fontos beszélgetések, Novella, Néhány nappal korábban, Szükségmegoldás, A megváltás hátulütői (az utóbbi kettő egyszersmind a másik irányt is példázza). Hogy hol tart az emberi kapcsolatok problematikussága, mennyit romlottak a Magyarázatok…-ban megjelenített stádiumukhoz képest, azt jól mutatja A Fájdalmas szerető énekeiből, amelynek helyzete mintha a Demi sec utolsó jelenetét ismételné meg – sokkal mélyebb ponton. Csűrös Miklós jellemzése a versről – mutatis mutandis – általános érvénnyel is megmutatja Petri új novellisztikus verstípusának működését:

„A tárgyilagosnak vagy akár cinikusan kedélyesnek látszó előadásmód funkciója, hogy – a vallomás líraiságát kiküszöbölve – kissé eltávolítsa, brechti értelemben elidegenítse a cselekményt és az ábrázolt érzelmeket, így ébresztve rá az olvasót a voltaképpeni lírai tartalomra: arra a filozofikus rezignációra, amellyel Petri az emberi lélek irracionalitását, atavizmusokkal zsúfoltságát, üressé vált formákhoz ragaszkodását szemléli.

[…] a hosszú, novellisztikus versben a lírai közlendő kifejezése közvetetté vált, a vers súlypontja a szövegen kívülre került […]”

Ezekben a versekben az emberek következetesen elmennek egymás mellett, képtelenek kapcsolódni, semmilyen megnyilvánulásuk nem illik sem a helyzethez, sem egymáshoz. Olyan jelenetek ezek, amelyekben minden inadekvát, minden egymás ellen feszül – ez a szemlélet nem annyira a kortárs költészettel rokonítja Petrit, mint inkább a hatvanas évek cseh filmművészetével és bizonyos, a hatvanas évek végén meginduló magyar színházi törekvésekkel. A jelenetek és történetek egyszerű és zárt tárgyiassága tematikusan nem mutatja meg „az alapok bonyolultságát”, de metaforikusan működik, reflexiót indukál, és pontosan „az alapok bonyolultsága” felé irányítja azt.

Abban, ami inadekvát, mindig benne rejlik a groteszk. Minél inkább fokozzuk inadekvát voltát, a groteszk annál inkább előlép; a képtelenség fokán kiteljesedik. Így jön létre Petri novellisztikus versei között a groteszk vers; a Szükségmegoldás életanyaga semmiben sem különbözik mondjuk a Novella címűétől, csak inadekvátságai mintegy meg vannak hosszabbítva, ki vannak élezve és össze vannak sűrítve.

De Petri igazi, perspektivikusan termékenyebbnek bizonyult groteszk iránya nem ez, nem a novellisztikus groteszk, hanem a közvetlenül lírai. Radnóti Sándor pontosan érzékelte és regisztrálta megjelenését:

„A jelentős új versek legtöbbjébe el van helyezve egy apró, a fogalmi magyarázattól távol álló figyelmeztetés, a kedély és a hangulat lírájától elidegenítő effektus […] ezekben a versekben van valami nyers, apró megdöccenés, szándékolt erőltetettség, hirtelen hangváltás, oda nem illés vagy egyszerűen »zsenáns«. Szó, ritmus, kép, stílusfordulat vagy nem is tudatosítható – bármi.”

Ez az a fordulat, váltás az első kötethez képest, amelyet fentebb „a De profundist tócsányi mélyből” tragikus és a „mint lehúzott vécé, / zúg majd a Dies irae groteszk intonációjának szembeállításával jeleztem, s amelynek eredményei majd csak az Örökhétfő-ben bontakoznak ki teljesen – ezért majd azzal kapcsolatban célszerű beszélni róla. Annyit azonban már itt is meg lehet állapítani, hogy a groteszk, „mint bizonyos logikailag összeegyeztethetetlen valóságelemek, stiláris effektusok egyetlen képpé történő összerántása” (Könczöl Csaba) lírailag egyszerű formára hozza „az alapok bonyolultságát”.

A Körülírt zuhanás-ban az is figyelemre méltó, hogy a groteszkkel egyidejűleg és olykor azzal összekapcsolódva megjelenik Petrinél egyfajta lefelé stilizálás, tendencia önmaga és mások lefokozására, merő testté redukálására, sőt állatként való szerepeltetésére. Már az első kötetben ott volt a szexus, az érzékiség mint elementáris élethatalom, s animális formában: „Féltékeny ugyan nem vagyok, / csupán az ízlésed csodálom, / nem félted a csatorna-rácson / naponta átgyömködni érte / sugárzó patkány-alakod.” (Persephoneia hízelgései) – „Kérlel mint kielégítetlen / nő az éjszaka magához von / szemérmetlen belepi testem / a sertéssé varázsló asszony / elharapódzik bőrömön / a pezsgő esztelen öröm / csalánmarásként viszkető vágy / Kapkod részletekért az ész / mellért vállért a szem a kéz / Hőként áthullámló egész / töröl emléktelen felületté” (Éjszaka).

A második kötetben A sertés énekeiből azután drasztikusan valósítja meg ezt az önlefokozást – jellemző, hogy Petri ismét (és nem utoljára) „a legtisztátlanabb Négylábú” (A hagyma szól) szerepével játszik el. De az önlefokozásnak más formái is vannak a kötetben, az Ave atque vale korábban már idézett kifakadó pattanás-képén túl: „Nem tetszenél Istennek, / ki előtt meg kell jelenned / egyszer (mint lehúzott vécé, / zúg majd a Dies irae), / tisztán, mint egy kitörölt segg.” (Mint levetett) (Ez a vers különben is mintha az első kötetbeli Éjszaka párja volna – még alacsonyabb fekvésben.) Továbbá: „Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. / Mint egy kurva piactérnyi ölébe: / jelenlétem a világba mered.” (Öt szerelmes vers) A lefokozó indulat a nőket sem kíméli: „És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz, / dehogy siettetem majd, hogy kitárulj, / becézlek unalomból s gyűlöletből, / mint macska űzködi az egeret, / hogy aléljon, és húsa édesedjen.” (Üzenet) – „Kettő már halott. / Egy – nem, kettő elhagyott. / Kettő halott, kettő elhagyott, / egyet a játszi sors még meghagyott. / Ha nevetek: előragyog, / összezsugorodott, kopár / ínyből, egy szál laza fog.” (Nőkről)

E „legklasszicizálóbb korszakában” (Radnóti Sándor) Petri költészetéből valami vészjósló gravitáció kezd érződni, az első kötet tragikus magaslata után nemcsak az a – „körülírt” zuhanás, amely híven követi a történelem, a valóság menetét, hanem egyfajta belső lefelé vonzódás is, a költő külön szakadékaiba. Petri pályájának ez az alászálló szakasza – és az alászállás értelme – majd csak az Örökhétfő-ben láthatóvá váló mély- és végpontja felől lesz felmérhető. A Körülírt zuhanás még csak az átfordulás kötete.

De már ellenerők is felsejlenek, noha csak későbbről visszatekintve derül ki, hogy felsejléseik nem véletlenek, hanem valódi kezdetek. Pusztán színfoltnak látszik, hogy Petri költészetében megjelennek egy új mindennapi életterületnek, a gasztronómiának, a konyhaművészetnek a képei. Először mintha csak új anyagot szolgáltatnának a depraváció metaforáihoz: „Mint zsíros vízből egy ezüstkanál, / tompán csillog a nap. / A hűlő homály / színén felhő, zsiradékdarab / honol. Szigetnél mozdulatlanabb.” (Táj vájdlingban) Aztán mégiscsak sajátos pozitivitást képviselnek. Mit szeretek? – kérdezi a cím, és a vers így felel: „Kesernyés fűszörpöm: / a tegnapi teát, / a szikkadt kenyeret, / az aljukigszáradt / kanáltörő lekvárok / muzeális mézét.” A Xenia pedig már egyértelműen ellendarabja a vájdlingvilágnak: „Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag / gyöngéden megérlelte uborkánkat, / az elemeket mind magábaszűrte / – természet s mesterség közös gyümölcse.” Ezekkel a versekkel „az élet természetes ajándékai” jelennek meg Petri költészetében. Illetve: mégsem teljesen ajándékok ezek. Ha csupán életrajzi tény volna, nem említeném, de mivel szerepe van költészetében, mégpedig nemcsak tematikusán, hanem alakítólag is, szólnom kell róla: körülbelül ekkortól válik Petri kedvelt foglalatosságává a főzés. Képei versek egész sorába épülnek bele (A hagyma szól, A konyhafőnök ajánlata, Tojástükör, Munkanapló), de fontosabb, hogy számára a főzés lényege lett élménnyé: a természet működtetése, annak saját törvényei szerint, megteremtése-irányítása azoknak a feltételeknek, amelyek között a természet anyagai és erői hatnak egymásra, amelyek között maga a természet elvégzi a munkáját. A főzés Petri számára tulajdonképpen a természettel való kapcsolat megtalálását jelentette. Költészetében persze mindig is nagy szerepet játszottak a természeti környezet jelenségei, de világképe szabta meg, hogy közülük mit engedett be verseibe – mint a valóság minden ténye közül, a természetből is csak a szimptomatizálhatót. Az éjszaka és a nappal, a kétféle fény, a hőség és a lehűlés, az eső képeinek elemzése ezt remélhetőleg kielégítően dokumentálta. A főzés hozta Petri számára az első ideológiamentesen megélt, bensőséges kapcsolatot a natúrával, amely tehát nem következménye volt, hanem alakítójává vált világnézetének. A gasztronómia, a konyhaművészet pozitív élményei ezért csak annyiban „az élet természetes ajándékai”, amennyiben megszerzett ajándékai a természetnek. Ebben a formában jelenik meg Petri költészetében először a költői személyiség és a természet új, pozitív kapcsolata, egyáltalán: kapcsolata mint összekapcsolódás, mint egymásba kapcsolódás, amely a mélypont utáni felemelkedésben majd egyre fontosabb szerepet játszik.

A másik pozitív ellenerő a szerelemben sejlik fel. A Körülírt zuhanás szerelmi lírája alapjában véve ugyanarról szól – sőt még sötétebben –, mint a Magyarázatok…-é: a szerelem nem „ellentétele”, hanem része a depravációnak. Petri pesszimizmusa a szerelem vonatkozásában is eltökélt és hajthatatlan: az Új szerelem friss tavaszi képek, klasszikus tavaszi alapélmények felidézése után így végződik: „Hát megint a megint. / Arcodhoz közeledni, melegén / olvasztani a szem szárazjegét,  / kószálni veled – újból / reménybe-züllötten.” A verszárlat nemcsak poén, hanem következetes felfogást fejez ki; Petri már az első kötetben így írt: „Ha az elvtelen remény […] megújra korrumpálja a kétségbeesést” (Kizsarolt nevetséges életünket). De ahogy a Magyarázatok…-ban, noha csak vágyképként, „határérzékletek” (Forgách András) minimális fokán megjelenik a szerelmes klasszikus képlete, akinek azáltal teljesedik be személyisége, amit szerelmesének jelenteni képes (Csak egy személy), úgy a Körülírt zuhanás-ban (a Csak egy személy párjaként) maga a szerelem jelenik meg klasszikus érték voltában. Igaz, ugyancsak „határérzékletek” minimális fokán és tünékenyen, de megjelenik: „Változatlan váz cicomái. / Jég és aszály közt játszi évszak, / zárka falán elképzelt hézag. / Elfeketedő cikázás. / Poros húrokról nem vélt zengés, / holdfénybe fagyasztott lézengés.” (Szerelmek) A „zárka falán elképzelt hézag” kép szemléletváltozásra vall az első kötethez képest. Ezt egy másik vers is igazolja. Ahogy a Magyarázatok…-ban van olyan jelentős vers, amellyel Petri mégiscsak engedi „bevillanni lírájába” a szerelem adta életörömnek egy olyan pillanatát, amely független a társadalmi-történelmi környezettől (Délelőtt), úgy a Körülírt zuhanás-ban is van (Hála). Csakhogy a Délelőtt annak a kötetnek a különben egységes és zárt világában szervetlen volt, mert a költő nem reflektált kivételességére; itt viszont Petri éppen a szerelem adta életöröm és a társadalmi-történelmi környezet éles kontrasztjára építi a verset, a költői személyiség pedig tudatosan felfüggeszti rosszkedvének eltökéltségét és hajthatatlanságát, s értékként őrzi a szerelmi élményt: „Most nem / enyésztetem, mint szoktam, / hálátlanul az ajándék szerelmet. / A vákuum utcákon / az menekít át, hogy emlékezem / arcodra és combodra, / melegedre, / öled halvész szagára.” Ez a vers egy újfajta élményképesség példája, s mint a természettel való új típusú kapcsolat, később ez is pozitív erőforrásnak bizonyul majd.

A Körülírt zuhanás-ban tehát, míg sok minden a Magyarázatok… egyenes folytatása, sokféle új születik. A verseskötet mint kötet, mint sajátos, ciklikus műalkotás, nem ér föl a Magyarázatok-kal, de mint verseskönyv nem kevésbé értékes. És nemcsak a benne található nagyszerű versek jóvoltából. Hanem azért sem, mert egy nagy, minden heterogenitást homogenizáló s így egységes stílust megalapozó centrális élmény elmúltával s a neki megfelelő stílus kimerültével e stílust nem fenntartani és modorként folytatni, hanem lebontani, s az új helyzetben új, heterogén kérdéseket megélni és rájuk újszerű, hiteles, ezért szükségképpen heterogén, különböző típusú és stílusú válaszokat adni, tehát költőileg kedvezőtlenebb időkben is megteremteni az autentikus művészi-esztétikai tapasztalat folytonosságát, mindez legalább olyan emberi-művészi teljesítmény, mint plasztikus és zárt, már-már klasszikus, egységes élményt keltő, nagy formát adni egy közös alapélménynek – történelmileg válságosabb, de épp ezért költőileg kedvezőbb időkben. Egyfelől tehát a Körülírt zuhanás nem kevésbé értékes, mint a Magyarázatok…, másfelől azonban nagyon is meglehet, hogy kivételesen egységes és zárt jellege, pregnáns volta és átütő ereje jóvoltából sok híve számára mindig is a Magyarázatok… marad Petri legfontosabb és „legjobb” kötete, reprezentatív műve. Akinek egyszer sikerült megtalálnia egy történelmi pillanat optimális kifejezését s ezzel telibe találnia a közönséget, az elkerülhetetlenül ki van téve az ilyesfajta elfogultságnak és igazságtalan megítélésnek. Petri azonban ettől sohasem látszott zavartatni magát. Abszolút öntörvényű személyiség.

 

V

 

Az Örökhétfő (1981) úgy tűnik fel, mint logikus, bár a vártnál brutálisabb folytatódása és kimenetele annak a zuhanásnak, amelyet az előző kötet „körülírt”. De mégsem az ottani kezdetek immanens logikával kibontakozó, beteljesült végeredménye; Petri költészete a Körülírt zuhanás-ban végbement fordulat által még nem volt predesztinálva arra, hogy olyanná váljon, amilyennek az Örökhétfő-ben látjuk. A zuhanás brutalitása és korlátlansága nem egyszerűen a külső viszonyok folyamatos romlásának, a „minden megy szét” (Széljegyzet egy vitához) alapélményének vagy mintegy nehézségi erő hatására végbemenő, tehetetlen szabadesésnek a következménye, hanem tudatos végigvitel. Ezt negatív és pozitív tapasztalatok egyaránt motiválták, mind politikaiak, mind személyesek. A negatív politikai tapasztalatok: a 68 utáni csehszlovákiai repressziók, 73-tól a magyarországi „rendcsinálás”, a rendőri zaklatások, Lengyelországban Gdansk, Radom, Ursus, 1981. december 13.

De legalább ilyen fontosak az egyetemes emberi sors individuális, sőt szinguláris megélésének első nagy megrendülései, mindenekelőtt az öregedés élménye. Már az első kötet első versében (Reggel) felbukkant az öregedés motívuma: „Elég az idő amit öregedtünk / e hümmögések kurta idejében”. A második kötetben újra nagy erővel szólalt meg: „Bűneid körülvesznek, / hirtelen öreggé tesznek.” (Mint levetett) Ezekben a példákban azonban az öregedés inkább költői toposz, metafora egy helyzetre, mint valódi életélmény; Petrivel szólva: „Öregségtől így csak ifjak borzonganak, / este, mikor a szél / fázékony lényükhöz hidegedik.” (Strófák ***-hoz) Most azonban alapélménnyé válik a testi romlás: „Izzás szakára bódul föl a baromlény. / Tisztálkodik a tisztátalan állat. / Pucolja pórusait, / harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét.” (Önarckép) – „Így ragyog be a testi fájdalom / is szerveim gyanútlan álmába. Oly / hirtelen riadnak!” (FÉLÁ – – – –) A testi romlás, az öregedés élménye természetes logikával vezet a halál közelébe: „Kopás. Csökkenés. / Van még egy dobás. / Meg egy-két zökkenés.” (Az út vége) – „Hízik a hideg. / Véget ér / botorkálásom e földi világban. / Fogytán a kenyér. / Zsugorodik a májam.” (Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél) – „Harminchét évet? / Vagy három napot / tartogat még számomra a sors / mint egy születésnapi virágcsokrot, / diszkréten, a háta mögött szorongatva ? / Meg még egy kis ezt, / meg egy kis azt? // Selyempapírrecsegés.” (?) – „A végén minden, mint a tejfogak – – – / harcok, barátok, nők: kihullanak.” (A végén) A Három vers alcímei pedig: agónia, végtisztesség, halotti tor. Az Örökhétfő-ből kibontakozó költői személyiség már a halál jegyében él.

A vele kapcsolatos művelődési élmények is lassan elsődleges életélményekkel telítődnek. Szinte rögeszmésen tér vissza Petri költészetében a Styx, a styxi rév képzete. Az első kötetben még klasszikus díszlet: „Styxi réven elvesztegel, / lapjába les Persephoneia, / a kárhozottak királynéja” (Persephoneia hízelgései). Az Örökhétfő-ben már – Arany János-i és József Attila-i allúziókkal együtt – tényleg a halálközelség élménye idézi fel: „harminchat évem oda már / gyűl éveimnek soka már / nagy baj nem érhet sem nagy kár / sötétebb folyam sodra vár” (Születésnap előtt) – „Merő értelemmé omolva baj nem érhet. / Csak a megsavanyodott Tejút / üszkösíti fölsebzett szellemtalpam. / Míg az ember a Styxi révbe jut.” (Horatiusi) Egy újabb, kötetben még meg nem jelent versnek pedig ez a címe: A styxi rév felé menendő.

Természetesen a szerelem is a halál jegyében jelenik meg: „Komoran evezünk gyönyörért, / hajnali Styxen. […] Elintézzük magunkban / az életet, aztán essünk egymásnak, / holt a holthoz, sietve, szétesőben.” (Éber-álomkép Mayával gyerekkel) –„Na, essünk egymásnak! / Ebből is elég legyen. / Essünk túl rajtunk. […] Na, essünk egymásnak! / Holnapja nincs az éjnek.” (Noctivigilia veneris) – „Te szánandó, te szép! / akitől megborzong cinikus testem, / ez a komikus leendő tetem, / boncasztalnak e várományosa. / (Persze, sajnos, te is ugyane lehetőségek elébe nézel.)” (Ez a hang is megy még) A költői személyiség a végső tapasztalatok közelébe érkezett. De megfogalmazhatók-e ezek a költészet hagyományos határain belül, a poétika, a költőiség hagyományos normáinak megsértése nélkül? Petri szerint a maguk valódiságában – nem: „mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha meghal akárki.” (Bibó temetése) Akkor hát mi ad bátorságot és erőt a határok átlépéséhez, a normák félretolásához – a végigvitelhez?

A belső energiák nyilván több feszültségforrásból gyülemlettek fel, de a döntő impulzus kívülről érkezett: a politikából – kivételesen pozitív tapasztalat adta meg. Ez nem volt más, mint a közép-kelet-európai polgárjogi és demokratikus ellenzéki mozgalmak s a második nyilvánosság kialakulása és életképessége. Mindez nem befolyásolta Petri pesszimizmusát, de megteremtette a kívülállásnak és a belső függetlenségnek-szabadságnak azt a terrénumát, amelyben a költő felmondhatta mindazt a formális és informális kompromisszumot, amely az értelmiség és a hatalom viszonyát jellemezte, s deformálta az értelmiségi szerepet. E korszakának alapgesztusa: „Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak.” (Tojástükör) Vállalta, hogy kiszorul a hivatalos magyar költészetből és nyilvánosságból, viszont megnyerte cserébe a tiszta, világos, egyenes beszéd lehetőségét. De ami a legfontosabb: ez nemcsak azt eredményezte, hogy politikai költészete előtt megnyílt a zsilip – valóságos gátszakadáshoz vezetett költészetében. A politikai kompromisszumok felmondásának általánosan felszabadító hatása lett Petrire; ez adott neki bátorságot és erőt az élet és a költészet többi tabujának a megtöréséhez, a költészet hagyományos határainak átlépéséhez, a poétika, a költőiség hagyományos normáinak félretolásához, legmélyebb tapasztalatainak megközelítéséhez is. A homályos föltételek elutasítására vonatkozó szavakat ez a kijelentés egészíti ki: „Kopott öltöny / testemen az európai líra.” (Az út vége)

Az Örökhétfő-höz Könczöl Csaba találta meg a kulcsot – Bahtyinnál: „ez nem egyéb, mint a romantikus (más terminológiákban: modernista) groteszk és a redukált nevetés. Mindenfajta groteszk ábrázolásnak (tehát nem csak a romantikusnak) a lényege, hogy egymással összeférhetetlen valóságelemeket egyetlen képpé kapcsol össze.

[…] A romantikus groteszknek a benne összekapcsolódó összeférhetetlen valóságelemek statikus antinomikája, az ellentmondásoknak mint formalizált-racionalizált absztrakt ellentmondásoknak az élményszerű felérzése mellett a másik fontos jellegzetessége a nevetés és az életöröm szembekerülése. A nevetés itt sosem örvendező, életvidám, fölszabadult, legfeljebb szatirikus, ironikus, szarkasztikus, humorizáló. Más szóval, sosem az élethez, a lét teljességéhez való pozitív, igenlő viszonyt fejez ki. Ugyanakkor mint nevetés mégis megmarad, csakhogy olyan formákban (és mint Bahtyin kimutatta, az egész újkori kultúrát a komikum ilyen formái jellemzik), amelyek vagy az élet egyes konkrét jelenségeinek, vagy a lét teljességének tagadó, merőben negatív célzatú kinevetéséből táplálkoznak. Az első esetben, ha tehát bizonyos konkrét egyedi jelenségeket vesznek célba, mint szatíra, szarkazmus, gúnyrajz stb. öltenek testet; a második esetben ugyanez a negativisztikus, destruktív attitűd egyetemes érvényűvé tágul, és mint univerzális irónia, filozofikus humor, a lét teljességét veszi célba. Azonban tisztán negatív volta ebben a kitágított érvényességben mutatkozik meg igazán: itt már nem egyedi tárgyak fölötti csúfolódás, csipkelődés, hanem egy valóban totális érvényű világérzékelés, egyetemes beállítódás legadekvátabb kifejeződése. S a nevetésnek ezek a formái annyiban redukáltak, amennyiben a nevetés pozitív pólusa, az életöröm, a vidámság, a jókedv teljesen kiszorult belőlük.

[…] Petri lírájának centrumát a Körülírt zuhanással kezdve, s azóta is a groteszk szemlélet, valamint a redukált nevetés különböző univerzális formái határozzák meg. És ha ebből a centrumból, nem pedig az első kötet lírai hősének meghatározatlanságában is [Könczöl az első kötet felfogásában csatlakozik Radnótihoz és Danyihoz] konkrét személyessége felől nézzük az egyes verseket, világuk már korántsem mutat olyan töredezett képet. Másrészt ami amonnan nézve megdöccenésnek, félresiklásnak, ízlésficamnak és devianciának tűnt, az innen, ebből a centrumból az egységes költői szemlélet szerves alkotóelemének bizonyul.

[…] Petri újabb versei valóban a kuszáltságnak, az egymást megsemmisítő, egymást kölcsönösen ellehetetlenítő élményelemek egyidejű lelki jelenlétének a lírai felidézései.”

Mindez igazi megfejtése Petri második korszakának. De kiegészítésül tudatosítani kell: az első kötet tragikus és a harmadik kötet groteszk szemlélete két ellentétes látásmód ugyan, de az alapszerkezete és a működése azonos: az életvilág és az értékvilág meg nem felelésén alapul, és az előbbit az utóbbira vonatkoztatja, annak jegyében észleli – kettősségük megfelel a schilleri szentimentális költészet elégikus, illetve szatirikus változatának.

De mi hát e negatív humorú groteszk – „mindig rosszkor felböfögő humorom”, mondja maga Petri (Bibó temetése) – sajátos költői teljesítőképessége? Mindenekelőtt (Könczöl telitalálatával): „a groteszk valamilyen képtelenség evidenciaszerű felidézésével mozgósítja a tudatot a valóság evidenciává kövesedett képtelenségeinek élményszerű észrevételére”. Petri groteszk leleményei pontosan ezt teszik. Például: „Túl az Oderán, innen az Urálon / szerveződik a rémönuralom, / a trafikokban rágógumibot, / prefogyasztói világállapot.” (Széljegyzet egy vitához) „Rémönuralom”, „rágógumibot” – csak a szó Petrié, a denotátum életünk valósága. Ki ne látta volna a hetvenes években a gumibot alakú műanyag kiszerelésben forgalomba hozott rágógumi-golyócskákat? S a „rémönuralom” nem volt-e ugyanolyan fontos önmagunk fenntartásához, mint az alapvető fogyasztási cikkek? A Petri által művelt groteszk alapja mindennapi életünk és „egy létezett-szocialista nyelv” (Rolf Bossert halálára) megannyi képtelensége. A groteszk, amelyet a költő ebből az alapból – részint a magyar történelem bizonyos eseményeihez és a politika által deformált mindennapi élet zavaraihoz, részint az aktuális lengyelországi politikai történésekhez kapcsolódva – kinöveszt, féktelen szatírája a közép-kelet-európai létezésnek (Család, életút. Nagymama, Széljegyzet egy vitához, Ha az ember, Egy fényképre, amelyen kezet ráznak, Petőfi-tér-melody, Vizigót vasárnapok, Song, Örökhétfő, A kis októberi forradalom 24. évfordulójára, Andrzej és Wanda, Az államtitkár nyilatkozik, A személyi követő éji dala, Tojástükör, Bibó temetése).

Petri groteszk költészete három pont körül kristályosodik ki – mindegyik egy-egy nagy tabu: a politika, a testiség és a halál. De a versek színvonala ezúttal szembeszökően egyenetlen, némelyikük a nyelvi megformáltság olyan alacsony fokán áll, annyira efemer, hogy a költészet legengedékenyebben felfogott határain is kívül esik. Zavarba ejtő ötletszerűségük azonban az esetek túlnyomó többségében sokatmondóan párhuzamos a mindennapi és esztétikai ízlés határainak túllépésével. Az első két kötetében oly stílusosnak, artisztikusnak, kifinomult kultúrájúnak és ízlésűnek megismert költőnél naivitás vagy rosszhiszeműség volna a stílusérzék és az ízlés kihagyására, netán hatásvadászatra gondolni; az esztétikum határainak túlfeszítése és elhagyása tudatos költői törekvés, sőt gesztus.

A gesztus esztétikai tudatosságát frappánsan fejezik ki a Petri költészetében váratlanul éppen ekkor szerepet kapó szonettek. Az Örökhétfő előtt csupán egyetlen szonettet találunk (a Már csak címűt a Körülírt zuhanás-ban), s az megfelel a forma hagyományos éthoszának. Most viszont Petri mintegy újrakezdi a szonettköltést: „Következzenek el már a szonettek / (életemben az elmár van soron)” (Szonett-jel). A visszanyúlást mímelő gesztus stilárisan – a groteszk szellemében – egyenes tagadása a szonett hagyományos éthoszának. Az Örökhétfő és az Azt hiszik öt-öt szonettje ugyanarra a sémára: a hagyományban, szinte az artisztikus forma szimbólumává lett versképlet és a „rosszkor felböfögő humor” ellentétére épül – Petri szonettjei valójában csikorgó és röhögő groteszkek, kétségbeesett tagadásai mindannak, amit a szonettforma a nyugat-európai költészetben jelképez.

Petri megkísérti, hogy az életnek azokat az elementáris jelentőségű tényeit, amelyeket civilizációnk keretei között nem tudunk kezelni, amelyeknek nyers valóságával szemben végképp csődöt mondanak kultúránk megoldóképletei, amelyeknek ellentmondásai-feszültségei szinte elviselhetetlenek, a maguk leplezetlen, inkommenzurábilis valóságában, végső tapasztalat voltában tegye művészi-esztétikai tapasztalattá. Ezért végletes redukcionizmusra vállalkozik, a kultúra, a civilizáció minden formáját lebontja róluk mint inadekvátat és inautentikusat, hogy eljusson magához a tényhez és az autentikus élményhez. S mindezt nem a kívülálló kísérletező szenvtelenségével teszi, hanem valami sötét szenvedéllyel, valóban vészes belső gravitációval, lefelé vonzódással. Az Örökhétfő verseinek többségében ott érezhető „a földdel-egyenlővétevés mámora” (Ballada).

Petri nagyon mélyre lemegy. A szerelem terén még az „essünk egymásnak” – „essünk túl rajtunk” stádiumánál is alább, egészen odáig: „Nők / nők / kikben töltöttem perceket // locsolócső / a házmester kezében” (Casanova kihunyó öntudata). Ami pedig magát a költészetet illeti: „verssoraim a görcsölő belek” (Széljegyzet egy vitához) – ezt tanulságos Vas István 1944-ben írt verséhez viszonyítani: „Bennem a vers szúrásra vér, / Úgy jön most. Azt se bánom, / Ha ez a formátlan füzér / Végleges búcsuzásom.” (A mű)

Ilyen hát a Petri-féle végigvitel; olyan mélypontok ezek, amelyeknél alantabb levőket nehéz elképzelni – végpontoknak érezzük őket. Hogy Petrit mennyire mélyen foglalkoztatták, sőt vonzották ezek a végpontok, tanúsítja egy ekkori költői terve, amelyet végül is nem valósított meg, de amelyre így emlékszik következő kötetében: „Sorok írója hajdan merészléptékű vállalkozásba fogott: meg vágyta írni az – enciklopédikusnak tervelt – Nagy Kaka Könyvet. A fokozódó körülmények azonban, ha lassan is, kikezdték még a Szerző elpusztíthatatlannak vélt infantilizmusát is. A NKK: terv maradt. Emlékét őrizze ez a – kis rakás.” (Futam) Nem tudhatni pontosan, hogy ez a terv végül is miért nem realizálódott, de az Örökhétfő alja verseinek ismeretében nehéz elképzelni, milyen lett volna még innen is egy további lépés – s Petri minden olvasója maga kell hogy eldöntse, szívesen követte volna-e a költőt tovább is ezen az úton. Mindenesetre, függetlenül attól, hogy tudjuk és akarjuk-e követni a költőt ezekig a mély- és végpontokig, a költői pálya és fejlődés megértése szempontjából ezek alapvetően fontosak. S nemcsak azért, mert a költői radikalizmus, egy lehetőség végigvitele mindig paradigmatikus és imponáló, hanem azért is, mert Petrinél éppen a végleges redukció, „a jelmezkölcsönzői gesztusok” (Bibó temetése) irgalmatlan kiirtása lett a feltétele és kiindulópontja egy újfajta komplexitásnak.

Mert a groteszk teljesítménye nemcsak negatív: a tabuk megtörése, a szalonképessé formáló konvenciók szétrombolása, hanem pozitív is: a „logikailag összeegyeztethetetlen valóságelemek, stiláris effektusok egyetlen képpé történő összerántása”, „a kuszáltságnak, az egymást megsemmisítő, egymást kölcsönösen ellehetetlenítő élményelemek egyidejű lelki jelenlétének a lírai fölidézései” bizonyos alapvető élettények, -tapasztalatok és -élmények feloldhatatlan és nehezen elviselhető belső feszültségeit és ambivalenciáit teszik hozzáférhetővé a költészet számára. Tehát Petrinél a groteszk szerepe felsziporkázik, de nem merül ki abban, hogy „valamilyen képtelenség evidenciaszerű felidézésével mozgósítja a tudatot a valóság evidenciává kövesedett képtelenségeinek élményszerű észrevételére”; a groteszk nála arra is alkalmassá válik, hogy olyan bonyolult és gyötrelmes feszültségekkel teli emberi tapasztalatokat, amilyeneket nemcsak az élményegységre törekvő, hanem az analitikus líra sem tud befogadni, a maguk teljes komplexitásában művészi-esztétikai tapasztalattá tegyen. A groteszk végső beteljesülése Petrinél abban áll, hogy a maga valódiságában – azaz eleven voltában és feszültségteljes bonyolultságában-ellentmondásosságában – jeleníti meg a politika, a szerelem és a halál problematikáját.

Petri politikai költészete egyértelműen negatív: csak kritikai. Azok az értékek és elkötelezettségek, amelyek alapjául szolgálnak, csak a valóság megítéléséhez adnak perspektívát, de nem jelennek meg pozitív perspektívaként e költészetben. Legbeszédesebb példái ennek nem is a durva szatírák, hanem éppen a tisztelet motiválta Bibó temetése és az Azt hiszik kötetben a Személytelen voltál, mint a többi című Nagy Imre-vers és az Október. Ebben bizonyára a történelmi szkepszis is szerepet játszik, de a probléma alighanem mélyebb. Ezt a benyomást erősíti meg egy másik tény is. Volt szó róla, hogy a Magyarázatok… jellegzetes alanya a többes szám első személy volt, a mi, a Körülírt zuhanás alanya viszont, kevés vers kivételével, az én. Az Örökhétfő-ben újra gyakrabban tűnik fel a mi, s ez jelzi, hogy a költői személyiség a polgárjogi mozgalom, a demokratikus ellenzék közegében újra egyfajta közösséget tud maga mögött. Ez azonban a versek tanúsága szerint nem hasonlítható ahhoz a közösséghez (baráti körhöz, társasághoz), amelynek megléte az első, felbomlása pedig a második kötetben olyan erős élmény volt – ez az új közösség működési feltételeket biztosító, inspiráló, de nem megtartó közösség: „Ha heten: öten. / Öten: akkor hárman. / S ha hárman: akkor inkább ketten. // A többiek / többségükben kibírhatatlanok.” (Nagy Bálintnak) Az új csoport csak politikai közeg és közösség a költői személyiség számára, de nem emberi közösség. A magány persze kezdettől fogva alapélménye Petri költészetének (modern költőnél ennek az alapélménynek a hiánya volna rendhagyó és értelmezendő), de csak most, egy újfajta politikai konszenzus ellenfényében és az új közösség háttere előtt jelenik meg a maga komor valódiságában és baljós gravitációjával. A költői személyiség egyfelől együtt megy a politikával és a politikai közösséggel, másfelől tökéletesen független, magányos pályán mozog; a politika lényeges része a személyiségnek, de magvát nem érinti. Petri politikai költészetének, a költői személyiség és a politika viszonyának titkát majd az Azt hiszik kötet egyik nagyszerű verse világítja meg: „Azt hiszik, a politika fortélyai / foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa. / Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom / erkölcsi túlajzottságot tulajdonít / szegény nekem, azt képzeli, apánk / fonák halálát nem bírom kiheverni. / Bánom én az otromba geci-gejzírt, / gyereke gyilkosát! Túl szappanos / volt a kád lepcseje – a bárd meg túl éles. / De hogy ez a borbélysegéd-képű Aigiszthosz / uralg s pöffeszkedik nyomorult városunkon, / s anyánk éltes, tokás vén kurvaként / enyeleg véle, negédeskedik – s mindenki úgy tesz, / mintha nem tudna-látna semmit. Színarany / hazugságként tündököl a Nap is / fölöttünk – istenek hamis pénze! / Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán / álmom és kenyerem a bosszulás. / S ez az undor nagyobb az isteneknél. / Már látom, hogy Mükénét ellepi / a téboly és a pusztulás penésze. (Elektra) A költői személyiség és a politika, a magányos személyiség és az őt körülvevők (a vers kezdőszavaiból lett a kötet címe!), a politikainak vélt, csupán normális indulatok eredetének és eredményének ilyen ellentmondásos viszonyát aligha lehetett volna az első kötet tragikus látásmódjával érzékletessé tenni – ez csak az összeegyeztethetetlen valóság-, élmény- és stíluselemek ütköztetése, a groteszk alapján vált lehetségessé.

Petri, aki a Magyarázatok…-ban közreadta alapversét A szerelmi költészet nehézségeiről, az Örökhétfő-ben nagy szerelmi költészetet teremtett. Van a kötetben olyan szerelmes vers, amely mintha az előző kötetbeli Hála párja volna, s a cím ki is teszi az idézőjelet: Ez a hang is megy még. Az új hangot a Változatok női mellre üti meg: az első részben a papírként összegyűrt fonnyadt emlő képe önmagában is, a szép parkéval kontrasztban még inkább, s mindkettő a talányos „szemedben félelem” közbevetéssel ellenpontozva, a második részben pedig a hideg tartóstej – holt, ifjú anya melle asszociáció a groteszk világából vétetett, hogy a testi létezés nagy titkairól, a test irányíthatatlan ítéleteiről árulkodjon.

Az Örökhétfő szerelmi lírájának javát a Maya-versek alkotják. Ezekkel a versekkel a szerelmi kapcsolatnak egy új típusa jelenik meg Petri költészetében: sikertelen, tönkrejutott és „erőlködött, huzavona szerelmek” (Ave atque vale) után egy megtartó kapcsolat. A Mayának félreérthetetlenül Ady legismertebb Csinszka-versét (Őrizem a szemed) idézi: „Ezt neked adom, mondtad / tenyerembe csempészve kicsi öklöd. / Ezt neked adom, mondtam / lassan felédnyújtva csukott kezem.” És itt olvashatjuk az egyetlen olyan sort, amelyik megfelel az „áttetsző lobogás” szerelemeszménynek: „Hamu nélkül elégek mosolyodban.” Bizonyos értelemben ez a vers a Maya-versek kivételességének a kulcsa, de mégsem ez a tipikus Maya-vers. Azok: az Éber-álomkép Mayával gyerekkel és a Van Maya. Mi is van még? Mindkét vers nagy példája annak, hogyan lehet a szerelmi költészet nehézségeiből (a körülményekben és magának a szerelemnek a természetében rejlő nehézségeiből), éppen „az alapok bonyolultságából” – mint ércből fémet – nagy szerelmi költészetet kinyerni. Az Éber-álomkép… nagy intenzitású képekkel fejezi ki, hogy a szenvedély miként kényszeríti ki az emberhez nem méltó életkörülmények ellenében is a beteljesülést, nem elhagyva, hanem mintegy áthatva, magához hasonítva a nyomorúságos empíriát: „Öregasszonyhang herseg az udvarban, / álmunk rothadt tökön tapos. / Szeretlek kedvesem, / tűzvész szemekkel nézel rám, / pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás / a gombás lepedőn. // Nyirkos falak / izzadják a szerelmi kínt, / hűtőszekrényünk felforr. // Izzik a margarin az aranypapírban.” Ha ezt a verset összehasonlítjuk a Magyarázatok…-ból a hasonló alaphelyzetű A vékony lánnyal cíművel és A szerelmi költészet nehézségeiről végén olvasható vízióval a szerelem elváltoztató-áthasonító hatalmáról, akkor felmérhetjük, hogy amit Petri azóta megélt, micsoda életanyagot adott fedezetül a költői mondanivalónak, s így micsoda szubsztanciát adott a versnek. A másik fontos Maya-vers, a Van Maya… belső konfliktusban, a poligám érdeklődésében és felsőbbrendűségi tudatában egyaránt korlátlan férfiönzés ellenében érzékelteti e kapcsolat kivételes jelentőségét – mindenre (így a költői személyiségre is) kiterjedő iróniával. Ez a vers a szerelem olyan problematikáját mutatja fel, s olyan problematikájának fényében tudja megmutatni mégis a fontos emberi kapcsolat többletét, amely „a legfüggetlenebb a mindenkori társadalmi rendszerektől s a történelemfordulataitól”, s amely teljességgel kívül esett A szerelmi költészet nehézségeiről horizontján.

Petri annak idején úgy látta, hogy számára a szerelem nem program, hanem probléma. Valójában inkább probléma volta (nehézsége, sőt lehetetlensége) lett program. Az akkori kérdésfeltevés mintha csak most, az Örökhétfő idején ért volna be igazán. Az egykor intenzíven, ám nem kevéssé ideologikusan átélt problémából ekkorra extenzíven és ténylegesen megélt probléma lett – gazdag tapasztalat. És legalább annyira – groteszk tapasztalat. A szerelmi élet logikailag végképp összeegyeztethetetlen tapasztalatai megint csak a groteszk látásmód jóvoltából állhattak össze a költői személyiség valóságos saját világává, amelyben egyértelműséget elérni lehetetlen ugyan, de legalább szembe lehet vele nézni, és költőileg is meg lehet jeleníteni. Ezért nincsen ellentmondás abban, hogy Petri a groteszk költészet alapján teremtett nagy szerelmi lírát. El kellett szakadni a szerelmi költészet kamaszosan naiv trubadúreszményétől, s a groteszk szinte természetes formának bizonyult „az alapok bonyolultsága”, a szerelmi élet mérhetetlen ellentmondásai és ambivalenciái számára. Petrinél a groteszk feltétele volt a nagy szerelmi lírának – és a szerelmi líra a groteszk magas fokú beteljesedése. S még csak nem is ez volt a groteszk sajátos teljesítőképességének legnagyobb próbája.

Az Örökhétfő-ben két változatban merül fel a halál problémája: mint mások halála és mint „saját halál”. Egyrészt az az élmény és tapasztalat, amelyet mindenkinek meghoz az idő, hogy sokasodnak halottaink: „az emlékezetem lassan bebútorozva / meghitt és célszerű / halottakkal több kevesebb jogon / nevezhetem halottaimnak is / hisz törölgetem-kerülgetem őket” (Cédulák). Másrészt a halálfélelem: „Írtam eztet / Rosszkedvemben, / Nehéz halál- / félelmemben.” (T. D.-nek) A groteszk mindkét esetben a dolog szorongásos elviccelése. De mégis itt nyílik meg Petri egész költészetének legmélyebb szakadéka; s az Örökhétfő legnagyobb emberi-művészi tette ennek az élménykörnek a verssé formálása.

Már a Magyarázatok…-ban beleütközünk egy tragikus emlékbe: „Reggeledik a halálosfakó / ég akár holt szerelmem szürke arca / ismerősség bocsánat nélküli” (Reggel) – „Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra / az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban / a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott / nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban / bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem / Elkotródtam kisomfordáltam némán / az egyenruhások közül / Szüntelen összefüggés / az ő végleges arca / a mi kétértelmű arcunk / a gyalázat és a tisztesség között” (Történet és elmélkedés) – „Már két tavasz csúfolta meg halálod, / már két tavasz. […] Mit gondolok én, hogy még élek?” (Zátony) Az élmény – az öngyilkossá lett kedves, látogatás a temető halottasházában, bűntudat – borzalmasan súlyos, s csak bele-belejátszik a versekbe, nem formálódik önálló verssé. Viszont van a kötetben egy három darabból álló kompozíció Kepes Sára, a halott kedves emlékére (Három dal). Ennek hatása szándékoltan indirekt: a dalszerű forma és hang könnyűsége, áttetszősége, dallamossága és artisztikuma nyilvánvalóan inadekvát a tárgy, az élmény, a probléma súlyosságával, és pontosan ezzel érzékelteti annak fájdalmas kimondhatatlanságát. A Körülírt zuhanás-ban nemcsak hogy Sára-vers nincs, de az a „nem közömbösíthető” emlék sem bukkan fel újra. A veszteségre egy vers még utal, de mintha távolodóban: „Kettő már halott. / Egy – nem, kettő elhagyott, / egyet a játszi sors még meghagyott.” (Nőkről) Mintha sikerült volna feldolgozni a tragikus élményt, és nem is kellene kiírni.

S akkor az Örökhétfő-ben egyszerre felszakad ez az egész gyötrelmes élménykomplexum, kiderül, hogy ez a költői személyiség igazi ősélménye, amelyet azonban mindeddig nem sikerült sem emberileg, sem költőileg feldolgozni, s hogy emberileg sem, annak egyik fő oka alighanem éppen az, hogy költőileg nem. A kötetben négy Sára-vers van – az önviviszekció olyan példái, olyan végletes helyzetek, tapasztalatok és élmények hordozói, amilyeneket a normál élményképességű olvasó aligha tud követni. De a Sára-versek jelentik a kötet csúcsát, s nemcsak arról van szó, hogy életanyaguk, költői gesztusuk erejével, mint emberi dokumentumok keltenek kivételesen erős hatást – ezek mutatják esztétikai lehetőségeinek tetőfokán Petri új lírai paradigmáját: a groteszk költészetet; a Sári, ne vigyorogj rajtam, ez a döbbenetes mélységekbe alászálló vers: abszolút remekmű. Sehol nem ilyen megrázó az a felismerés, hogy Petri legmagasabb rendű lírája ugyanabból a költői anyagból való, mint az Örökhétfő alja darabjai, legmélyebb és legteljesebb versei a groteszkből és a redukált nevetésből születnek. Nagy erejű példája ennek, hogy amikor a vers újra felidézi a látogatást a temető halottasházában, ez áll: „Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek, / hogy engem is veled együtt”, majd kilenc sorral alább: „Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam / tetemes mennyiség elfogyasztása után.” Ez a szóvicc ebben a kontextusban megszüntethetetlenül kétértékű: egyszerre ócska és mesteri – mesterien alkalmazott ócskaság egy emberi „határszituáció” feldolgozhatatlan lefokozottságának szabatos kifejezésére. Petri el tudta érni, hogy a groteszk még olyan élethelyzetek és élményelemek feszültségeinek, olyan alig átérhető pólusoknak is formát adjon, amelyek túl vannak a mindennapi emberi kapacitás határain. A tragikus pátosz, amely a kétértelműséget is csak saját egyértelműségének fokozására tudja felhasználni (mint a Kizsarolt nevetséges életünket példázza), tehetetlen az ilyen kusza, tépett és ambivalens élményekkel szemben, s inkább a lényeges dolgok kimondhatatlanságának tragikus voltában találja meg táplálékát. Petri groteszk költészete nemcsak hogy de facto kimondja a lényeges dolgokat, de általában is súlytalanná teszi a kimondhatatlanság modern rutinpanaszát. A Magyarázatok…-ban ez a probléma még nagyon is jelen van (Reggel szoktál jönni, Demi sec), mostanra azonban eltűnik, pontosabban: megszületik paradox megoldása: „A »te kis…« kezdetű / elfulladó nyelvi kísérletek / hatására elzsibbadsz. / A hajhagymáidig beleborzongsz, ha / »mézbenfőtt fokhagymának«, vagy »vaníliás / makrélának« becézlek. / Minden igazi nő / ösztönösen érzi, / hogy csak irónia / sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…” (Erotikus) Ez a groteszkből és a redukált nevetésből született tragikus költészet trükkje is. Rettenetesen megkínlódott s az olvasót is meggyötrő-megrendítő trükk. De „a jelmezkölcsönzői gesztusok” és a „makogásig-hebegésig alázkodás” ellentétes végletei között mégiscsak – költői megoldás.

A groteszk tapasztalat felmérhetetlen gazdagodást jelent a költői pályakezdés nagy tragikus tapasztalatához képest – szélességben, mélységben, bonyolultságban, érettségben egyaránt. S fontos következménye, hogy összeomlasztja a tragikus hős arisztokratizmusát, íme a Magyarázatok… jellemző pátosza: „ha az esendő idetartozás / alváshoz ébredéshez szívveréshez / ha a hétköznap türelme ismét / enyhíti a tragikus eltökélést / mely ha felnövekedhet nem érti többé / a közemberi érzést / mely harag és kimagyarázás összegeződése / meglódulás és megtorpanás elegye” (Kizsarolt nevetséges életünket). Az Örökhétfő Baudelaire emlékére készült szonettje egyetlen nagy, gesztusértékű leszámolás ezzel az arisztokratizmussal: „Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő! / Nem hív a lepedő fehér sivataga ? / Oázis kéne. Test, nő… / Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka. // Olyan egyedül leszel most az ágyon / mint kadáver a bádogtepsiben. / De ébren! A hasüregbe pakolt agy / gondolkodni fog. És nézni a szem. // Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz / két órányi magány után. Csöpögni kezdesz, / mint egy rosszul-tárolt mirelitcsirke. // Nem te mondtad magadnak: »Vágy nem élhet / bennem személy iránt.« S hogy: »Tárggyá kell tenni a személyiséget«? / S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe?” (Hommage à Baudelaire) Az „érzés”, a „fájdalom”, tehát: a szenvedés, a halál után a legnagyobb egyenlősítő, a legdemokratikusabb élethatalom visszahelyezi jogaiba, s a költői világkép origójává teszi „a közemberi érzést”. Aligha lehet túlértékelni ennek a fordulatnak a jelentőségét Petri költői pályáján. A férfi, aki „élt is valóban”, az elhasználódás, az öregedés, a halálfélelem, a bűntudat szorításában, szerelmi kapcsolatok és bonyodalmak során most már nem annyira a világállapotot, mint inkább a szenvedés változatos primer formáit élte meg, s a tömény és súlyos élettapasztalat megváltoztatta világképének belső arányait. Amikor az élet körvonalait már nem annyira a történelem, mint inkább a halál emeli ki az egyén számára, akkor megnő a fontossága. Petri a történelemmel sohasem egyezett ki – de az élettel az Örőkhétfő-től kezdett megbékülni. Ahogy már a Körülírt zuhanás-ban felsejlettek ellenerők a személyiség és a személyes sors baljós gravitációjával szemben, úgy most az életnek és a „közemberi érzésnek” a halál háttere előtt megélt fontossága már a költői életpálya fordulását készíti elő.

A végigvitel eredményeképpen elért mélypont csakugyan végpontnak bizonyult. S a végpontról továbbmenni nem, csak visszafordulni lehet. De egy ilyen konokul radikális költőnek addig nem lehet visszafordulni, míg el nem ment a végpontig. Az Örökhétfő-ben ez megtörtént. A mélypont végpontnak bizonyult, a végpont pedig fordulópontnak. Maga a fordulat még nem megy végbe a kötetben. De a versek kötetté rendezett sora a fordulat küszöbén ér véget, ott, ahol „a földdel-egyenlővétevés mámorát” egyszer csak felváltja – Várady Szabolcs egy versének címét átalakítva –,,a mélypont derűje”. Ez történik a két utolsó, a Horatiusi és az Én című versben. A végső elfogadás, az igénytelen maradás felejthetetlen gesztusai ezek, amelyeket mintegy belülről sugároz át az elgondolhatatlan nemlétezés előérzete; minden elemük profánul materiális, ám a profánul materiális elemek spirituális Egészt alkotnak.

Radnóti Sándor jó érzékkel vette ki az Örökhétfő-ből, Petri e legheterogénebb és legdestruktívabb kötetéből: „Az élet nem lett elviselhetőbb ebben a költői világban, de változott. Él, és – úgy látszik – élni akar.”

 

(Befejező része a következő számban.)