OLVASÓJEL

 

Kányádi Sándor: Sörény és koponya
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989. 180 oldal, 70 Ft

 

 

Csupán emlékezetemre támaszkodva aligha tudnám pontosan megmondani, hányadik önálló könyve Kányádi Sándornak a Sörény és koponya, amelyet mostanában adott ki Debrecenben a frissiben alakult Csokonai Kiadó, a költő hatvanadik születésnapjának a köszöntésére. De az biztos, hogy az irodalomban való feltűnése, tehát az 1950 óta eltelt négy évtized alatt, az udvarhelyi Nagygalamb-falváról, székely paraszti környezetből kivált költő nevének jelentése – vagy ha költőibben akarunk fogalmazni: holdudvara – támadt az időben. Határokon innen és határokon túl, de még a diaszpórában is, a magyar vers olvasóinak a szemében és tudatában Kányádi Sándor a nemzetiségi sorsban élő erdélyi magyarság reprezentatív költője korunkban. Neve nem pusztán irodalomtörténetileg is fémjelzett esztétikai erényei révén híresült el magyarvilágszerte és joggal, de valamiképpen „áruvédjegy” is. Nem úgy, ahogyan ezt a kifejezést eredetileg – költő, verse és a kor viszonyának kifejezésére – József Attila meghonosította az irodalmi köztudatban, hanem a szó nemesebbik értelmében; mint egy kollektív történelmi helyzet szorongattatásait magába sűrítő szinonima. Mert hát mindannyian tudjuk és érezzük, hogy amivel ez a költő például e kötetben is szereplő „barbár szonettjei” egyikét kezdi: „gerinc reccsen; végtagok csavarodnak, / vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak / apokaliptikus üvöltéssé” – az Kányádi Sándor verseinek a világában nem a lettrista szövegambíció vagy az elvontan tiszta költői képzelet terméke.

Ellenben könnyen meglehet, hogy éppen az ily módon értelmezett áruvédjegy az oka és kulcsa annak a paradoxonnak is, hogy miközben regisztrálni sem tudom már emlékezetből a Sörény és koponya szerzőjének a könyveit, a hivatásos olvasóban, így bennem is élő filológus kénytelen megállapítani: e bőséggel termő alkatú költő munkásságát közreadó könyvek sora alaposan megfogyatkozott az elmúlt évtizedben. Kerek tíz esztendővel ezelőtt, 1979-ben vehettünk kezünkbe Kányádi-kötetet, Fekete-piros versek címmel egy válogatott gyűjteményt, s azt is a budapesti Magvető gondozásában, de ahol élni kényszerül, ott utoljára 1978-ban látott napvilágot verseskönyve, a Szürkület.

Pedig Kányádi Sándor nem hallgatott ebben a kötet nélkül elszaladt/elvánszorgott évtizedben sem. A benne élő költő nem tette le az „írónádat”, mint a „fáraó írnoka”, aki az új kötet egyik egyetemes érvényű, nagy versében (Pergamentekercsekre a címe) a nyers hatalmi erőszaknak és az igazság fegyvertelen letéteményesének: az írástudónak időfölöttien örök dilemmáját és szituációját fejezi ki. A magyar népi líra legjobb hagyományain iskolázott gégefővel dalolta tovább „ami a való s a csoda / közötti félúton” van, bársonyosan szép és érett hangjának regiszterét a modern versbeszéd apollinaire-ien – vagy hogy a magyar költészetből merítsek példát: Kormos István-osan – fegyelmezett szürrealizmusának Sprechgesangja felé. Vérbeli alanyi költőként tulajdon életének anyagából készítve lírájának hangszert. Ámde ennek az érett zengésnek, amely messziről úgy hallatszik, mint az ég felé szárnyaló halotti ének, a hangszekrényébe az élet annak a sötét realitását is beleépítette, amiről a fáraó írnoka panaszkodik: „s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem”. Kányádi új verseit azzal a tudattal kell olvasnunk, hogy valami módon bennük van, fölöttük vagy mögöttük zeng az is, aminek a kötet egyik rövid verse, úgynevezett „körömverse” így ad hangot: „Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!”

Kidalolásnak és elhallgatásnak ez a kényszeres dialektikája, amit a magam részéről az életen és az idegrendszeren, az egymást meghatározó egyéni és közösségi sorson visszafordíthatatlan jelleggel farkasfognyomot hagyó történelmi neurózisok negatív metanyelvének neveznék, titkos jelentéstöbblettel tölti fel a Sörény és koponya sorait, verseit, még a gyerekeknek szánt verseket is. Persze csak azok számára, akiknek a dobhártyáját a hasonló sors vagy rokon helyzet érzékennyé tette – Kányádi vissza-visszatérő metaforájával élve – az ilyen „rezervátumhelyzetből” eredő hangok és elnémulások meghallására. (Akikből hiányzik ez az empátia, akiknek nincs külső-belső közük ehhez a létállapothoz, azoknak a számára mindez csupán az ultrahangok szférájában elhangzó „néma zene”.)

A Kányádi-versek titkos többletének felfogó antennája a kisebb-nagyobb néptömegekre szülőföldjükön rákényszerített „indián sors” (Kányádi kifejezése ez is) finomabb-durvább tünetei iránti érzékenység. – „Sok dolga van a teremtőnek / mindenkivel ő sem törődhet” – s gondolom, nem nehéz belátni, mennyivel más akusztikája volna ennek a Kányádi-sornak, mondjuk, egy Francis Jammes- vagy akár egy József Attila-versben; mennyivel tragikusabb helyzetre utal Kányádi rezignációja, ha valaki ezen a negatív metanyelven kényszerül beszélni, csak a bennszülöttek, az „indiánok” számára érthető jelbeszéddel, mert „vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek / viharra várnak” (Indián ének). Ugyanakkor: felfoghatja-e a K. barátomnak című vers fő motívumának konkrét és teljes jelentését egy „Lajtántúli” fül? Azt, hogy miért és mitől „korszerű hősiesség az enyém / végig merlek kísérni ha nem is / a főtérig de mégiscsak a leg- / forgalmasabb európában ugy / mondanák bánhófstrasszén / kiteszem magam az árgus tekin- / tetek s tán még árgusabb / rejtett kamerák prédájául…” S megsejtené-e egy kívülálló, hogy nem kizárólag a nyelv szemantikájában rejlő objektív játékosság lehetősége diktálta a költő ihletének az Árnykép következő két sorát? „még a tulajdon árnyékomat / is követik.” S megérthetné-e a szívével, hogy milyen fájdalmasan, hogy milyen drámaian konkrét líra szülte, és milyen dermesztő történelmi realitás hitelesíti – ma és még sokáig – Ez vers-e? című hatsorosát, helyesebben: hatszavasát, amely teljes egészében így hangzik: „félem / féled / fél / féljük / félitek / félnek”. – Ismétlem: mit kezd ezekkel a sorokkal, ezekkel a versekkel az, aki egy boldogabbnak tetsző világban él, s nem olyanban, ahol „a farkas mindig a bárányt okolja” (A farkas és a bárány. Egy rezervátumban jutott eszembe); akit a jósorsa megkímélt a patkányok hátán libegő galambok látványától, s ezért nincs birtokában a szörnyű tapasztalatnak, hogy „milyen békésen érti meg / egymást milyen harmóniában / az alvilág s az égiek” (A galambok és a patkányok). – Ami mellesleg a XX. századi magyar lírában már-már köztapasztalat.

Említettem már, mint irodalomtörténeti közhelyet, hogy Kányádi Sándornak a népi költészet századunkban újjáéledt főnixmadara volt annak idején a kalauza az erdélyi magyar költészetben. Az a nagy hagyományú irányzat, amelynek képviselőivel és működésükkel kapcsolatban – még 1930-ban – azt írta Babits Mihály, hogy „csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha a nép nem cél, hanem forrás – máskülönben a népi költő marad népköltő, azaz osztályköltő”. Az életműve színe-javát bemutató Fekete-piros versek után a Sörény és koponya nagy versei – idézettek és említetlenül maradtak, de hát valamennyit lehetetlen itt felsorolni – pontosan mutatják annak a szuverén költői különútnak a töretlen folytatását, amelyen Kányádi is eljutott a forrástól az egyetemes magyar és a világlíra óceánjáig. Konkrét cáfolataként annak, amit egyik keserű pillanatában fogant Helyzetdal-a állít, hogy tudniillik „állami alkalmazottak vagyunk valamennyien // neked megmondják / mit kell elvégezned / nekem megmondják / mit kell megírnom”. Ez csak annyiban igaz, mint állandóan a levegőben lógó fenyegetés és kényszer, de éppen megírt verseiben a bizonyság, hogy nem azt írja meg, amit kell, amit az állami alkalmazott költőtől elvárnának, de mégsem némul el. S ezt tartom az ő legnagyobb győzelmének, méghozzá nemcsak erkölcsi, de költői értelemben is, hogy: tehetségének alkatával, jellegével, az életet örömmel és játékos furfanggal élő ember eredeti hajlamaival homlokegyenest ellentétes élethelyzetek tudomásulvételére kárhoztatta a sorsa, amire a benne élő költő nem tudathasadással vagy festett mártíriummal, csak a reményt nem ismerő pontossággal, szomorkás iróniával és könyörtelen illúziótlansággal válaszolt és válaszol elnémíthatatlanul. Magakellető önsajnálat nélkül, „mint akire önnön halála alkonyul / úgy állok olyan vigasztalanul / s a dögre settenkedő farkasok / szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok”, ahogyan a kötet címadó versének zárósoraiban írja. Miközben „eszméi madárijesztőjeként” (A clevelandi Kossuth-szobor) szemlél – vállalva benne a maga részét – egy feltartóztathatatlannak tűnő folyamatot, amire évtizedekkel korábban Babits talán lázálmaiban sem mert komolyan gondolni, jóllehet szóban és írásban egy fél életen át szorongott miatta. Hogy mi történik akkor, ha az a bizonyos forrás, amely csakugyan nem lehet cél – a szülőföldjén, Kelet-Európában honos nemzetiségi létfeltételek (életfeltételek/halálfeltételek) közé szorított nép –, elapad, és egyszerre csak elenyészik nyomtalanul?

 

Domokos Mátyás