WYSPIANSKI MAGYARORSZÁGON

 

Stanislaw Wyspianski: Drámák
Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Spiró György
Európa, 1989. 452 oldal, 70 Ft

 

 

Stanislaw Wyspianski most megjelent drámakötete három művet tartalmaz: az 1901-ben írt és ugyanezen évben hatalmas sikert aratott Menyegző-t, az 1904-ben befejezett és az író halála után, 1908-ban bemutatott Novemberi éj-t és végül az életművet lezáró Odüsszeusz hazatérésé-t. Mindhárom darabot Spiró György fordította és látta el mindenre kiterjedő és a megértést nagymértékben segítő jegyzetekkel, a válogatás, valamint az utószó is a „leglengyelebb” magyar író munkája. (A kérdéskör iránt mélyebben érdeklődő olvasó nagy haszonnal forgathatja az ugyancsak Spiró tollából származó Wyspianski-pályaképet A közép-kelet-európai dráma című kötetében.) Mindezen tények komoly figyelmet érdemelnek, mivel egy régóta esedékes és eddig csak szólamokban élő találkozást sejtetnek két látszólag rokon kultúra és irodalom között. Félő azonban, hogy a magyar-lengyel kézfogó ezúttal is elmarad, és csak Spiró írószobájában valósult meg, egy olyan magyar író tudatában, aki, ifjúkori drámaköltészetében legalább, természetes nagyapjának tekintette Wyspianskit, aki néha saját írói munkáját is háttérbe szorítva mindent megtett a lengyel vátesz életművének elismertetéséért, és aki a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy mit jelent antinaturalista, retorikus, mitologikus drámákat írni és azok bemutatását tervezni a mai Magyarországon. A korai Spiró pórul járt a magyar színházakkal, és azt hiszem, Wyspianski sem lesz az elkövetkező évadok ünnepelt szerzője. Kajánul azt mondhatnám: szerencsére! – hiszen még elképzelni is mulatságos, mit művelne a mai kisrealista-naturalista magyar teátrum a lengyel látnok bonyolult verssoraival, az a színházi világ, amely lassanként már egy becsületesen alantas kombiné-darab előállítására sem képes. Mindamellett, és közben tagadva az ismert előítéletet, miszerint dráma csak előadva létezik és hat, van már magyar Wyspianski, és ez nagyon fontos, ha nem is színházi, de irodalmi tény. Az alábbiakban ezt az irodalmi tényt fogom közelebbről megvizsgálni, egyrészt nyilvánvaló szellemi súlya miatt, másrészt ismereteim korlátai okán: nem vagyok polonista, nem is olvasok lengyelül, ezért sem Wyspianski életművének akár vázlatos elemzésére, sem Spiró kétségkívül jelentős nyelvi energiákat mozgósító fordításának bírálatára nem vállalkozhatom.

A kérdés tehát ez: mit jelent Wyspianski magyar nyelvű fellépése mai drámairodalmunk számára? És ha a válasz a nagyon is kézenfekvő „semmit sem jelent”, azért a probléma továbbra is megoldandó feladat marad, és további kérdésfeltevésekre ösztönöz, úgymint: mit jelenthetne?; mit kellene, hogy jelentsen?; sőt miért kellene, hogy jelentsen bármit is?! Ha az első, a negatív válasz igaz, márpedig a tapasztalat semmit sem tud cáfolatként szembeállítani vele, akkor ez igencsak meglepő jelenség, mivel egyszerűen annyit jelent, hogy a modern drámában Spiró szerint „kopernikuszi fordulatot” végrehajtó Wyspianski életműve meg sem érintette drámánkat. Hozzátehetjük: más országokét sem. Műveit idegen nyelvekre nemigen fordítják, darabjait Lengyelországon kívül szinte sehol sem játsszák, és hazájában is csak erősen válogatva kerül színre. A hatástörténet nullpontján állunk e pillanatban, egy nagyon nagy művész teljes visszhangtalansága ez más drámai oeuvre-ökben. E tény azonban nem minősíti Wyspianski művének értékét, sokkal inkább természetéről árul el valami fontosat. Művészetének nagysága és mélysége ugyanis egyáltalán nem evidencia, nem közvetlenül belátható, soha nem kacérkodik és kínálja fel magát a befogadónak, Péterfy szavaival élve van benne valami „szfinxszerű”, amely, paradox módon, lázas bőbeszédűségbe rejti önmagát. Mint oly sok zseniben (és most ne felejtsük számba venni Ady Endre nevét!), őbenne sem lépett örök nászra nagyság és formai tökély, a doktriner esztétika számára tagadhatatlanul ásatag jelenség, tiszta rímű verselése néhol elviselhetetlenül klapanciózus. Wyspianskiban, akár Tyutcsev Oroszországában, hinni kell: szeretetteljes közeledéskor megnyílik drámaköltészetének káprázatos pompájú belső udvara, láthatóvá lesz megoldásainak követhetetlen egyszerisége, mítoszteremtő és mítoszhordozó képzelete, megfontolt tudatossága – a dilettáns fűzfapoéta maszkja mögött feltárul a szigorú formaművész arca. Életműve sokkal inkább prófécia, mint műalkotások összefüggő sorozata, és ezért szükségszerű, hogy ez a kinyilatkoztatás elsősorban lengyel befogadói számára volt érvényes. Abban a pillanatban, amint ez a művészet teremtette szellemi közösség felbomlik, és a mű kizárólag műalkotásként folytatja életét, megtörik a varázs, megkezdődik az alkotás „vak szívű, hideg szemű” bírálata, feltárulnak a tökéletlenség repedései, ami korábban reveláció volt, most bántó retorika, a váteszből panoptikumfigura lesz, lobogó helyett kiállítási tárgy, jobb esetben relikvia. (És valami nagyon hasonló történik Adyval a jelenkori Magyarországon.) A fordíthatatlanság (Spiró egyik fő érve) vagy más gyakorlati akadályok mellett ebben látom Wyspianski hatástalanságának legfőbb okát.

És mégis: Wyspianski valóban kopernikuszi fordulat az európai dráma történetében. Életműve egy évtizedeket átfogó hatalmas lengyel dialógus betetőzése. Néhol summája egy párbeszédnek (Akropolisz), de legtöbbször egy újabb beszélgetés hívójele (és itt elég, ha Witkiewicz és Gombrowicz nevét említjük). Oly természetes mozdulatokkal szőtte tovább a Mickiewicz-Slowacki-Krasinski által megkezdett drámai kanavászt, amely páratlan a kelet-európai irodalomban. Elődei által teremtett irodalmi alakok, tőrőlmetszett lengyel kísértetek oly otthonosan léphetnek fel minden lengyel tradíciót magába olvasztó színpadán, akár nálunk Molnár Ferenc főpincérei. És különös módon: minél mélyebbre gázolt a lengyel életben, minél konkrétabb volt és lokális, annál közelebb került az általánoshoz, annál nagyobb esélye nyílt a világdráma teremtésére. A kelet-európai nyomorúságtól a világdrámáig – ez Wyspianski páratlan tette, kopernikuszi érdeme. Kötetünkben a Menyegző az út első állomása. A kiinduló-helyzet nagyon egyszerű és banális: egy krakkói költő tartja parasztlakodalmát. És hozzátehetjük: a szüzsé alapja konkrét esemény volt, a dráma összes szereplője tökéletesen azonosítható, olyannyira, hogy a bemutató közönségét nagyobbrészt a pár hónappal korábban valóban megrendezett menyegző vendégei alkották. Lehetőség nyílt tehát egy jellem- és zsánerképsorozat megteremtésére, egy „darabka lengyel világ” bemutatására sok helyi színnel, pajkos-ironikus utalással, sok-sok összekacsintással a nézőközönséggel. És a dráma mintha valóban pusztán ennyire vállalkozna, legalább az első felvonásban. Aztán fokozatosan a látomások veszik birtokukba a játékteret. „Kend is részeg, én is részeg” – mondja a Gazda, és ebben az általános delíriumban mindenki szembesül saját démonaival. A térségünkben oly jól ismert csodavárás, a tettek helyetti képzelgés és szavalás iszonyatos erővel ábrázolódik a záróképben: nemcsak a dráma szereplői, de mi magyarok is ott térdeplünk a soha föl nem hangzó kürtszóra fülelve: „Dermedett álom minden tettünk / S minden álmunk egy dermedett tett.” (Ady: Mai próféta átka) Minden csodája mellett a Menyegző korántsem tekinthető tökéletes remekműnek, a látomások felléptetése, a szellemek regnálása kissé ideologikus, kívülről ábrázolt, néhol egyenesen ráfogás, nem szabad művészi gesztus. De a legfontosabb művészi mozdulat a banális forma spiritualizálása (ezt teszi később Gombrowicz az operettel), a nyitás a világdráma felé már itt is megtörtént. A megoldást a Novemberi éj tartalmazza. A kiindulás itt is a lehető legkonkrétabb, az 1830. november 29-i varsói oroszellenes felkelés legapróbb részletei egybevágnak a történelemben és a színpadon. De a felkelést a színpadon Pallasz Athéné vezeti, és az ellenállók oldalán Arész lép sorompóba. Meghökkentő és egyedülállóan merész megoldás, ezúttal egy valódi világdráma szellemében. A forma és a problematika itt is jellegzetesen kelet-európai, más műalkotásokból jól ismert és sokszorosan kidolgozott: történelmi tragédia, középpontjában egy sikertelen, az idegen megszállók ellen kirobbant nemzeti felkeléssel. A görög istenek felléptetésével Wyspianski átszellemíti ezt az üressé vált formát, és világdrámát teremt. Megszünteti a lengyel történelem különösségét, és bekapcsolja a történelem mitologikus általános világába. Ezzel megszünteti a tragédia lehetőségét is. A történelemben eltűnnek a célképzetek, a semmibe foszlik a teleológia, marad az örök lejátszás/lejátszódás, eluralkodik a mítosz, poétikailag a legenda veszi át a dráma helyét. Ezért mozdul Wyspianski művészete a színháztól a könyvdráma felé, még akkor is, ha megállapítható, hogy elképzelései mindig színháziak, jelenetezése, helyzetteremtése, retorikája abszolút színpadi (operai). Ebben látom Wyspianski kopernikuszi fordulatának másik elemét: a nem tragikus történelmi legenda megteremtésében.

Akkor hát: mit jelenthetne a magyar dráma számára? Láttuk Wyspianski termékeny dialógusát a lengyel hagyománnyal. A magyar drámában fordítva történt minden. Nálunk nem volt semmiféle dialógus kiérlelt életművek között, szerves drámafejlődés nyomait sem lelhetjük irodalmunkban. Egy minden tekintetben szervetlen, végzetesen mítosz-üres, véletlen pillanatokban, véletlen eredményeket hozó drámairodalom – ugyan mit is kezdhetne Wyspianski mítosztelt, „mélylengyel”, ugyanakkor világdrámák sorát megalkotó drámaköltészetével; egy olyan drámairodalom, amely még a saját hagyományait sem tudta megteremteni?!

Akkor hát: mit kellene hogy jelentsen?! Nagyon sokat.

A naturalizmus kora lejárt. Az apró detail-rajzok életszagú szociologikuma eluntat. A színpad öblös hangú rétorai, néptanítók és népboldogítók, az Eszme nagy izmú atlétái köznevetséget keltenek. A pártszenvedélyek szítását átengedjük a sportcsarnokok látogatóinak. Látni kívánnánk történelmünket nagyszerű, látomásos képekben avagy a gúny kétségbeesett szatírjátékában. Odafordulnánk ama hanghoz, mely „utálatosnak, szerelmesnek” merte nevezni nációját. Adorációval fogadnánk azt, aki visszahelyezné jogaiba a képzelet szabadságát a színpadon is, aki nem gondolná öncsaló módon, hogy létezik valami külön magyar sors, de aki úgy lenne magyar, hogy sokkal inkább antimagyar, és aki úgy lenne antimagyar, hogy sokkal inkább magyar.

Mi lenne hát Wyspianski titka a mai Magyarországon? Saját, a Hamlet-ről szóló tételét variálva („Lengyelországban Hamlet titka ez: mit lehet Lengyelországban – gondolni”): mit lehet Magyarországon – elképzelni.

 

Bán Zoltán András