Andrej Szinyavszkij

A DISSZIDENSSEG MINT SZEMÉLYES TAPASZTALAT

Szőke Katalin fordítása

 

Disszidens voltom megélése kizárólagosan egyéni tapasztalat, bár igaz, hogy mindez, mint bármilyen más személyes tapasztalat, bizonyos mértékig jóval tágabb, általánosabb és szerteágazóbb folyamatokat is tükröz, s így nemcsak az én pályámra vonatkoztatható. Az, hogy másként gondolkodó voltam, nem társadalmi tevékenységemben fejeződött ki, hanem írói gyakorlatomban. Sőt a kezdeti időszakban írói tevékenységem is titkos volt, a stílus álarca mögé rejtőztem, műveim a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek voltak, ezért nem is számíthattam semmiféle társadalmi-politikai visszhangra.

Írói disszidensségem első korszaka körülbelül tíz évig tartott (1955-től letartóztatásomig). Akkoriban kéziratokat juttattam ki külföldre titkos csatornákon át, és titokban tartottam igazi nevemet, s nyugaton Abram Terc álnéven publikáltam. Úgy nyomoztak „Abram Terc” kiléte után, mintha bűnöző volna, én tudtam ezt, és tisztában voltam vele, hogy előbb vagy utóbb úgyis „lebukom”, hisz még az orosz közmondás is azt mondja, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ennek eredményeképp maga az írói tevékenység egy izgalmas krimire kezdett hasonlítani, annak ellenére, hogy én nemcsak hogy nem írok krimiket, de nem is kedvelem őket, sőt magánemberként jobban szeretem kerülni a kalandos helyzeteket. Egyszerűen nem adódott más lehetőségem arra, hogy irodalmi tevékenységet folytathassak, csak ez az állam szemszögéből eleve gyanús, sikamlós pálya, a hazardírozás, melyre lépve az ember egy lapra teszi föl sorsát, emberi érdekeit és kötődéseit. Ebben a helyzetben már nem volt mit tenni. Szét kellett választanom önmagamban az írót és az embert. Már csak azért is, mert a Szovjetunióban az írói sors megtapasztalása révén világossá válik, hogy az irodalom kockázatos, sőt időnként pusztulást okozó tevékenység, viszont az az író, aki össze tudja egyeztetni az irodalmat és az anyagi jólétet, a szovjet körülmények között nagyon gyakran megszűnik igazi írónak lenni.

Már irodalmi pályám elején – akaratomtól függetlenül – megkettőződött a személyiségem, és ez a megkettőzöttség az Abram Terc-i szerzői arc és Andrej Szinyavszkij emberi arca (és tudományos kutatói image-a) között mind a mai napig fönnáll. Én magánemberként a nyugodt és békés szobatudósi létet részesítem előnyben, teljesen hétköznapi ember vagyok. […] És bizonyára most is a Szovjet Tudományos Akadémia tiszteletre méltó munkatársa lennék, és mint sikeres irodalmi kritikus, a liberális irányvonalat követném, ha nem létezne egy titokzatos alteregóm, akit Abram Tercnek hívnak. Ez a személy, eltérően Andrej Szinyavszkijtól, szeret tiltott utakon járni és különféle kockázatos lépéseket tenni, ami már sok bajt okozott neki, azaz tulajdonképpen nekem. Ám ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez a „megkettőződött személyiség” nem az én egyéni lelkialkatom kérdése, hanem inkább az Abram Terc által alkalmazott stílus problémája: az iróniáé, a fantasztikumé és a groteszké. Úgy írni, ahogy illik vagy ahogyan parancsolják – ez számomra teljesen érdektelen. Tegyük föl, ha nekem azt javasolják, hogy írjam le – a bevett szokás szerint – realista módon a köznapi életet, alighanem egyszerűen hátat fordítanék az irodalomnak. Mivel sem a politikához, sem a társadalom szociális berendezkedésének problémáihoz nem értek, ezért – hangozzék bár tréfának – azt is mondhatom, hogy én a szovjethatalommal elsősorban esztétikai okokból kerültem szembe. Végül is „Abram Terc” főképp a stílus miatt vált disszidenssé. Ő egyben a konzervatív és konformista társadalom szemtelen, javíthatatlan, magával szemben elégedetlenséget és viszolygást kiváltó disszidense.

Épp itt az ideje egy kis kitérőt tenni, hogy emlékeztessünk rá: korunk hiteles irodalma általában elutasítja a „jó ízlést”, a bevett szokásokat. Az irodalom, természetéből adódóan, mindig „másként gondolkodás” (a szó legtágabb értelmében) az uralkodó nézetekhez képest. Az író másként gondolkodó elem az olyan emberek közegében, ahol a gondolkodás uniformizált, egyeztetett. Az író – eretnek, kitaszított, a föld törvénytelen gyermeke. Hiszen a többség véleményével szembeszállva ír és gondolkozik. Szembeszegül a megállapodott, beidegződött stílusokkal, minden már rutinizálódott írásmóddal.

Az írót, lehet, jelképesen szólva a legjobb volna megölni. Ha másért nem, már csak azért is, mert a többi ember ember módra él, küszködik – ő meg ír. Az írói lét az élethez képest is „másként gondolkodás”. […] A börtönben, írásaim ürügyén, azt mondták nekem: „Miért nem öltél inkább embert?” Holott írásaimban nem volt semmiféle szörnyűség, és a szovjethatalom megdöntésére sem hívtam föl senkit. De, úgy látszik, untig elég az is, ha az ember másként gondolkozik, másként rendezi el a szavait, és így ellentmondásba kerül az összállami stílussal, a kincstári frázisokkal, melyeknek felügyeletük alá tartozik minden. A Szovjetunióban az ilyen szerzőkre, de a disszidensekre általában is, egy speciális jogi terminust alkalmaznak: „Különlegesen veszélyes államellenes bűncselekmények elkövetői.” Az én becses személyem is ebbe a kategóriába tartozik. […]

Azért eredetileg én sem voltam ilyen pernahajder. Gyermek- és kamaszkoromat a harmincas évek egészséges szovjet légkörében töltöttem, normális szovjet családban nőttem föl. Igaz, apám nem volt bolsevik, egykor baloldali eszer volt. Szakított nemesi környezetével, és még 1909-ben csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz. De a bolsevik hatalomhoz, bármennyire üldözte is őt múltbeli forradalmi tevékenysége miatt, a legnagyobb mértékig lojális maradt. Így én ennek megfelelően az orosz forradalom legnemesebb hagyományain nevelkedtem, pontosabban szólva, a forradalmi idealizmus hagyományain, és ezt ma sem bánom. Azért sem bánom, mert még gyermekkoromban átvettem apámtól azt az elképzelést, hogy az életet nem szabad alárendelni holmi kisszerű, egoista „burzsoá” érdekeknek, hanem „magasabb rendű eszméket” kell keresni. Tizenöt éves koromban, közvetlenül a háború előtt, elszánt marxista és kommunista voltam, aki a világforradalom és a jövőben megvalósuló internacionalista testvériség eszméi iránt lelkesedett.

Futólag jegyzem meg, hogy ez egy szovjet disszidens tipikus életrajza (ha a disszidensséget mint konkrét történelmi jelenséget vizsgáljuk). A disszidensek múltjukat tekintve általában az eszméikhez a végletekig ragaszkodó szovjet emberek voltak, tehát meggyőződéses, elvhű, forradalmi eszményeket követő emberek. Valójában a disszidensek a posztsztálini szovjet társadalom termékei, s ezért ők nem idegen elemei ennek a társadalomnak, sőt nem is valamilyen régi, föld alá szorított ellenzék maradványai. A szovjethatalomnak a szovjet történelem folyamán mindig voltak ellenfelei, részint olyan emberek, akik elégedetlenek voltak vele, részint azok, akiket ez a hatalom üldözött, sőt voltak ennek a rendszernek bírálói is, őket azonban mégsem lehet disszidenseknek tekinteni. Éppúgy nem nevezhetjük disszidenseknek például Paszternakot, Ahmatovát vagy Mandelstamot, noha ők is eretneknek számítottak a szovjet irodalomban. Másként gondolkodásukkal kétségkívül előlegezték a disszidensséget, és segítették, sőt ma is segítik ezt a későbbi folyamatot. Már csak abból az egyszerű okból sem lehet őket disszidenseknek nevezni, mert gyökereikkel a múlthoz kötődtek, a forradalom előtti orosz kultúra hagyományaihoz. Ezzel szemben a disszidensség teljesen új jelenség, és közvetlenül a szovjet valóság talajából szökkent szárba. A voltaképpeni disszidensek a szovjet társadalomban nőttek föl, és ők a szovjet rendszer azon gyermekei, akik szembekerültek apáik ideológiájával és pszichológiájával. […] Ők nem vádolhatók sem osztályidegenséggel, sem a forradalom elutasításával, ellentétben azokkal, akiknek az még személyes tapasztalatuk volt. A disszidensek – nem egy hatalomra törő politikai ellenzék. Jól jelzi ezt, hogy a disszidensek körében sosem a politikán van a fő hangsúly, sokkal inkább intellektuális és erkölcsi kérdések foglalkoztatják őket. Részben emiatt is szembeszökő a különbözőségük a múltbeli orosz forradalmi mozgalmaktól. És ha a disszidensek – persze képletesen szólva – csinálnak is valamiféle „forradalmat, akkor ez nem más, mint az értékek újraértékelése – hiszen ez az egész mozgalom kiindulópontja. Az értékeknek ezt az újraértékelését minden disszidens egyénileg hajtja végre, s ennek módját az határozza meg, hogy életében milyen ellentmondásos hatások érik. Minden disszidens életében van egy történelmi mérföldkő. Köztudomásúlag sokuk számára ez a mérföldkő az 1956-os XX. pártkongresszus volt. És korántsem azért, mert csupán ekkor szereztek tudomást a múlt kolosszális gaztetteiről, hanem főképp azért, mert a XX. kongresszus, majd az azt követő szovjet ideológiai kurzus, még ha föltárta is e gaztettek egy részét, nem adott és nem tudott rájuk adni semmilyen komolyan vehető történelmi magyarázatot. Igaz, a Sztálin utáni rezsim viszonylag enyhébb lett, ennek ellenére nem következett be az államhatalomnak az a liberalizálása és demokratizálása, amely valóban szavatolhatta volna az emberi jogokat és az állampolgárok szabadságát. A XX. kongresszuson, akárcsak korábban, a szovjet embereknek egyszerűen azt javasolták, hogy bízzák rá magukat mindenben az államra meg a pártra. Csakhogy ezért a bizalomért közelmúltunkban drágán megfizettünk, ez túlságosan sokba került nekünk. A disszidensek ezzel szemben a pártban való hit vagy az infantilis bizalom helyett inkább józan eszükre és lelkiismeretük szavára hallgatnak. Ezért a disszidensség az én véleményem szerint elsősorban intellektuális mozgalom, az önálló, félelem nélküli gondolkodás művelése. Ugyanakkor ez az intellektuális és szellemi igény mély erkölcsi felelősségérzetet is tükröz, és ez adhatja meg a disszidensnek a tartást ahhoz, hogy tudjon önállóan gondolkozni, azaz ha ír és beszél, figyelmen kívül tudja hagyni mind a sémákat, mind az állam elvárásait.

Ez az „általános” disszidenssé válási folyamat nálam egy kissé másként alakult. Az értékek átértékelése és egyéni nézeteim kialakulása az én esetemben az 1940-es évek második felében és az 1950-es évek elején kezdődött. A késői sztálinizmusnak ez az érett és virágzó korszaka egybeesett diákéveimmel, mivel a háború után a moszkvai egyetem bölcsészkarára iratkoztam be. A mérföldkövet az én életemben az irodalommal és a művészettel kapcsolatos problémák jelentették, hiszen ezek ebben a korszakban rendkívüli módon az előtérbe kerültek. Éppen ekkoriban szörnyű tisztogatás folyt a szovjet kultúra területén. Balszerencsémre én pedig szerettem a modernizmust és mindazt, amit abban az időszakban ki akartak irtani. Úgy éltem meg a tisztogatásokat, mint az orosz kultúra és az eredeti gondolkodás elpusztítását. A politika és a művészet közötti belviszályban én a művészetre szavaztam, és elutasítottam a politikát. Viszont ennek következtében kezdett érdekelni a szovjet állam természetrajza, mert rájöttem, hogy az életet és a kultúrát pusztasággá változtatja. Emiatt Sztálin halála engem már örömhírként ért. […] Amikor pedig belefogtam „önálló művészeti tevékenységembe”, már eleve tisztáztam magammal, hogy írásaimnak a szovjet irodalomban nincs és nem is lehet helyük. Ezért nem is próbálkoztam vele, de még csak nem is álmodoztam róla, hogy műveimet itthon kiadják, s így kézirataimat kezdettől fogva külföldre küldtem. A kéziratok nyugatra juttatása volt az egyetlen módja annak, hogy szövegeim „épen megőrződjenek” – és ez részemről nem volt sem politikai akció, sem holmi protestálás.

Mikor letartóztattak (ez második alkotói korszakom kezdete is egyben), nem ismertem be, hogy politikai bűncselekményt követtem volna el. Viselkedésem természetéből következett mindez, nem ravaszkodni akartam. Ha az embert börtönbe csukják, általában csak az segít, ha természetesen viselkedik. Az író természetéből pedig az következik, hogy ragaszkodik hozzá: az irodalom fölött nem lehet bírósági pert tartani, mert az irodalom nem politikai agitáció és propaganda, ahogy azt a szovjet állam képzeli. Mellesleg nyugaton a szovjet állam szabadon és büntetlenül folytat politikai agitációt… Ily módon én és Julij Danyiel barátom a bíróság és az államvédelmi szervek nyomása ellenére sem „ismertük be bűnösségünket”. Az, hogy mi nem tettünk beismerő vallomást, meghatározó szerepet játszott a disszidens-, illetve ahogy mostanság nevezik, a demokratikus mozgalom fejlődésében, bár mi közvetlenül nem voltunk kapcsolatban ezzel a mozgalommal, saját elhatározásunkból döntöttünk így. Arról van szó, hogy korábban a Szovjetunióban mindegyik nyilvános politikai perben a „bűnösök” (idézőjelben vagy anélkül) beismerő vallomást tettek, bűnbocsánatért esedeztek, és nyilvánosan megalázták magukat a szovjet bíróság előtt. A szovjet politikai pereknek ez volt az általános menetük. Természetesen azért előttünk is akadtak olyanok, akik nem esedeztek bűnbocsánatért, és nem tettek beismerő vallomást. Róluk azonban nem tudott senki. Ismeretlenül pusztultak el. A külcsínnel persze minden rendben volt: „a nép ellenségei” maguk ismerték be, hogy ők „a nép ellenségei”, és kérték, hogy lőjék agyon őket, de még inkább azt, hogy ne lőjék agyon őket, mert megjavulnak, és bűneiket levezekelve a Haza előtt jó és becsületes szovjet emberekké válnak. A hatalom oldaláról ez a Haza közös nevezőre hozása volt a „szovjet nép és párt erkölcsi és politikai egységével”. Nekünk sikerült önmagunknak maradni, a szovjet „egységen” kívülinek. A mi közös bírósági epizódunk Julij Danyiellel visszhangra és támogatókra talált itthon és nyugaton, a „közvélemény” felkarolta azt. Mindez akaratunktól függetlenül történt. A börtönben és a bíróság előtt állva még csak nem is sejthettük, hogy perünk ürügyén elkezdődik egy másik per is. Mivel elzártak bennünket a külvilágtól, nem is gondolhattunk arra, hogy itthon és külföldön megkezdődtek a tiltakozások, és láncreakcióként terjedtek tovább. Mi egyszerűen csak írók voltunk, ebből viszont nem engedtünk. […]

Most a harmadik s egyben az utolsó disszidenskorszakomról írok, a jelenről, az emigrációról. Ezen a témán egy kissé hosszabban elidőzök, mert igen bonyolult és egyben drámai. Eközben magáról a nyugatról alig fogok beszélni. Az adott pillanatban engem csak a disszidens-emigráns környezet foglalkoztat, amit sikerült alaposan megismernem, bár személyes tapasztalatom róla nem éppen vigasztaló.

Azt, ami a legutóbbi időszakban a nyugatra érkező disszidensekkel végbemegy, a „disszidens NEP” fogalmával jelölném. Ezt a fogalmat nem mint tudományos szakkifejezést használom, hanem inkább mint metaforát, a szovjet történelemnek a húszas években a polgárháború után kezdődött öt vagy hét évig tartó színes korszaka analógiájára. […] Közismert tény, hogy ez az aránylag békés, kiegyensúlyozott időszak a népnek lehetőséget nyújtott arra, hogy szabadon föllélegezzen, és viszonylagosan összeszedje magát anyagilag is. Ám ugyanakkor ebben az időszakban likvidálták az ellenzékiség minden formáját, ekkor alakult ki az egyre erősödő sztálini konszolidáció, és a forradalom – úgymond – a saját ellentétébe csapott át, a konzervatív, kispolgári-bürokratikus rendbe. Csodálatra méltó az a tény is, hogy a NEP éveiben a forradalom és polgárháború számos hőse gyáva megalkuvóként viselkedett, és konformista kispolgári módon alázatosan végrehajtotta az új állam parancsait. Vajon ez azt jelenti, hogy ők korábban sem voltak igazi hősök? – Nem, ők tényleg hősök voltak, halált megvető bátorsággal küzdöttek, nem féltek semmitől. De megváltoztak a történelmi viszonyok, más környezetbe kerültek, amely más tulajdonságokat követelt az embertől, noha ugyanakkor ez egyben a saját környezetük is volt – a diadalra jutott forradalomé. És ily módon a tegnapi hősök, hacsak nem pusztultak el, tisztes csinovnyikokká váltak.

Most párhuzamba állítom a NEP néhány jellemző vonását a disszidensléttel. Mikor nyugatra kerültünk, nemcsak másmilyen társadalom fogadott bennünket, hanem másmilyen történelmi hagyományok is, a fejlődésnek egy egészen más stádiuma. Ez a korszak a mi magántörténelmünknek is aránylag békés, kiegyensúlyozott korszaka volt. Megmérettünk annak a jóléti társadalomnak és annak a szabadságnak a normáin, amelyről oly sokat álmodoztunk. A disszidenslétben minket más már nem fenyeget, csupán saját eltorzulásunk veszélye. Nyugaton egyáltalán nem nehéz disszidensnek (a szovjet rendszer disszidensének) lenni. Az, ami a Szovjetunióban börtönnel fenyegetett, itt esetleg csak presztízsünket és anyagi jólétünket veszélyeztetheti. Itt maga a „disszidens” fogalom is elszürkül, elveszti hősi, romantikus és erkölcsi dicsfényét. Lényegében itt mi semmivel sem állunk szemben, semmit sem kockáztatunk, csak rázzuk az öklünket a levegőbe, és azt gondoljuk, hogy az emberi jogokért harcolunk. Ugyanakkor magától értetődő, hogy őszintén kívánunk segíteni, és gyakran valóban segítünk is azoknak, akiket üldöznek a Szovjetunióban, mert ezt megtenni kötelességünk, nem szabad a börtönökben sínylődő emberekről elfeledkeznünk. Csak részünkről (és ezt sem szabad elfelejteni) ez már nem harc, nem áldozat és nem is hőstett, hanem inkább jótékonykodás, emberbaráti törekvés. Sőt még kereseti forrás is, gyakran ebből élünk, és sajnos, néha még jövedelmező üzlet is. Ez utóbbi körülmény keserű szájízzel tölt el a nyugati disszidensséggel kapcsolatosan.

Néven nem nevezek senkit, mert nem a nevek a fontosak, hanem maga a tendencia. Ezt a tendenciát, sajnos, úgy lehet jellemezni, hogy vannak olyan esetek, mikor a nyugatra érkező disszidens elveszíti legfőbb tulajdonát, a függetlenségét és önálló gondolkodását, és kiszolgálója lesz valamelyik disszidens-emigráns szövetkezésnek vagy valamelyik disszidens ideológiai vezérürünek. És már nem azt mondja, amit gondol, hanem azt, amit elvárnak tőle. Megalkuvását a következő szavakkal indokolja: „Itt nem lehet másképp megélni.” És ezt az olyan ember mondja, aki tegnap még kész volt meggyőződéséért az életét kockáztatni. Mi is történt valójában? Hiszen a Szovjetunióban, a börtönben meg tudta őrizni belső szabadságát, vállalni tudta azt, hogy másként él, mint a többiek, ott nem tört meg semmiféle nyomás alatt, nem adta el magát. Itt pedig, a szabadság viszonyai között megalkuszik a körülményekkel, mert hirtelen rájön arra, hogy „itt nem lehet másképp megélni”! Talán a disszidens számára a szabadság lélektanilag veszélyesebb, mint a börtön? Adjatok nekünk szabadságot, és rabok leszünk?! Vagy igaza van Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának, aki azt mondta, hogy az ember nem szereti a szabadságot, és fél tőle, s az életben inkább valamilyen támaszt keres a mindennapi kenyér, a tekintély és a csoda formájában? Az emberek keresik azt, aki előtt földig hajolhatnak, és az a vágyuk, hogy „azonnal és egyszerre mindenki” földig hajolhasson, keresik a „közösséget a meghunyászkodásban” valamiféle tekintély előtt, akinek szabadságukat örömmel odaajándékozzák… Igaz, a jelen esetben mi nem az emberi történelem és pszichológia problémáival foglalkozunk általában, hanem egy konkrét jelenséggel, a disszidensséggel. A nyugatra érkező disszidensek vonatkozásában én úgy vélem, a megalkuvás és konformizmus fő veszélye abban az általános, mi több, kötelezően általános és közös igényben rejlik, hogy szeretnének valami vagy valaki előtt okvetlenül a földig hajolni.

De persze figyelembe kell venni az emigránsélet sajátosságait is. Ahogy nyugatra kerülünk, mindnyájan nagyon magányosak vagyunk, és szenvedünk is a magánytól. Ez az oroszokra különösképp jellemző, mivel ők otthon jóval szorosabb baráti kötelékekben éltek, mint ahogy ez a nyugati életformában szokásos. Ezért könnyedén teszünk engedményeket az új környezetnek, a tekintélyeknek, mert félünk, hogy elveszíthetjük őket, mivel választási lehetőségeink többnyire korlátozottak. E környezet uniformizált gondolkodása, bezártsága, beltenyészetjellege, esetenkénti konzervativizmusa és az egyetlen tekintélytől való személyes függés, sőt néha az anyagi függőség is e környezettől és az egyetlen tekintélytől – mindez a konformizmusnak remek táptalaja. Gyakran még mi magunk sem igen vesszük észre, hogyan lettünk disszidensekből konformisták. Holott nem vagyunk árulók, nem pártoltunk át az egyik táborból a másikba. Többnyire csak alkalmazkodunk. A forradalom hősei a NEP-korszakban ugyanígy nem vették észre, hogy eltorzultak. Hiszen ők sem tagadták meg a kommunizmus eszményét. Mindössze annyi történt, hogy forradalmárokból engedelmes pártfunkcionáriusokká váltak. Ezért félek én attól, hogy itt, az emigrációban, a demokratikus nyugat védőszárnyai alatt – annak ellenére, hogy nem szeretnénk, és nem is tudatosodik bennünk – mégis a szovjethatalom struktúráját utánozzuk kicsinyített formában. Éppen csak más – szovjetellenes – előjellel. Azért még van egy lényeges különbség: nincs rendőrségünk, és nincsenek börtöneink. De saját cenzúránk már van. És vannak saját besúgóink is. Csak sajnos a nyugati rendőrség – miért, miért nem – nem törődik a följelentéseinkkel. Na igen, majd elfelejtettem: hiszen itt demokrácia van!

A problémáink iránt érdeklődő külső szemlélő nem mindig érti, miről is vitatkoznak olyan hevesen egymással a nyugatra érkező szovjet disszidensek. És azt sem érti, miért nincs egységes szemléletünk, mert ugyebár mindannyian disszidensek vagyunk… Én személyesen viszont úgy gondolom, hogy nálunk nagyobb az egység, mint kellene… Sőt olyannyira nagy, hogy disszidens voltunkat is sérti. Hiszen a disszidensség, a mozgalom természetét tekintve, se nem politikai párt, se nem ideológia. A szovjet ideológia elutasítása nemcsak a másként gondolkodást föltételezi ezzel az ideológiával szemben, hanem a másként gondolkodás keretei között a gondolkodás különbözőségére való jogot is. Amennyiben eretnekek vagyunk, úgy sokfajta eretnekség kell hogy legyen. Nekem úgy tűnik, hogy a disszidensség értéke épp ebben rejlik, mert a disszidensség, ideális formáját tekintve, nem egy új vallás, nem is egy új, egységes szovjetellenes állam kezdeti stádiuma, hanem pluralista szemléletű társulás, legalábbis papíron. Már utaltam rá, hogy a szovjet disszidensség, természeténél fogva, intellektuális, szellemi és erkölcsi ellenállás. Felvetődik a kérdés: ellenállás – de mivel szemben? Nem egyszerűen csak általában a szovjet rendszerrel szemben. Hanem a szovjet társadalom gondolkodásának sablonjai és megmerevedése ellen irányuló mozgalom. Ha mi azt akarjuk, hogy fejlődjék a szabad orosz gondolkodás, a szabad orosz szó és kultúra, úgy feltétlenül szükségünk van a gondolkodás különbözőségére is. Ez az orosz kultúra fejlődésének a legfontosabb feltétele. Miért van az, hogy a nyugat elismeri a gondolkodás különbözőségének jogát, mi disszidensek pedig nem ismerjük el? Hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők. Van józan eszünk, sőt kezdetleges formában bár, de jogtudatunk is…

Az utóbbi időben a disszidensmozgalomban – elsősorban az emigrációban – érezhetően szakadás megy végbe. Ezt a két szárnyra, két irányzatra történő szakadást jelképesen meg is lehet nevezni; egyrészt van egy „tekintélyelvű-nacionalista” szárny, másrészt pedig egy „liberális-demokratikus” irány. Viszont a disszidensség természeténél fogva liberális-demokratikus mozgalom, s ezzel kezdődött minden. Ezért használták és használják ma is szinonimaként a „szovjet disszidensek”, illetve a „demokratikus mozgalom” fogalmakat. A „tekintélyelvű-nacionalista” szárny később jelent meg, és én úgy gondolom, hogy ez az irányzat ellentétben áll a disszidensség alapvető elveivel. Magától értetődik, hogy e szakadás folyamatában és eredményeképp most komoly és elvi jellegű ellentétek kerülnek a felszínre. Vitáink alapját épp ezek az ellentétek képezik.

Én a liberális-demokratikus szárnyhoz tartozom. Ám nem azért, mert azt gondolom, hogy a szabadság és a demokrácia Oroszországban egy csapásra győzni fog. Épp ellenkezőleg, egyáltalán nem hiszek a győzelmében. Legalábbis a közeli, belátható jövő nem kecsegtet ilyen perspektívával. De véleményem szerint a szovjet despotizmus körülményei között egy orosz értelmiségi liberális és demokrata kell hogy legyen, és nem teheti meg, hogy egy új despotizmus bármilyen változatát javasolja. Tegyük fel, hogy a demokráciának mint társadalmi és államrendnek nincs jövője Oroszországban. Ennek ellenére is az a küldetésünk, hogy a szabadság szószólói legyünk. Ugyanis a „szabadság” is, mint a többi más „haszontalan” kategória, például a művészet, a jó, az emberi gondolat – önértékű, és nem függvénye semmiféle történelmi és politikai konjunktúrának.

Ezért nem értek egyet azokkal a disszidensekkel, akik azt javasolják, hogy a kommunista önkényuralmat az önkényuralom egy más fajtájával kellene fölcserélni – mondjuk nemzeti-vallási formájával, bár az sem lehetetlen, hogy egy ilyen váltás történelmileg megvalósítható. Noha jómagam is hithű pravoszláv vagyok, és rendkívüli módon kedvelem az óorosz kultúrát, és kedvelek számos, a szlavofil irányzathoz tartozó írót és gondolkodót, mégis, a modern orosz nacionalizmustól elriaszt és elhidegít a múltbeli Oroszország állami és társadalmi rendjének eszményítése. Határozottan ellene vagyok a szellemi és anyagi, a vallási és politikai értékek összekeverésének. Több modern russzofil hajlamos rá, hogy kritizálja a nyugati mechanikus életformát, mert itt a „törvény” és a „jog” racionális és jogi kategóriái uralkodnak, Oroszországban viszont a kezdetektől fogva a keresztény „szeretet” és „irgalmasság” fogalmai voltak az elsődlegesek.

Az „irgalom” pedig a „törvény” fölött áll… Igen, egyetértek ezzel. Az isteni szeretet és irgalmasság fölötte áll az ember alkotta evilági törvényeknek. Ha viszont ezt az elméletet az államrend megalapozásaként gondoljuk el, akkor veszélyesnek és sértőnek találom. Veszélyes az ember számára, és sértő a vallásra nézve. Hiszen a despotikus államot (annak vallási vonatkozásait is figyelembe véve) a valóságban nem az Isten és nem is Krisztus irányítja, hanem a cár vagy a vezér, aki – sajnos – gyakran jobban hasonlít az ördögre, mint Istenre, még akkor is, ha – tegyük föl – pravoszláv uralkodó. Magától értetődik, hogy a cárnak van lehetősége rá, hogy kinyilvánítsa „irgalmasságát” a törvény ellenében. De hogy ez az „irgalmasság” kinyilvánítódjék, ahhoz az önkényuralmi rendszer kontroll nélküli, hihetetlen hatalmára van szükség. És az ilyen hatalmat gyakorlatilag nem a szeretet és az irgalom, hanem a kivégzések vezérlik. Pontosabban szólva, sok-sok kivégzés és egy kis irgalom. Ezért a mechanisztikus és realista „törvény” inkább való az én ízlésem szerint, mint a cári „irgalom”.

A nyugatra kerülő orosz disszidensek időnként az itteni demokráciától még félnek is. Úgy tűnik nekik, hogy nincs messze az az idő, amikor a nyugat összeomlik a Szovjetunió totalitáriánus monolit rendszere alatt. Ezért azt ajánlják a nyugatnak, hogy térjen át egy tekintélyelvű szisztémára. A jövő Oroszországának sem kívánnak demokráciát, ehelyett egy még szilárdabb tekintélyelvű monarchiát szeretnének. Összegzésképpen annyit mondhatok, hogy éppen azok az emberek, akiket a nyugati demokrácia mentett meg a pusztulástól, most, hogy megmenekültek, ezt a demokráciát korlátozni akarják. Ez a magyarázata annak, hogy az orosz disszidensek egy része – bár először látja és rosszul ismeri a nyugati demokráciát – a nyugat címére demagóg és erkölcscsősz frázisokat pufogtat.

Bizonyára nem ártana szerényebbeknek lennünk, és amikor átadjuk a nyugatnak keserű tapasztalatainkat, ezt nem kellene azzal kísérnünk, hogy kioktassuk a nyugatot, hogyan éljen, és hogyan építse fel fundamentalista alapokon a saját társadalmát. Mi már fölépítettük saját társadalmunkat, a kommunista államot – és százfelé futottunk előle… Az új orosz nacionalisták erre persze azt mondják, hogy nyugatról jött minden baj Oroszországba. Nyugatról jött a marxizmus. Nyugatról jött a liberalizmus, amely aláásta Oroszország önkényuralmi patriarchális rendjét. Nyugatról jöttek az idegenek (lengyelek, zsidók, lettek és magyarok), akik az októberi forradalmat csinálták. A bűnösöket mindig Oroszországon kívül kell keresni. Nem mi vagyunk a bűnösök, hanem az idegenek (a nyugat, a békeszerződések, a zsidók…). Lényegében itt saját bűneink és gaztetteink idegenné tételéről van szó. Mi valójában jók és tiszták vagyunk, és mi vagyunk a legszerencsétlenebbek. Azért, mert mi oroszok vagyunk. S történelmünket az „idegen Sátán” zavarta meg…

Az, amiről én itt beszélek, a nacionalisták szemében istenkáromlás. Hasonló dolgokért az orosz nacionalisták russzofóbiával vádolják az orosz liberálisokat (többek között engem is). Azaz mi éppúgy, mint a rothadó, liberális és ateista nyugat, a kommunistákkal kart karba öltve gyűlöljük Oroszországot és az orosz népet. Ezt a vádat nagyon nehéz kivédeni. Hiszen nem kiabálhatjuk úton-útfélen, hogy igenis szeretjük Oroszországot. Nevetséges lenne… Az én tudomásom szerint nyugaton igen kevesen szenvednek russzofóbiától. Az orosz népet pedig éppen a „russzofilok” nem tisztelik. Ha Oroszországot az idegenek egy kis csoportja le tudta igázni, akkor vajon mit ér maga ez a hatalmas nemzet? És ha Oroszországnak káros a demokrácia, akkor – ebből kiindulva – Oroszországnak a rabság az ideális állapota? Mellesleg az oroszok demokráciától való félelmére történelmünk keserű tapasztalatokkal szolgál. Az úgynevezett „orosz hazafiak” a jobbágyrendszert azért nem törölték el hosszú ideig Oroszországban, mert féltek szabadságot adni az orosz parasztnak. Hiszen a földesúri gyámkodás hiányában a paraszt nem fog dolgozni, csak részegeskedik!… […]

Bármennyire furcsa is, a mi köreinkben itt, nyugaton a tekintélyelvű nacionalista szárny jóval népszerűbb és befolyásosabb, mint a demokratikus. Ez azzal függ össze, hogy a tekintélyelvet képviselő irányzat lélektani szempontból pártosabb, fegyelmezettebb, szemellenzősebb, jobban aláveti magát a „vezér” tekintélyének, mint a demokraták, akiknek természetüknél fogva sajátosságuk a tolerancia, a pluralizmus és a gondolatszabadság. Mindezeken túl, az itteni orosz közösség jelentős részét alkotó régi emigráció, vagy úgy is lehet nevezni, hogy az itteni orosz „tősgyökér” megrögzött, még monarchista eredetű konzervativizmusából következően a nacionalizmust, a tekintélyelvű rendszer híveit támogatja. A régi emigráció egyetlen eszménye a forradalom előtti Oroszország, és elképzelésük szerint a bolsevikok által leigázott mostani népi Oroszország is csak arról ábrándozik, hogyan térjen vissza hozzá. Párizsban egy kedves idős hölgy, mikor megtudta, hogy nemrég jöttem Moszkvából, azt kérdezte tőlem, hogy jártam-e valaha a moszkvai templomokban, és találkoztam-e ott a „mieinkkel”. „Hogyhogy a mieinkkel?” – suttogtam ijedten. Erre ő azt felelte: „Hát a fehérekkel!” Ezen az intellektuális színvonalon a nyugatra érkező disszidens demokraták valamiféle „szovjet ördögöknek” tűnnek, akiket a bolsevikok direkt azért küldtek ide, hogy „lefegyverezzék” a Haza utolsó védőbástyáját.

[…] Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a nyugati körök gyakran az orosz nacionalisták malmára hajtják a vizet, annak ellenére, hogy a demokrata disszidensek közelebb állnak hozzájuk. Itt a következő logika működik: a nyugatnak természetesen jó a szabadság és a demokrácia, de Oroszországnak valami egyszerűbb, reakciósabb dolog kell, akár a vadembereknek.

Illusztráció gyanánt egy magánbeszélgetésre hivatkozom, amit nemrég egy nagyon okos és művelt nyugati szovjetológussal folytattam, aki liberális és demokrata, meggyőződését és elveit tekintve, de politikailag az orosz tekintélyelvű nacionalizmust támogatja. Igaz, mint kultúrembert, riasztja ennek az irányzatnak a durvasága, és ha orosz lenne, sose csatlakoznék hozzá. De a nyugat szempontjából ez a leginkább távlatos és hasznos irányzat, célravezetőbb, mint az orosz demokratáké. Erre én azt kérdeztem tőle. „És nem fél attól, hogy a szovjet rendszert Oroszországban egy hasonmás rendszer váltja föl, s így egyszerűen a nyílt fasizmus fog győzedelmeskedni?” Kiderült, hogy ez egyáltalán nem zavarja őt. Az orosz fasizmust a szovjet kommunizmus reális alternatívájának tartja, és őszintén reméli, hogy az orosz fasizmus, miközben nemzeti ügyeivel lesz elfoglalva, a nyugatot is megszabadítja egyúttal a kommunizmustól. Én nem vagyok ennyire optimista. Szerintem a nyugatnak a saját erejére támaszkodva kell megszabadulnia a kommunizmustól, nem pedig valamilyen idegen fasizmus segítségével. Ám a félreértés forrása ismét abban áll, hogy míg az orosz kultúra számára elengedhetetlen a szabadság, addig az én beszélgetőtársamnak az orosz kultúra csak harmadrendű dolog, nem különösen lényeges. Neki az a fontos, hogy a világot meg kell menteni a katasztrófától. Én pedig olyan nagy fába, mint a világ megmentése, nem vágom bele a fejszémet. A szakmám leszűkíti tevékenységi körömet: író vagyok.

Végül, nem marad más hátra, mint saját „disszidensségem” igazolása. A szitkozódások közepette ez nem is nehéz. Az emigrációban értettem meg, hogy én nemcsak a szovjethatalom ellensége vagyok, hanem általában az ellenség. Az ellenség mint olyan. Eredendően, metafizikai értelemben. Én nem vagyok senkinek sem a barátja, csak az ellensége… Magától értetődik, hogy a nyugat csak mosolyog az ilyen orosz „furcsaságokon”; milyen egzotikus, ugye? Hiszen a nyugat nem olvassa az orosz sajtót – sem az ittenit, sem az ottanit. De én olvasom. Nyitott szemmel. A következtetésük pedig: én ott, a Szovjetunióban az „imperializmus ügynöke” voltam, itt, az emigrációban viszont „Moszkva ügynöke” vagyok. Annak ellenére, hogy nézeteim mit sem változtak az idők folyamán, mindig csak azt hajtogattam, hogy a művészet magasabb rendű, mint a valóság. A rettenetes bosszú szele innen is, onnan is elér. Ugyanazon könyvek miatt, ugyanazon kijelentéseim miatt, a stílusomért. Egy és ugyanazon vétség miatt.

Lélektanilag egy szörnyű álomra emlékeztet ez az egész, amelyből nincs fölébredés. Ahogy ez már az álmokkal lenni szokott: úgy rémlik, mintha fölébredne az ember, de az álom folytatódik, és egyre szörnyűbb és mélyebb lesz. Nincs hová menekülnöd – a nép ellensége vagy. Nem, még annál is rosszabb és gonoszabb: te vagy D’Anthès, aki Puskint meggyilkolta. Sőt Gogolt is te ölted meg. A kultúrát pedig gyűlölöd. Gyűlölöd mindazt, ami „orosz” (korábban még, az első álomban ez úgy hangzott: „gyűlölsz mindent, ami szovjet”, bár igaz, szerintük már akkor is gyűlöltem mindazt, ami „orosz”). Még anyádat is (a megboldogultat) gyűlölöd. Antiszemita vagy, és embergyűlölő. Júdás vagy, aki elárulta Krisztust, és egyben elárultad Oroszország új, kommunista nemzeti-vallási újjászületését. Én magamban mégis azt gondolom, hogy hibáim ellenére is inkább Krisztussal, mint az Antikrisztussal tartok. De mit számít az, hogy én mit gondolok… Ez csak merő szubjektivitás. Míg objektív szempontból, azaz a társadalom és a nyilvánosság szempontjából én ellensége vagyok minden jónak a világon. Sőt minden szépnek és emberinek is… Csak kapkodom a fejemet. És azt kérdem magamtól: hogyan süllyedhettem ilyen mélyre? Hiszen valamikor én is jó fiú voltam. Épp olyan, mint a többi. De a társadalom jobban tudja, ki vagyok én, mint jómagam. A szovjet bíróság után – tessék! – itt van az emigránsbíróság is. Ugyanaz a boszorkányüldözés. Persze ők nem küldenek lágerba. Bár a láger még nem is a legrosszabb. Ott talán még jobb is, mint az emigrációban, ahol azt mondják, hogy nem is zártak téged semmiféle lágerba, hanem „speciális feladattal” küldtek oda, az orosz kultúra lerombolása céljából…

Most már csak egy kérdés foglalkoztat. Miért van az, hogy a szovjet és a szovjetellenes emigránsbíróság ítélete fölöttem mint orosz disszidens fölött egybeesett (szinte szó szerint esett egybe)? Föltehetően mindkét bíróság igazságos ítéletet hozott, azért hasonlítanak annyira egymásra! Mert hát kinek is kell a szabadság? A szabadság veszélyes dolog. A szabadság végtelen felelőtlenség a tekintélyelvet elfogadó közösséggel szemben. Rettegjetek a szabadságtól!

Mikor reggelre fölébredsz rémálmaidból, keserűen megmosolygod önmagadat: hát ezt akartad? Igen, mindez helyes volt. A szabadságot akartad. Mert írónak lenni nem más, mint szabadnak lenni.